A hétvégén van az évfordulója az 1945-ös budavári kitörésnek. A történelmi eseményeket azt hiszem, mindannyian ismerjük. Ahogy azt is, hogy egyetlen szervezetnek sem engedélyezték, hogy közterületen tartsanak megemlékezést. Sajnos ez a történelmi esemény még mindig nem került a helyére. Sokan még mindig azt a fajta ideológiai háborút vívják, mely a 20. század sajátja. Vannak, akik a mai napig a náci/kommunista harcot akarják vívni, jönnek szánalmas senkiháziak, akiknek ez az évben egyetlen érvényesülési felületük, és harcot hirdetnek a fasizmus ellen, majd kimennek ellentüntetni.
Vajon tudják-e, azok a katonák (velük együtt több ezer civil, sokan sebesültek, éhezve) mit éltek át, akik 1945. február 11-én este 8-kor készültek – Hitler parancsának ellentmondva – a világtörténelem egyik reménytelenebb vállalkozására? Vajon a 70 év távlatából is állandóan antifasiszta harcot vívni akarók belegondoltak-e abba, hogy ők is emberek voltak? Ők hivatkoznak állandó jelleggel az emberi tényezőre.
Tény, hogy ezek a magyar és német katonák ideológiai hovatartozástól függetlenül Magyarországot és Európát védték a rátörlő bolsevista Szovjetunióval szemben, és azok a nyugatiak, akár franciák éppenséggel hálásak is lehetnének ezért nekik, mert ők nem tapasztalták meg, milyen is a kommunista megszállás. Vagy azt gondoljuk, ha Budapest nem tartja magát 3 hónapon keresztül és Sztálin még több nyugat-európai területre teszi rá a kezét, a szövetségesek kérésére kivonult volna onnan? Aligha. Teljesen irreleváns, hogy történelmi tekintetben ideológiailag ki, hogyan foglal állást, a hősök példaadása tiszteletet érdemel politikai hovatartozástól függetlenül is.
A történelem ítélőszéke előtt azok a katonák, akik a hazájukat védik becsülettel, a fennálló rendszertől függetlenül mindig hősök. Pontosan tudták, hogy két lehetőségük van. Megadják magukat a Vörös Hadsereg előtt, ami egyenlő a biztos halállal, vagy katonai esküjükhöz hűen kitartanak, megpróbálják elérni a Pilisben húzódó német-magyar vonalakat – magyarul kitörnek az ostromgyűrűből. Végül nagyon kevesen, mintegy 700-an élték túl. A mai napig nem tudjuk, hogy árulásnak volt-e köszönhető, de a szovjetek tudomást szereztek a hadműveletről, aminek következtében valóságos mészárszékké változott a Széna tér.
A 43 900 katona közül körülbelül fele-fele arányban oszlanak meg a magyarok és a németek, az összlétszám negyedrésze sebesült. Három lépcsőben tervezték végrehajtani a hadműveletet. Az első lépcsőben a jobbszárnyon a 13. páncéloshadosztály, balszárnyon a 8. Florian Geyer SS-hadosztály maradék egységei indultak rohamra. Őket követte a 22. Mária Terézia SS-lovashadosztály, a Feldherrnhalle páncélosgránátos hadosztály maradványai, valamint a magyar egységek. Végül a járóképes sebesültek következtek volna. A főparancsnok és a vezérkar 500 SS-katona kíséretében próbálkozott meg a kitöréssel az Ördögárkon keresztül. A vörös csapatok azonban számítottak a kitörésre és az is elképzelhető, hogy a hadműveletet részleteiben elárulták. Három védelmi lépcsőt alakítottak ki. Az első a Széll Kálmán térnél (a megszállást követően sokáig Moszkva tér) volt - erre haladtak a tengelyhatalmak csapatainak fő részei. A házak tetején és felső emeletein elhelyezett géppuskák iszonyatos tüzet zúdítottak a nyugat felé igyekvő katonákra, amelyek kiváló célpontot nyújtottak a fentről tüzelő oroszoknak.
Itt már semmi másnak nem volt jelentősége, mint a puszta túlélésnek, mégis idézzük fel Hindy Iván szavait, mert nagyon sokat segít megérteni abból, ezek a hősök mit is miért tettek:
"A kommunizmus az én szememben és elképzelésemben csak a rablást, a gyilkosságot, és mindenekelőtt a teljes vallástalanságot és ezen túlmenően az erkölcsi fertőt jelentette."
Idézzük meg a halott hősök szellemét. Bizonyára mindannyian ismerjük az Ich hatt' einen Kameraden dallamait, mely magyarul így hangzik:
1. Volt egy hű bajtársam
A legjobb mind között
A dobszó harcba hívott
Mellettem masírozott
Léptünk együtt döngött2. Egy golyó repült felénk
Kinek szánta azt az ég
Bajtársam összecsuklott
Lábam előtt földre hullott
Lelkemből szakadt rész3. A karját nyújtja felém
De én töltöm puskámat
Kezem nem adhatom néked
Téged hív az örök élet
Hűséges bajtársam
A katonai helytállás, bátorság és hősiesség előtt nem tehetünk mást, összezárjuk bokáinkat, lehajtjuk fejünket, és emlékezünk a hősökre. Több száz év távlatából senki nem fog már arra emlékezni, hogyan sározták e katonák emlékét, akik pedig csak kötelességüket teljesítették, hanem fényesen fog ragyogni emlékük, és úgy fognak rájuk tekinteni, mint a modern kori thermopülai csata hőseire.
Dicsőség a hősöknek, az örök világosság fényeskedjék nekik!
Lantos János – Kuruc.info
