A jelenlegi Alaptörvény elvileg előírja, hogy „a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg”, ez azonban egyáltalán nem teljesül; a meg nem határozott „súlyos válsághelyzetre” való hivatkozással indoklás nélkül kérhető, és a helyzet vizsgálata, ellenőrzése nélkül el is végzik a terhességmegszakítást állami támogatással. A megfogant gyerek már élő, emberi lény, akit ezért minden emberi jog megillet. A Mi Hazánk Mozgalom nem csupán a természetjog és a keresztény egyházak vallási tanításával is egybecsengően e legártatlanabb és legvédtelenebb emberek jogaiért, hanem az őket „teherként” hordó, termékenységükben veszélyeztetett szülőkért is küzd. Nemzeti vészkorszakba sodródott hazánkban kirívóan sok, csaknem 30 ezer magzatelhajtás történik évente (miközben a születések száma már csak 90 ezer körül van), sokan egyfajta fogamzásgátlásnak tekintik, vagy csak valami könnyed, fogászati rutinkezeléshez hasonló súlyú beavatkozásnak, s még az édesanya sem kap tájékoztatást döntése súlyáról, következményeiről. Ezért indokolt volna megvizsgálni például a hatályos lengyel szabályozást, hogy a kezdetben talán lehetetlennek tűnő szülői szerepet minél többen érezhessék vonzóan várandós, sőt áldott állapotnak.
A Mi Hazánk Mozgalom társadalmi vitára bocsájtott programjában örvendetes módon szerepel egy mindannyiunk életét közelről érintő kezdeményezés, a „bemondásra végzett művi terhességmegszakítás korlátozása”. Érdemes e fölvetéssel komolyan foglalkozni, mert nem kisebb tétje van a kérdés helyes megközelítésének, mint hogy tudunk-e olyan elbeszélési módot találni, amely alkalmas lehet megmaradásunk súlyos, nemzetpolitikai problémájának bölcsen tapintatos, ugyanakkor bátran tisztességes átgondolására. Ha igen, akkor tényleg nekiláthatunk a túlélésünket szolgáló fogalomkészlet és az abból fakadó cselekvési terv megalkotására. Mindjárt az elején szögezzük le: nem lenne helyes, ha ezen új kezdeményezés ellenzői bárkit is azzal a hamis hírrel riogatnának, hogy holnaptól tilos lesz az abortusz (orvosi szakszóval: abortus artificialis)! Nem az élet ellen elkövetett bűn betiltásáról, hanem annak elkerüléséről, megelőzéséről, gyógyításáról lesz szó. Nem kívánunk most a „szigorítás” félreérthető és sokak által szándékosan félremagyarázott jelentésváltozatairól hosszasabban elmélkedni!
Már csak azért sincs erre szükség, mert a napi politika és az azt kiszolgáló sajtó már eddig is éppen elég alkalommal sulykolta és gyökereztette meg a „szigorítás” súlyosan kártékony butaságát a közbeszédben. Az ilyen, pusztítóan ostoba demagógia képviselői szerint mindazok, akik a művi terhességmegszakítás törvényi feltételeit és jelenlegi gyakorlatát feszegetik, azokat csakis a nemkívánatos „szigorítás”, a nőket megillető reproduktív szabadságjogok zsarnoki megnyirbálásának szándéka vezetheti. Erről azonban szó sincs! Van viszont szó az abortuszban megjelenő, mindannyiunkat fertőző és pusztító népbetegség (Szophoklész szavával: dögvész) gyógyító kezeléséről.
De hát mi is a tényleges kihívás? Min kellene változtatnunk ahhoz, hogy a világ nemzeteinek népesedési telén („most tél van és csend, és hó és halál” – Vörösmarty), a magyar nemzet népességfogyásban megjelenő agóniáját látva, nemzetünk vészkorszaka helyett végre igazi esélyt adjunk a megmaradásunkat szolgáló élet kultúrájának?
Országunk 2011-ben kelt Alaptörvénye előírja, hogy „a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg”. Ez a védelem azonban csak az állam úgynevezett „objektív”, tehát semmiféle kötelező erővel nem bíró, alkalmi és önkényesen végezhető feladatát jelenti. Sajnálatos módon nem foglalja magába a személyként elismert, magzati életkorú ember életének és méltóságának fenntartások nélküli tiszteletét, nem biztosítja a magzatgyermekek úgynevezett „szubjektív” életjogának érvényesülését. A törvényalkotó sokakat megtévesztő, trükkösen körmönfont fogalomhasználatának tényleges értékét nem csak a múltbéli „eredmények”, vagyis az 1992 óta „törvényesen” elpusztított másfél millió magzatgyermek áldozattá válása jelzi. A Nemző-Teremtő Isten alapjogával, vagyis magával a természettel ütköző „alaptörvény” álságos módon biztosítja az 1956. június 4-én kihirdetett, kommunista minisztertanácsi abortuszrendelet immár „legalizált” formában való működését, ezzel pedig nem csupán a múltunkat, hanem a jelenünket és jövőnket is kilátástalanná teszi.
A szerző, dr. Téglásy Imre a 2014-ben a 32. Egerszalóki Ifjúsági Találkozón és Lelkigyakorlaton tartott előadás közben
A természetjogot felforgató „alaptörvény” érintetlenül hagyja, sőt – ami még ennél is rosszabb – mintegy még be is betonozza a „magzati élet védelméről” szóló, szóhasználatukkal bájosan megnyerő, bajos gyakorlatukkal azonban népirtást eredményező 1992., illetve 2000. évi abortusztörvények rendelkezéseit. Ha pedig arra gondolunk, hogy mi lett azoknak a közösségeknek a sorsa, amelyek a bioszféra négymilliárd éves, szaporodásra és sokasodásra serkentő törvényét megszegték, bizony kevés esélyt adhatunk magunknak ezekkel az istentelen-embertelen törvényekkel…
Magzati életkorukat élő honfitársaink védelmét persze elősegíthetné egy valóban jótékony hatású, nemzetpolitikai érdekű törvény, ha az a polgárok testi és lelki termékenységét nemzeti kincsként ismerné el, ha az életfakasztást és az ennek feltételéül szolgáló nemi egészséget ténylegesen óvná, ha a szerelem szent szertartásának ethoszát a diadalmas szülővé válás, és a csak ebből forrásozó anyaország közös „ihletévé” akarná emelni.
Femen-cédák abortuszjogokat követelnek
A jelenlegi törvényi szabályozás ezzel szemben áll. Súlyos fogyatékossága, hogy hatálya nem terjed ki a magukat terhesnek érző, veszélyeztetett terhességet viselő szülők tágabb értelemben vett nemi egészségének gondozására. (Leegyszerűsítve: van a másállapotukkal egészséges szülők számára várandósgondozás, de végzetesen hiányzik a sokféle veszélynek kitett betegek terhesgondozása!) A „magzatvédelmi” szándék a gyermekkel viselős, súlyos szociális, egészségi, jogi vagy éppen érzelmi válságba került szülők sokrétű gondozása nélkül és az alkotmánybírósági útmutatás betartásának ellenőrzése híján sehol nem jelenik meg a gyakorlatban. A művi terhességmegszakításokat adminisztráló és a terheseket ellátó (nem gondozó!) Családvédelmi Szolgálat munkájának eredménye: 100 terhesből mindössze 2-4 beteg tudja megszülni gyermekét! A ténylegesen veszélyeztetett és életellenes kényszerpályákra sodródó terhesek gondjainak megoldása köréből az egyébként alkotmányosan életvédelemre kötelezett állam kilép, és a halál civilizációjának erőit hagyja érvényesülni. Cinkos semmittevéssel rázza le magáról a védelem és gondozás feladatait. Segítő részvétel helyett viszont képmutató módon hangsúlyozza a termékenysége miatt bajba került egyén úgynevezett „döntési” jogát. Ezzel pedig lényegében elő is segíti az ún. „kapcsolati erőszak”-nak kitett terhesek abortuszra kényszerítését. CSVSZ-es védőnők szerint az abortusz felé sodródók 95 százalékát nemi partnerek, közeli családtagok, uralkodó helyzetben lévő munkaadók, orvosok stb.) kényszerítik magzatuk elveszejtésére!
Idehaza is jut az élet- és családellenes agyrémből
A „magzatvédelmi” törvény tehát a címében megfogalmazott szándékkal tragikusan ellentétesen, népirtást szolgáló üzemmódban működik! (2017-ben 27.500 művi terhességmegszakítás történt a lakosságával 10 millió alá hanyatló Magyarországon. a 37 milliós Lengyelországban ugyanakkor 2016-ban csak 1098 abortuszt végeztek!) Az életet inkább pusztító, mint védő jelleget az a kitétel biztosítja, hogy a törvényhozó egy általa sem meghatározott, senki által nem ellenőrzött, úgynevezett „súlyos válsághelyzet”-i hivatkozást épített a szabályba. Erre a senki által nem vizsgált (bár az Alkotmánybíróság által alkotmányellenesnek minősített), senki által nem enyhített kitételre hivatkozva történik napjainkban is a magzatgyermekek elpusztítása és a gyermeküket teherként viselő szülők testi és lelki termékenységének, azaz – Fekete Gyula kifejezésével élve – egész jövőnknek a megrablása!
Helyes a Mi Hazánk Mozgalomnak az a megállapítása, hogy a megfogant gyermek fogantatásától emberi fajunk tagja, akit léte első pillanattól kezdve megillet az emberi élethez és méltósághoz fűződő jog. Üdvözlésre méltó bátorsága mellett különösen bölcs szándéka az, hogy nem csupán e legártatlanabb és legvédtelenebb emberek jogaiért, hanem az őket „teherként” hordó, termékenységükben veszélyeztetett (tehát „beteg”) szülőkért is küzd. Ez a felfogás az emberi létben megtestesülő közjót (bonum commune) szolgálja akkor, amikor a család alapmodelljének életre rendelt egységét szem előtt tartva, a családtagok sokrétű (szociális, jogi, egészségi, oktatási stb) védelmével és ápolásával, tényleges terhesgondozásával – a természetjog és a keresztény egyházak vallási tanításával is egybecsengően – minden veszélyeztetett emberért szót kíván emelni.
Magzatgyilkosság folyamatban
Sajnálatos tény, hogy nemzeti vészkorszakba sodródott hazánkban kirívóan sok, csaknem 30 ezer magzatelhajtás történik évente. A születések száma (évi 90 ezer körüli) és a növekedés ellenére még mindig alacsony, ún. teljes termékenységi arány (1000 termékeny nő 1,5 gyermeket hoz világra) képtelen ellensúlyozni a halál civilizációjának rombolását. Az is tény, hogy az immár évszázados múltra visszatekintő és nagyrészt ma is uralkodó élet- és termékenységellenes politikák közösségi és egyéni magatartásmintákat egyaránt torzító hatására társadalmunkban eluralkodott az a nemi szerepeinket kártékonyan torzító szemlélet, mely egy magzati életkorát élő ember elpusztítását csak a fogamzásgátlás sajátos módjának tekinti, vagy csak valami könnyed, fogászati rutinkezeléshez hasonló beavatkozásnak tartja. A megfogant gyermeki élet szülők általi vállalását szolgáló új érdek- és nemzetegyesítés egyik elemének kell lennie, hogy a modern betegjogokkal összhangban minden, magát terhesnek érző szülő kapja meg az őt megillető, sokrétű gondozást, és teljes körű tájékoztatást is döntése súlyáról, annak testi és lelki következményéről azért, hogy a kezdetben talán lehetetlennek tűnő szülői szerepet – mindannyiunk érdekében – minél többen érezhessék vonzóan várandós, sőt áldott állapotnak. (A „családbarát” kormányzatra háruló feladatok nagyságát és a felróható, mulasztásos törvényértés megvalósulását is jelezheti, hogy míg országszerte mintegy 100.000 őrző-védő szolgálat működik az anyagi jogok által szilárdan körülbástyázott tulajdonok hatékony védelmében, addig alig féltucat életvédő szervezet vergődik a megszűnés határán, önkénteseik zéró költségvetési vagy működési költségeiket sem fedező, pályázati támogatással végzik a bajba jutottak ápolását szolgáló élet- és termékenységvédő tevékenységüket!)
Nemzeti közjót szolgálna, ha a pártpolitika gettóiból kilépve és a rövidlátó propaganda erőltetése helyett a távlatokra ügyelő nemzetpolitika jegyében mérlegelné és segítené elő minden törvényhozó egy termékeny és gondoskodó, minden magyart dajkáló anyaország megszületését! Ennek jegyében, a Mi Hazánk Mozgalom bölcs és bátor kezdeményezését is támogatva kérjük sürgős és közös munkára a törvényhozókat és velük együtt az Út, az Igazság és az Élet szolgálatát fontosnak tartó egyházakat. Sürgetjük, hogy a megmaradás közös ihletével -- mind a diktatórikus „szigorítás”, mind a „szabadelvű” népirtás szélsőségeit elkerülve -- haladéktalanul bírálják fölül a magzatgyermeki életeket ma még dögvészként pusztító művi terhességmegszakítás jogi és anyagi támogatását. Sürgetjük, hogy első lépésként haladéktalanul hozzák létre azt az országos intézményhálózatot, amely a terhességet válsággal viselő, és ezért veszélyeztetett terhesnek számító szülők sokrétű ápolásával az eddigieknél hatékonyabban képes megóvni a nem, a nemzés, a nemzetség (mai szóval: család) és az ezekből kivirágzó nemzet legnagyobb kincsét: a testi és lelki termékenységet! A népünket irtó, idegen megszállóknak kiáltotta Zrínyi Miklós: „Ne bántsd a magyart!” Nemzeti vészkorszakunk lezárását kérve ezt sikoltjuk a hazai törvényhozóknak: Ne bántsd a magyart – az anyaméhben se!
dr. Téglásy Imre
(Megjelent a Világ Magyarsága hetilap legutóbbi számában, első internetes közlés: Kuruc.info)
