A trükk meglehetősen egyszerű, ám hatásos. A televízió híradásaiban, ha szóba kerül a palesztin ellenállási mozgalom, a Hamász neve, akkor fekete maszkot viselő, fegyvereikkel hadonászó, ordítozó emberek képeit mutogatják. A kép összekapcsolódik az elnevezéssel, így égetik be a tudatunkba, amit persze szóban és írásban is nap mint nap harsog a sajtó: a Hamász egy terrorszervezet. De vajon tényleg az-e?
A szervezet arab elnevezése, Harakat al-Muqavamah al-Iszlamijjah, annyit jelent: Iszlám Felszabadítási Mozgalom. A '70-es és '80-as évek folyamán az izraeli megszállás alatt álló palesztin területeken, főként Ciszjordániában és a Gázai Övezetben iszlám segélyszervezetek hálózata alakult ki. A zsidó állam kezdetben nem akadályozta ennek a főként szociális és gazdasági kérdésekkel foglalkozó mozgalomnak a megerősödését, sőt, talán még támogatta is azt. Miért? Nos, nyilvánvalóan azért, mert úgy gondolta, ha a Palesztin Felszabadítási Szervezet fő erejének, a Fatahnak riválisa támad, abból Izraelnek csak haszna származhat. Igen ám, csakhogy a '80-as évek közepe táján egyre világosabbá vált, hogy a palesztin nép szociális és gazdasági bajainak fő oka az izraeli megszállás maga. Vagyis nem lehet pusztán segélyezéssel foglalkozni akkor, amikor Izrael folyamatosan megfélemlíti és elnyomja a palesztinokat. Ez a felismerés, összekapcsolódva az iszlám egyre erőteljesebb jelenlétével, vezetett a Hamász megalapításához.
A szervezet neve először 1987-ben tűnt fel, első vezetője pedig, Ahmed Jaszin sejk, az egyiptomi Muszlim Testvériség mintájára, sőt annak részeként kívánta felépíteni a mozgalmat. Az úgynevezett első intifáda /vagyis felkelés/ idején, 1987-ben, a Hamász fegyveresei már támadásokat intéztek izraeli katonai célpontok ellen. De célkeresztjükbe kerültek azok a palesztinok is, akik bármilyen formában is együttműködtek Izraellel. Az első öngyilkos merényletet 1993 áprilisában követték el a szervezet nevében. Később több hasonló akcióra is sor került: a Hamász ezzel kapcsolatban arra az álláspontra helyezkedett, hogy az izraeli civilek joggal lehetnek támadások célpontjai, hiszen megszállónak tekinthetők egy állig felfegyverzett államban, akik egy másik nép földjét bitorolják.
A 2002-ben elkezdődött úgynevezett második palesztin intifáda során a Hamász ismét számos katonai támadást indított izraeli célpontok ellen, s több öngyilkos merényletet is végrehajtottak. 2004. januárjában azonban a szervezet 10 éves tűzszünetet ajánlott Izraelnek azzal a feltétellel, hogy a zsidó állam kivonja csapatait az 1967-ben megszállt területekről, amelyeken létrehoznák a palesztin államot. Ahmed Jaszin sejk, a Hamász vezetője pedig elfogadhatónak nevezte a palesztin állam létrehozását csupán Ciszjordániában és a Gázai Övezetben. Ezek a gesztusok azonban Izraelt nem hatották meg: még ez év március 22-én egy rakétatámadás következtében életét vesztette Jaszin sejk, de még egy hónap sem telt el, s egy katonai akció során a zsidó állam fegyveresei meggyilkolták utódát, Abdel-Aziz al-Rantiszit. 2004 szeptemberében pedig autóba rejtett pokolgép végzett egy másik Hamász vezetővel, Izz-El-Din Seik Kalillal Damaszkuszban. Ezt követően nem hozták nyilvánosságra a szervezet új vezetőjének nevét. Természetesen sokáig titkolózni nemigen lehetett, annál is kevésbé, mert hiszen a Hamasz szociális és segélyszervezet, valamint politikai alakulat is egyben. Úgy tűnik, a szervezetet jelenleg Kaled Mesal irányítja, aki azonban Szíriában él, de jelentős szerepet kap Mahmud al Zahar is, valamint Iszmail Hanije, aki jelenleg a Palesztin Hatóság miniszterelnöke.
A 2002-ben indított izraeli katonai támadás jórészt épp a Hamász fegyveres erejének megtörésére irányult. 2005. szeptember 12-én az izraeli hadsereg kivonult a Gázai Övezetből, ami azonban kevés könnyebbséget hozott a gázai palesztinoknak. Hiszen az izraeliek továbbra is ellenőrzik a határátkelőhelyeket és az övezet légterét, valamint a tengerpartot. A "terroristák" után kutatva pedig időnként be-betörnek a palesztin területekre. Miután pedig a Hamász megnyerte a 2006. januári választásokat, a zsidó állam teljes blokád alá vette Ciszjordániát és Gázát, s megkezdődött a palesztinok kiéheztetése. Az életszínvonal azóta drasztikusan visszaesett. A nyugati világ megdöbbentő közönnyel nézte és nézi a mai napig a kiszolgáltatott palesztin nép nyomorát és szenvedéseit. Sőt, Amerika és az Európai Unió éppen hogy felsorakozott Izrael mögé, hangoztatva: amíg a terroristának tekintett Hamász vezeti a palesztin kormányt, addig fenn kell tartani a blokádot, és szó sem lehet semmiféle tárgyalásról. Így értelmezik a demokráciát a nyugati világban: ha egy nekik nem tetsző párt győz a választásokon, akkor a népet mindenféle eszközzel meg lehet büntetni, mert "rosszul szavazott". Ez aztán az igazi demokratikus gondolkodás!
A Hamász már csak azért is ellenszenves a nyugati világban, mert a másik nagy palesztin szervezettel, a mérsékeltebb Fatahhal ellentétben nyíltan hirdeti az iszlám alapelveit. A mozgalom 1988-as alapító nyilatkozata kinyilvánítja, hogy a Hamász tagjai "félik az Istent, és felemelik a dzsihád zászlaját az elnyomók elleni harcban". Továbbá minden muszlim kötelességévé teszi a harcot az iszlám ellenségeivel szemben. A nyilatkozat szerint a palesztin nép földjének egyetlen darabjáról sem mondhat le soha, s elítél mindenfajta tárgyalásos megoldást, mert békés úton nem lehet kiűzni a megszállókat a palesztinok földjéről. A szervezet ugyanakkor kifejezi eltökéltségét az emberi jogok tiszteletben tartása mellett, és a hagyományos iszlám tolerancia nevében kívánatosnak és lehetségesnek nevezi a három nagy vallás, a kereszténység, a judaizmus és az iszlám békés együttélését. A nyilatkozat hangoztatja az ifjúság muszlim szellemű nevelésének fontosságát, s ebben az iskolák mellett a nőknek is kiemelt szerep jut. Az alapító nyilatkozatban számos utalás történik a Cion bölcseinek jegyzőkönyveire, s ennek alapján a "cionista világuralmi törekvésekre". Ugyanakkor a szervezet vezetői rendszeresen cáfolják az antiszemitizmus vádját. Hanije palesztin miniszterelnök például kijelentette: "Nincs semmiféle ellenérzésünk a zsidókkal szemben. Nem akarjuk őket a tengerbe szorítani. Mi a saját földjeinket szeretnénk visszaszerezni." Egy másik, már említett Hamasz-vezető, Kaled Mesal pedig úgy nyilatkozott, hogy "a zsidók 13 évszázadon át békésen élhettek a muszlimok földjén... ők is, a keresztényekkel együtt, a könyv népei...ellentéteink nem vallásos természetűek, hanem politikaiak. Semmi bajunk azokkal a zsidókkal, akik nem támadtak meg minket. Azokkal a zsidókkal állunk szemben, akik erővel elvették földjeinket, tönkretették, elnyomják és üldözik népünket."
A Hamász, a libanoni Hezbollahhoz hasonlóan, nem csak fegyveres és politikai szervezet, de a palesztin területeken szociális, egészségügyi és oktatási téren is jelentős tevékenységet fejt ki. A hozzávetőleg 70 milliós évi költségvetés legnagyobb részét iskolák, árvaházak, mecsetek, kórházak és más egészségügyi központok, ingyenkonyhák és sportegyesületek fenntartására fordítják. A Hamász népszerűségét tehát nem csupán következetes, a palesztin nép érdekei mellett valóban határozottan, radikálisan kiálló politikai irányvonalának köszönheti, hanem a szociális téren végzett munkálkodásának is.
A 2006. januári palesztin választáson aratott Hamász-győzelem mindenképpen új fejezetet nyitott a szervezet történetében. Hiszen a radikális mozgalom most hatalmi helyzetbe került, s bizonyítania kellett választói számára, hogy képes előmozdítani a palesztin nép ügyét. A blokád, amelyet az USA és a nyugati világ támogatásával Izrael életbe léptetett, azonban valósággal kiéheztette a palesztinokat. A Gázai Övezetben és Ciszjordániában tragikus állapotok uralkodnak, amely azonban a világ közvéleményét a jelek szerint nemigen hatja meg. A Hamász vezette kormánnyal a nyugati világ politikusai pedig egyáltalán nem voltak hajlandók szóba állni. A feszült helyzetben ráadásul ellentétek robbantak ki a két nagy palesztin szervezet, a Hamász és a Fatah fegyveresei között, úgyhogy 2007 elején felrémlett egy palesztin polgárháború kitörésének lehetősége. /Amit az USA és Izrael aligha bánt volna./ Véres összecsapásokra is sor került, amelyeknek több halálos áldozata is volt. Végül azonban felülkerekedett a józan ész, és mindkét oldal belátta, hogy a belső ellenségeskedések fokozódása csakis az USA és Izrael érdekeit szolgálja. Február és március folyamán a Fatah és a Hamász hosszas tárgyalások után végül is megállapodott az egységkormány felállításában. Az elnöki posztot továbbra is a Fatah mozgalomhoz kötődő Mahmud Abbasz töltötte be, a koalíciós kormány miniszterelnöke pedig a Hamász egyik vezére, Iszmail Hanije maradt.
A palesztinok azt remélték, az egységkormányt elfogadja tárgyalópartnernek a nyugati világ, és Izrael is kénytelen lesz feloldani a Gázai Övezetet és Ciszjordániát sújtó bojkottot. A remények azonban nem váltak valóra: Izrael és az USA addig-addig mesterkedett, míg végül sikerült egymásnak ugrasztani a két rivális szervezetet. Pontosabban: a cionisták adtak pénzt és fegyvert, sőt, állítólag kiképzésben is részesítették a Mohamed Dalan vezetése alatt álló Fatah biztonsági erőket. A cél kettős lehetett: hatalomra segíteni az izraeli érdekeket kiszolgáló palesztin vezetést, illetve a forrpontig szítani az ellentéteket a szemben álló felek között. De a Hamasz időben lépett, és legalábbis a Gázai övezetben a Hamász fegyvereseinek sikerült megakadályozni a Dalan-féle erők puccskísérletét. Június közepén egy hét leforgása alatt megtisztították a területet a Fatah-milíciáktól. Ciszjordániában azonban ugyanez nem sikerült. Ott a Fatah győzedelmeskedett.
Abbasz elnök új kormányt nevezett ki Szalam Fajjád irányítása alatt, amely viszont fennhatóságát a Gázai övezetre nem tudta kiterjeszteni. Itt a demokratikus úton megválasztott Hamász-kormány maradt az úr, amelynek élén Iszmail Hanije áll. A Gázai övezetet sújtó blokád ezek után immár teljessé vált. A zsidó állam lezárta az összes határátkelőt, ellenőrzése alatt tartja a terület légterét, és uralja a tengerpartot is. Izrael engedélye nélkül sem ember, sem árucikk nem lépheti át a Gázai övezet határait. Így azután a gazdaság is romokban hever: cégek sokasága veszítette el piacait az embargó következtében, általános az áruhiány, a munkanélküliség pedig a 70%-os arányt is meghaladja. A lakosság nagy része hiányosan táplálkozik, melynek következtében sokan halnak meg, főként az öregek és a gyerekek közül. Az életükkel játszanak azok a halászok is, akik a parttól egy mérfölddel távolabb merészkednek a tengeren, mert könnyen izraeli hadihajók célpontjává válhatnak. A határátkelőknél, főleg az egyiptomi Rafahnál leírhatatlan körülmények uralkodnak. Szeptember közepén Tel-Aviv bejelentette, hogy beszüntetik a terület áram- és gázellátását, és egyetlen csepp üzemanyagot sem engednek át a határokon. A cionisták abban reménykednek, hogy a gázai palesztinok nem bírják tovább a megpróbáltatásokat, és fellázadnak a Hamász ellen, majd pedig alávetik magukat Izrael akaratának. Ismerve azonban a palesztinok bátorságát, soha nem fogják letenni a fegyvert.
(Budapest, 2007. november 6. - Perge Ottó)