2017. április 16-án ismét zsidó rendezvénynek ad otthont Budapest. „Az Élet Menete” névre hallgató faji rendezvényből jut Pestnek is, Budának is. Az ún. „holokauszt” emléknapján, azaz április 16-án a zsidók soha nem vonulgatnak, ha ez a nap történetesen nem vasárnapra esik. Ha péntekre vagy szombatra esik az emléknap, akkor a sabbatra való hivatkozással tolják át vasárnapra a zsidó gyaloglást. Mert a keresztények ünnepnapja nekik nem számít. Ráadásul az idei április 16-a nem pusztán egy vasárnap a sok közül.

Az Élet Menete honlapján ez a magyartalan szöveg olvasható:

Ez a nap az idei évben egy nagyon különleges nap MINDENKI számára! 2017. április 16., a holokauszt magyarországi emléknapja, húsvét vasárnap és pészách 6. napja. Amit biztosra ígérhetünk, hogy felemelő és különleges programmal készülünk, ami reményeink szerint emlékezetes és az alkalmakhoz illeszkedően méltó délután lesz! SOHA TÖBBÉ!
Találkozzunk 14:30-kor a Cipők a Dunaparton emlékműnél, s vonuljunk együtt a Clark Ádám térre a 0 kilométerkőhöz!

Vicces szöveg. Azt olvassuk, hogy zsidaink „különleges program”-mal készülnek, amely (s nem ami) emlékezetes stb. „délután” lesz. Hogyan lehet egy „program”-ból „délután”? Rejtély. Miután megtudtuk, hogy emlékezetes és méltó „délután” lesz a „különleges program”-ból, következik a mohó kívánság: „SOHA TÖBBÉ!” No, végre egy (illetve kettő) őszinte szó. Egyetértek. SOHA TÖBBÉ holokausztos-menetelős programot! Unalmas már, nagyon. Ha menetelni akarnak, meneteljenek földön-vízen toronyiránt Izraelbe.

Idei menetelésüket a húsvét fölé helyeznék (a kép a 2014-es élősködők menetén készült)

Idén április 16-ára esik a kereszténység legnagyobb ünnepe, amikor Krisztus feltámadására emlékezünk. Az idézett szöveg azonban más rangsort állít fel: először említődik az ún. „holokauszt” emléknapja, s csak utána a húsvét. Mintha a menetelős pogány szertartást egy napon lehetne említeni a keresztény húsvéttal! Ha ebben a ferdült lelkű társaságban lenne egy csöpp tisztesség, nem gyaláznák meg húsvét ünnepét, hiszen nekünk, magyaroknak a húsvét szent nap, az ő emléknapos menetelésük viszont nem az, hanem visszataszító, izzadmányos faji attrakció. Különösen akkor, ha keresztény ünnepen kacsáznak keresztül-kasul a városon.

Amikor a húsvét idei zsidó meggyalázásáról olvastam az idézett sorokat, eszembe jutott néhány markáns idézet Bajcsy-Zsilinszky Endrétől, Márai Sándortól, egy külföldi szerzőtől és Márton Áron püspöktől. Az alábbi idézeteket nemcsak magyar honfitársaimnak, hanem a menetelős fajvédő zsidóknak is figyelmébe ajánlom. (Az idézetek pontos lelőhelyeit nem adom meg. Az ok egyszerű. Az egyik ismert honlap érdemdús szerzője az utóbbi időben egyik-másik írásom részleteit-idézeteit saját termékeként adagolta olvasóinak, elfeledvén, hogy a szellemi kleptománia nem szép dolog, törvénybe ütközik. Mert Isten tízparancsolata ma is érvényben van. Köztük a hetedik parancsolat is. )

1926 őszén történt. Budapesten a közgyűlési képviselők polgármester-választásra készültek. A keresztény oldal jelöltje ellenében a Bethlen-kormány olyan jelöltet léptetett föl, aki megszerezhette volna a polgármesteri széket, ha a zsidó-liberális blokk is mögé áll. Nem így történt. A zsidók vérszemet kaptak, külön jelölttel álltak elő azt remélve, hogy a kormánypárti képviselők majd a zsidó jelöltet támogatják. Tévedtek. A kormánypárti képviselők testületileg a keresztény jelöltre voksoltak. Így lett a főváros polgármestere a keresztény Sipőcz Jenő.

Sipőcz Jenő (forrás: OSZK MEK)

Ennek a történetnek nagy visszhangja volt a magyar és zsidó sajtóban egyaránt. A nagy héber bukta után a zsidó sajtó kesergett, búsongott, a keresztény sajtó pedig örvendezett. Bajcsy-Zsilinszky Endre is tollat ragadott, s az egyik nemzeti-keresztény lap október harmadiki számában máig érvényesen így fogalmazott:

Budapest nem a budapestieké, hanem a nemzeté. Budapest valóban az ország szíve és nem a világ minden tájáról ideverődött idegen, ellenszenves és alsórendű néphordalék gyűjtőmedencéje.

Ez az egyik kedvenc idézetem a jeles szerzőtől. Tudjuk, hogy a holokausztnapi menetelésre a világ minden tájáról ideverődik ez az idegen, ellenszenves néphordalék. Pedig Budapest nem az övék, hanem a magyar nemzeté, de ez a hordalék ezt nem akarja tudomásul venni. Mi ennek az oka? Idézett cikkében, a sikertelen zsidó akció kapcsán ezt írta Bajcsy-Zsilinszky:

Ha az ember gondolkozik rajta, mi lehet ennek a zsidó politikai tehetségtelenségnek a legfőbb oka, azt csak abban a lelki hályogban tudom megtalálni, amelyet a zsidóság hallatlan hatalmi mohósága bocsát – az egész fehér emberiség szerencséjére – e rettentő népfaj szemére, elvakítván az élet valóságaival, igazi színeivel és eshetőségeivel szemben.

Ezek is arany szavak. A zsidó mohóság ma is vak. Napról-napra zúdítják az emberekre a holokausztos moslékot, s nem veszik észre, hogy a nem zsidó többség undorodik ettől a szeméttől és az azt szervírozó hatalmi mohóságtól. Nem veszik észre, hogy a Budapesten megrendezett menetelésen (mert vidéken ilyen marhaságot nem lehetne megszervezni) egy-két beteglelkű, lúdtalpas gójon kívül egyetlen magyar sem vesz részt. Igazat írt Bajcsy-Zsilinszky. A rettentő népfaj egyik jellemzője a lelki hályog.
Folytassuk Márai Sándor naplójával. Nemrég jelent meg az a vaskos kötet, amely a nagy író 1974 és 1977 között papírra vetett naplójegyzeteit tartalmazza. Az 1975-ös jegyzetek közül idézek egy hosszabb részt:

Március 11. A Time című, erősen zsidó jellegű amerikai magazinban objektívnek álcázott, igazában képmutató-szemforgató meghökkenéssel szerkesztett beszámoló arról, hogy Európában, de most már Amerikában is kezd elkarsztosodni a „zsidó kérdés” iránt a részvét és az érdeklődés: még nem „antiszemitizmus”, ami így jelentkezik, hanem közöny Izrael, aztán a zsidó tragédia maradványai iránt. Harminc évvel a második háború után egy nemzedék már nem érez „bűntudatot” a zsidó tragédiával kapcsolatban, írja a magazin.

Ez igaz. A zsidó tragédia irtózatos volt. De éppen ilyen irtózatos volt a második világháború egészében, amelyben nemcsak ártatlan zsidó férfiak, nők és gyermekek pusztultak, hanem – gonosz és kegyetlen kormányzatok és kormányzati rendszerek áldozatai – millió- és milliószámra pusztultak oroszok és németek, amerikaiak, franciák, magyarok – nincs vége a felsorolásnak. De a zsidók megütöttek egy „nincs a természetben vesztes, csak én”-hangot, „kártérítést és büntetést” követeltek és követelnek, hetedíziglen. És ez kezd monoton lenni. Ami Auschwitzban és máshol történt a zsidókkal, megbocsáthatatlan, de elébb és aztán történt egy és más millió és millió orosz kulákkal, értelmiségivel (lásd a Gulag-ot) – de senki nem kiabál a világban, hogy az orosz, kínai, magyar stb. áldozatokért kártérítéssel tartozik az emberiség az áldozatok hátramaradottainak. A zsidók túlkiabálták a zsidó tragédiát, harminc éve követelnek elégtételt, és ugyanakkor hatvan háború süvöltött végig a földgolyón, millió és millió áldozat hevert a sivatagokban és a városokban, de senki nem beszél Biafráról, sem Bangladesről, a legtöbb ilyen tragédia nevét már elfelejtették.

A történelem nem más, mint egyéni és tömegtragédiák szüntelen áradata – soha nem volt más, ma, a tömegpusztítás korában, tömeges a pusztulás és egyformán sodorja ez az áradás a zsidót és nem-zsidót, ártatlant és bűnöst. A zsidó gyászkar jajongása belevész az emberi tragédia nem szűnő, örök sirámába. De a zsidók valamilyen külön, állandósult gyászünnepet rendeztek a maguk számára, és ebből kezd elege lenni a világnak – már a Time is ocsúdik, hogy ebből elég.

Ugyanakkor megállapítja a folyóirat, hogy az amerikai zsidóság, amely az Egyesült Államok lakosságának 3%-a, egyes munkaterületeken – törvénykezés, iskola, orvoslás (különösen pszichiátria) -  arányszámát messze meghaladó mértékben helyezkedett el. Ez rendben lenne, ha valamilyen különös képesség, tehetség, jellemesség jogán foglalnák el ezeket a munkahelyeket, de ez ritkán igaz – nagyon sokszor jellegzetesen zsidó képességek, tehát tülekvés, mohó és kapzsi tolakodás, mindenféle furfang és ármánykodás, kitúrás és rágalmazás, a sajtóban elfoglalt, domináns pozíciók jóvoltából törnek előre, gyakran szemérmetlen tolakodással, ízléstelen önreklámmal, zsidó ügyeskedések túldicsérésével. Ritka az eredeti, alkotó zsidó tehetség – szellemtörténeti téren ritka egy Spinoza, irodalomban ritka egy Kafka (de ez utóbbit erősen túlsztárolták a zsidók). Einstein, Marx, Freud, az újkori zsidó szentháromság, egyik sem önálló gondolkozó, és egy világ-reklámszervezet pótolta azt, ami tehetségükből és jellemükből hiányzott.

A mostani amerikai kormánynak három zsidó tagja van (Kissinger, a csoda blöffök külügyminisztere, Schlesinger, kitért zsidó, a hadügyminiszter, Levi, az igazságügyminiszter – és a két legfontosabb gazdasági pozíciót zsidó tölti be a kormányban -, Greenspan, Economic adviser és Burns, a Federal Reserve Board elnöke). Ha egy országban, ahol a zsidók arányszáma 3%, a legfontosabb kormányzati állások 33%-a van zsidók kezében, gyanakodni kell, hogy itt olyan befolyások érvényesülnek, amelyek már nem a személyi kiválóságot és rátermettséget méltányolják, hanem elsőrendűen a származást. Még sokkal kirívóbb az arányszám sajtóban, rádióban, televízióban, könyvkiadásban, moziban – itt ezrével nyüzsögnek középszerűségek, akik rágalmazással, tülekedéssel, irgalmatlan mellőzéssel elzárják a megszólalás lehetőségét azok elől, akik nem zsidók.

Látjuk, Márai nem vonja kétségbe, hogy a második világháború idején a zsidók is szenvedtek. A ma divatos nyelvi csökevénnyel élve: az író nem tagadta a holokausztot. Ő csupán azt nem értette, mi az oka annak, hogy a zsidók túlkiabálják a zsidó tragédiát? A kérdéshez álljon itt egy különös idézet a pokolbéli Elie Wieseltől:

„Minden zsidónak, aki a holokauszt előtt, vagy alatt, vagy után született, hogy magára vehesse azt, azonosulnia kell a történtekkel. Mi mindannyian ott álltunk a Sínai-hegyen; mi mindannyian ugyanazt a víziót láttuk; mi mindannyian hallottuk az Anochit – ’Én vagyok az Úr….’. Ha ez igaz, akkor mi mindannyian össze vagyunk kötve Auschwitzcal. Azok is megélhetik ezt, akik akkor még ott sem voltak. Hogyan? Nem tudom. De azt tudom, hogy lehetséges ez.”

Íme, a holokausztmítosz egyik alaptézise. Mindazok a zsidók, akik a holokauszt előtt vagy után születtek, mind részesei a történetnek. Kollektív részesedésről van szó. Ha ez igaz, akkor tanácsos lenne az idei menetelésen számot vetniük azzal is, hogy a zsidóság összessége felelős Jézus haláláért. A wieseli logikából ugyanis ez következik.

Ünnepelt szélhámos(ok) az Országgyűlésben

A Máraitól idézett hosszú részlet egyik legfontosabb megállapítása, hogy „a zsidók valamilyen külön, állandósult gyászünnepet rendeztek a maguk számára, és ebből kezd elege lenni a világnak”. Örömmel olvastam, hogy nagy írónk már akkor így gondolkodott, amikor én még a világon sem voltam. Ne feledjük, negyven évvel ezelőtt a holokausztmítosz még gyerekcipőben járt, az Elie Wiesel névre hallgató szélhámos is csak egy évtized múlva kapta meg a Nobel-békedíjat. Vajon mit írna ma Márai Sándor?

Az alábbi szavakat ugyancsak 1975-ben írta Márai:

Az Egyesült Nemzetek többségi szavazattal kimondta, hogy „a cionizmus a fajvédelem egyik formája, tehát el kell ítélni”. A szemforgató tiltakozás antiszemitizmust emleget, a zsidóbarát sajtó megüti a nagydobot. De az igazság, hogy a zsidók fajvédők, s mint minden fajvédő, arrogánsak és erőszakosak.

Márai szerint tehát a zsidók fajvédők, ebből következően arrogánsak és erőszakosak. Ha „Az Élet Menete” fajvédelmi, arrogáns demonstrációra gondolunk, ne feledjük, hogy az idézett sorok írásakor, 1975-ben ez az amerikai-zsidó találmány még nem létezett. A „March of the Living” névre hallgató pénzügyi vállalkozás (amelynek leányvállalata a hazai zsidó rendezvény) csak 1988-ban született meg, amikor a holokausztmítosz már kellő hízásnak-tokásodásnak indult.

Márai után lássunk egy külföldi szerzőt, akinek a gondolatmenete pontosan megfogalmazza, mi is a célja a holokausztos mozgalomnak:

A holokauszt egyedülállóságának a megkövetelése körüli vitákban – szociopolitikai szempontból megközelítve a dolgot – végül is arról van szó, hogy a világközösség minden zsidót kollektíve mintegy a maga szentjének és relikviájának ismerjen el. Ha ezt a zsidóknak sikerülne elérniük, akkor függetlenül attól, hogy mit tesznek, valóban támadhatatlannak bizonyulnának. Amire vágynak, az nem más, mint feddhetetlenségüknek ez a privilégiuma.

Ennek a gyönyörű idézetnek a szerzője Jean-Michel Chaumont. A szerzőre és „Az áldozatok konkurenciája” című könyvére akkor figyeltem fel, amikor nemrég kezembe került a hazai jezsuiták kiváló folyóiratának (Távlatok) egyik 2003-as száma, amelynek egyik remek tanulmányában olvasható az általam idézett részlet. A szerző fején találta a szöget. Az egész holokausztmítosz arra a vágyra épül, hogy a világ nem zsidó része előbb-utóbb minden megholt, élő és leendő zsidót saját szentjeként fog tisztelni, ami azt eredményezi, hogy egyetlen zsidót sem lehet majd bírálni, mert az szentségtörésnek minősül. Természetesen ez a beteges zsidó vágy soha nem teljesül. Izraelt világszerte rühellik, a zsidók holokausztja a nem zsidók többségét nem érdekli, a zsidók mohósága, erkölcstelensége undort vált ki. Az életmenetés és egyéb bolondériák nem fedhetik el azt az igazságot, hogy itt bizony egy nagy csalásról, rettentő hazugságról van szó. Azért kell időről-időre előhúzni a holokausztpajzsot, hogy a zsidó gaztettekre és mohóságra felmentésül szolgáljon.

Márton Áron püspök székely hívei körében halad Csíksomlyó felé

De az igazságot nem lehet megölni, sírba zárni. Ez a húsvét üzenete. A zsidó vezetők és híveik megölhették Jézust, de megsemmisíteni nem tudták. Pedig mindenféle praktikával próbálkoztak. Jézus harmadnapra föltámadott, s kétezer év óta húsvét ünnepén erre emlékezik a keresztény világ. Zárásul álljon itt néhány sor Márton Áron püspök 1942-es húsvéti szózatából:

Sem a sír szájára helyezett hatalmas kő, sem a nagytanács pecsétje, sem az őrségül rendelt katonák nem tudták megakadályozni, hogy a keresztre feszített és meggyalázott Igazság sírjából diadalmasan kikeljen. És ez minden igazság sorsa. Lehet elárulni, hűtlenül elhagyni, megtiporni; lehet meghurcolni és meggyalázni; lehet a hamissággal átmenetileg le is győzni, de nem lehet megölni; és a hazugság és a gyűlölet együtt sem tud olyan mély sírt ásni, amelyikből ne tudna egyszer, valamikor napfényre jönni.

Az igazságnak nincs szüksége menetelésre. A hazugság viszont zajosan demonstrál. Ez a végzete.

B.D. - Kuruc.info