1967. március 6-án hunyt el Budapesten a huszadik század egyik legjelentősebb zeneszerzője, Kodály Zoltán, aki nemcsak komponistaként, hanem zenetudósként is megkerülhetetlen életművet hagyott hátra. Nagy zeneszerzőkre úgy méltó emlékezni, ha újra és újra meghallgatjuk műveiket. Kodály esetében például a Psalmus Hungaricust. A Budavári Te Deumot. A Galántai táncokat. A híres kórusműveket. De nemcsak ezeket a világszere ismert műveket érdemes sűrűn hallgatni. A fél évszázada elhunyt komponista életművében vannak olyan darabok is, amelyeket ritkábban játszanak, holott megérdemelnék, hogy sűrűbben csendüljenek fel a koncerttermekben (például a Concerto).

Kodály Zoltán halálának évfordulóján nem a zeneszerzőt szeretném megidézni, hanem a zenetudóst. Néhány, számomra fontos Kodály-gondolatot szeretnék megosztani az olvasókkal, mert egy nemrég megjelent furcsa cikk elolvasása után ismét elővettem Kodály ma is időszerű írásait.

Mintegy két héttel ezelőtt Hunnia egyik hírportálján különös írás bukkant fel. A szerző feltette a kérdést: csak Bartók és Kodály van? A kérdés után így folytatta:

Jó ideje a magyar muzsika sokak számára csak Bartókot és Kodályt jelenti. Ami rajtuk kívül van, szerintük szinte nem is létezik. Mintha a verbunkos zene, Rózsavölgyi Márk és Dankó Pista muzsikája nem számítana igazán fontosnak, mintha népi zeneműveltségünknek más rétegei nem is volnának, csak amiket ők ketten feltártak.

Rózsavölgyire és Dankóra majd visszatérek, de előbb még idézek egy részt az említett cikkből. A szerző nem saját gondolatait osztja meg olvasóival, hanem egyetértően idézi a 30-as évek egyik kitűnő közíróját, a katolikus pap Nyisztor Zoltánt, aki Bartókról és Kodályról írván így fogalmazott 1937-ben:

Nekünk semmi kifogásunk az ellen, ha felnőtt, értelmes emberek, akik kritikával tudnak élni, elveik fenntartása mellett is élvezik e két nagy muzsikust és hódolnak szellemüknek, de az ifjúságot, amelynek még nincs kritikai érzéke, ne nyomják pont a zenén keresztül és szinte hivatalos apparátussal a legdestruktívabb vizekre. S még kevésbé vezessék az egyházi népéneket ebbe az irányba!

Nyisztor írásait nagyon szeretem, de kellő kritikával olvasom, hiszen hozzám hasonlóan a kiváló pap sem hordta zsebében a bölcsek kövét. Ráadásul zenei kérdésekben Nyisztor nem nevezhető kompetensnek, ezért ha már egyszer katolikus szerzőt akar idézni az ember, a kiegyensúlyozottság jegyében lapozza fel valamelyik másik katolikus folyóiratot is, például egy katolikus zenei szaklapot, s nézze meg, milyen elismerően méltatták Kodály egyik-másik egyházi művét a 20-as, 30-as években. Az ugyanis vitathatatlan, hogy Kodály igencsak jelentőset alkotott az egyházi zenében is, s most nemcsak a már említett Budavári Te Deumra gondolok. Ott van a Missa brevis, ott vannak a liturgiába is jól beilleszthető kórusművek (például a fiatalkori Stabat Mater, amely ma is hódít határainkon kívül), s ezek bizony nem destruálják sem a fiatalokat, sem az öregeket.

Hogy a kitűnő pap-közíró miért volt ennyire Kodály-ellenes, nem tudom, de nem is érdekes. Leírta a véleményét, amely csak egy a lehetséges vélemények közül. Szerencsére a magyar egyházzene illetékesei nem osztották Nyisztor álláspontját.

Térjünk vissza egy pillanatra Rózsavölgyire és Dankóra. A Nyisztort idéző cikk szerzője nem említi, hogy Rózsavölgyi és Dankó is cigányzenészek voltak, Rózsavölgyi ráadásul ezen belül is speciális alfajba tartozott: azok közé, akiket a Zsidó Lexikon „magyar zsidó cigányok” címszó alatt említ (Zsidó Lexikon. Bp., 1929, 565. o.), ezért Rózsavölgyi Márk (született Rosenthal Marcus) külön szócikket is kapott az említett lexikonban (i.m. 757. o.). Természetesen senki sem vitatja, hogy Rózsavölgyi és Dankó is alkotott érvényeset, de a magyar népzene olyan mély rétegeiig ők nem jutottak el, mint később a népdalgyűjtő Bartók és Kodály.

A cigányzenéről egyébként Kodály nagyon elítélően nyilatkozott. Ambrózy Ágoston Magyar zenekedvelők című, 1937-ben megjelent kötetéhez írt előszavában Kodály így fogalmazott:

Mert legyünk végre tisztában vele: a cigány magyar zenét muzsikálni csak daloló magyaroktól tanulhatott. Magyarosan zenélni nem más, mint a dallam és szöveg ritmusát új, magasabb egységbe olvasztani, tánczenébe pedig belevinni a táncmozdulatok belső dinamikáját, a tánc lelki folyamatát. Hozhatta ezt magával idegen nyelvű és lelkű nép, melynek magyar beszéde még ma is, ötszáz év ittlakás után, mosolyt kelt, s ugyan ki látott tőle valaha magyar táncot? A jövevénynép nagyszerű utánzóképességével elleste a magyar előadásmódot, s az utánzat, mint ez már lenni szokott, kiszorította az eredetit: „magyarabb” a magyarnál.

Azaz csak a nemzet kisebbsége számára, amely nem hajlandó mást magyar zenének elismerni, mint amit cigánytól hall. Az elfogulatlan többség számára itt él az eredeti, mindenki számára hozzáférhetően, a nép éneke. A népé, mely nem okmányokkal, de nyelvével, dalaival bizonyítja, hogy itt ő éli legtisztábban a nemzeti folytonosság életét ezer éve.

Két évvel később a Mi a magyar a zenében? című tanulmányában (Apollo, 1939., 97-102. o.) ezt írta Kodály:

/…/ a magyarság lelki alapja ezer év alatt sem változott, /…/ a másféle népekkel való érintkezés nem ingatta meg eredeti zenei rendszerét, nem változtatta meg zenei gondolkodását.

Itt ült százötven évig a török. Nem tudjuk, milyen zenét hozott, de ha déli-török volt: arab-ind-cigány hangsorai kevés nyomot hagytak.

Itt kér kenyeret, jajgatva-zenélve, ötszáz éve a cigány. A magyar hallgatta, tűrte, etette, de nem vette át zenei érzésmódját. Csak akkor melegedett föl mellette, mikor az, mimikri-ügyességgel megtanulta a magyart visszhangozni a magyarnak.

Mint a nyelve: a magyarnak zenéje is szűkszavú, lapidáris. Kis terjedelmű, nagy súlyú remekművek sora. Pár hangnyi dallamok mintha kőbe vésve állták volna századok viharát. Oly végleges a formájuk, mintha nem változtak volna ezer év óta. Egyik-másik pontos megfelelője is előkerült a rokon népeknél. Mintha tegnap hagyták volna abba a közös dalolást.

Van tehát a magyarnak eredeti és sajátos zenei anyanyelve. Élő zene, máig találkozik, máig megérti egymást benne a magyarság egésze, kivéve a közép- és felső osztályt. Annak bizony, ha nem akarja magát önként kirekeszteni a nemzet zenei közösségéből, vagy újra meg kell tanulnia ősei elfelejtett zenei anyanyelvét, mint Széchenyi Istvánnak a magyar nyelvet, vagy újonnan kell megtanulnia, mint Ankerschmidtnek, ha máshonnan jött és itt akar élni.

Kodályék nagy érdeme, hogy ráirányították a figyelmet a magyarság ősi zenei kincseire. Ennek pedagógiai szempontból is nagy jelentősége volt, hiszen Kodály szerint (ahogy a Zene az óvodában című, 1941-es írásában fogalmazott) „a tudat alatti magyarság első talpköve a nyelv”, míg „a tudat alatti magyarság másik talpköve a zene”. Nem véletlenül harcolt éveken át azért, hogy már egészen kis korban találkozzék a magyar gyermek a magyar népdalokkal, s ezért hirdette azt a ma talán botrányosnak számító véleményét is, hogy tíz éves kor alatt ne tanuljon idegen nyelvet a magyar gyermek, mert „az ilyen gyermek váltott lelkű lesz, magyarul beszélni és érezni egész életében nem tud”. Ezért hirdette, hogy a városlakónak nemcsak át kell robognia a falvakon, hanem „be kell lépni a kapun, körülnézni a házakban”, mert van ott mit tanulni, többek között „a mi zenénk”-et, amelyet minden magyarnak meg kell ismernie, „ha nem akarunk idegenek szellemi rabszolgái lenni” (idézet lelőhelye: Kodály 1927. március 17-én megtartott dalestjének műsorfüzete).

Kodály Zoltán nem azért tört lándzsát a magyar népzene korai megismertetése mellett, mert nemzeti bezárkózást hirdetett. Tudta, hogy csak a nemzeti öntudattal rendelkező ember képes megérteni és élvezni egy másik ország kulturális értékeit. Az alapozást tehát már az óvodában el kell kezdeni. Az alábbi sorok ma, az ún. „európaiság” sűrű hangoztatása idején, különösen elgondolkodtatók:

A magyar zenéből a nemzetközi zene megértésére könnyű út vezet, fordított irányban nehéz, vagy semmilyen.

Tehát szükség van magyar zenei nevelésre, magyar és nemzetközi szempontból egyaránt. nemzetközi érdeklődésre annál inkább tarthatunk számot, mennél magyarabbak vagyunk. Magyar zenei műveltségre pedig csak ezen az úton juthatunk, enélkül továbbra is csak idegen művészetnek szálláscsinálója minden zenetanításunk.

Elvégre választanunk kell: gyarmat maradjunk-e továbbra is, vagy független ország legyünk, nemcsak politikában, hanem kultúrában, saját egyéniségünk érvényesítésében is.

(Kodály Zoltán előadása Pécsett, 1945. november 19-én)

Végezetül álljon itt még egy idézet abból a nevezetes Kodály-írásból, amely a Szekfű Gyula szerkesztette Mi a magyar? című tanulmánykötetben jelent meg:

Nem lehet magyar, aki nem iszik a magyar kultúra csodaforrásából. A kultúrában pedig benne van a népkultúra. Zenében majdnem teljesen azonos vele. nem tekintjük művelt embernek, aki nem ismeri a magyar népballadákat. El kell jönni az időnek, mikor a népzene is a magyar műveltség alapköveihez számít. /…/

Csak le kell hajolnunk a néphez, ott él és virul még az ősi zene, nem szorul mesterséges felújításra. Csak bele kell merülni, hamarosan megtaláljuk benne magunkat s a mai életet. Csak le kell vetkezni tudni a nemzetközi mázt, amivel magyarságunkat, hogy civilizáltabbat mutasson, átfestettük.

(Mi a magyar? Bp., 1939, 398, 404. o.)

Kodály-év van, hallgassunk hát minél több népzenét és sok-sok Kodály-művet. Nem árt, ha elolvassuk a Mester néhány írását is. Magyarságismeretben ő az egyik legjobb kalauz.

B. D. - Kuruc.info