Az egészségügyben ma dolgozni nagyon küzdelmes, ezt a munkát csak szívvel, lélekkel, teljes odaadással lehet csinálni, bár kevesen vagyunk, de a titok nyitja mégis ebben rejlik.

Hozzá kell tennem, nem akartam egészségügyben dolgozni, részben azért, mert minden nap beteg embereket, halottakat látni, nem vonzott. Mégis úgy alakult, hogy közelebb kerültem a betegekhez, és mindenhez, ami a kórházat jelenti. Olyan volt ez, mint akit elkap a mozdony füstje. Lentről indultam, kezdtem a sebészet összes „árnyalatával”, voltak nehéz pillanataim. Egy idő után ráláttam mindenre, sokat tanultam és küzdöttem fel magam.

Külsősként nehéz is volt elfogadtatni magam. De mint mindenhez, szerencse is kell, olyan emberekkel dolgozhattam és találkoztam, akik sokat segítettek. Nemcsak nekem volt nehéz megszokni az új környezetet, hanem hogy engem is el tudjanak fogadni, számomra ez is nagyon fontos volt. Azt el kell árulnom, nincs dr. a nevem előtt és a nevem után sem, de nem attól lesz az ember több, vagy kevesebb.

Nálam nagyon fontos szerepet tölt be a filozófia és a pszichológia, a kettőt együtt pedig kiválóan tudom alkalmazni. Ami még nagyon fontos az egészségügyi dolgozóknál, legyen az orvos, ápoló, asszisztens, nagy szakmai tudással kell rendelkezniük. Ez mellett nagy szerepet tölt be az együttérzésre, kedvességre, toleranciára való képesség, mivel beteg emberekkel beszélnek, akik nagyon sebezhetőek. Egy mosoly, egy érintés, egy kedves szó csodákat tud tenni. A beteg részéről is fontos, hogy bízzon valakiben, aki jót akar, és ezt higgye is el, mert ez már nagy előrehaladást hozhat a gyógyulásukban. Fontos megemlíteni, az első lépést a gyógyulás felé mindig a betegnek kell megtenni. Csodát várni úgy, hogy nem teszek érte, úgy nem fog megtörténni. És ha már csodákról beszélünk, még egy különös képességgel bír a szervezetünk, nagy öngyógyító ereje van.

Mivel én abszolút pozitív személyiségnek tartom magam, ezért csak nagyon finoman, érzékenyen fogom érinteni a témát, mivel tudjuk. vannak árnyoldalak és mellékvágányok. Számomra a rossz példa nem példa, a jó példa a példa! Jó, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Mi látjuk át igazán, milyen sokan szinte semmit nem tesznek az egészségükért, pedig az egyik nagy kincsünk. Mindenki tudja magáról, ő mennyit tesz az egészsége érdekében, és legyünk őszinték, nem sokan védjük, óvjuk. Csak dolgozzon az az immunrendszer! Aztán egyszer csak összeomlik a keringésünk, jönnek a fizikai fájdalmak, aztán a lelki fájdalmak. Sokszor nem is értem, miért jó testünket, lelkünket sanyargatni, megvárni, míg jön a baj. Persze sokan mondják, nem számít, legalább meghalok. Tapasztalatból tudom, sok embernek sokat kell szenvednie, míg meghal, de nem csak neki, hanem hozzátartozóinak is, hisz látni, hogy a szeretett hozzátartozójuk min megy keresztül, abba ők is belebetegszenek. Sokféle betegség van, mi, emberek sokféleképpen éljük meg a különböző fájdalmainkat. Az egészségünk lenne, az egyik legfontosabb dolog a mai stresszes, környezetszennyezett világban.

Van egy régi, szép mondásunk: reggelizz úgy, mint egy császár, ebédelj úgy, mint egy király és vacsorázz úgy, mint egy koldus. Ugye? Ha csak ezt tartanánk be, már közelebb volnánk az egészséges életmód felé, de közel sincs vége még, hogy mi mindenre kéne vigyázni. Én most nem is sorolnám fel és írnék róla, hisz mindenki tudja ezeket, csak nehéz betartani. Mivel sokszor hallom: „nem tudom megoldani”, és szegény beteg mindig azt mondja, mit nem tud. Erre szoktam mondani, hogy van egy csodaszer, melyet már nagyon rég feltaláltak. Még nem volt olyan beteg, akinek ne csillant volna fel a szeme, hogy lám, van csodaszer? Mi az, amiről ő még nem tud, hisz valljuk be őszintén, mennyi minden van, amit hirdetnek, szájhagyomány útján terjed, de ezeknek általában a fele sem igaz. Szóval a csodaszer, az önfegyelem. Egyszerű, csak nehéz betartani. Önfegyelemmel annyi mindent meg lehet oldani. Ha mindenre azt mondom, én ezt nem tudom megcsinálni, az nem igaz. Vannak értékrendek, de sajnos, valahogy sokaknak az egészsége nem elsődleges szempont.

Tudományosan megalapozva, mikor megszületünk, hozunk magunkkal 70% genetikát, amit öröklünk, és 30% az az életvitel, amit mi magunk adunk hozzá. Ám tudjuk, nagy-nagy szerencse kell hozzá, hogy jókor szülessünk, jó helyre, és nem utolsósorban egészségesen, hisz vannak olyan kis emberkék, akik meg sem tudnak születni. Sajnos muszáj leírni, nagyon sok az abortusz. Láttam már tolószékben idős férfit, akinek nem volt lába, közben cigarettázott. Aztán kiderült, nem is öreg, mert csak 48 éves. Aztán sokszor találkozom alkoholistákkal, drogosokkal… sorolhatnám. Sajnálom ezeket az embereket, persze mindenkinek meg van rá a jó válasza: a sors rendezte így! Nem gondolom, hogy innen kell megközelíteni, mert nem lehet mindent a sorsra fogni és mindenki másra, hogy „én milyen szerencsétlen vagyok”. Aztán, már soroljuk is, miért is vagyok ilyen nyomorult helyzetben: mert a gyermekkorom, mert sokat dolgozom, mert ott vannak a gyerekek… és nincs se időm, se pénzem… és mindenben csak a rosszat látom. Én sajnos nem tehetem meg senki helyett, hogy azt mondom, holnaptól nem gyújtok rá, holnaptól kicsit sportolok, holnaptól picit átrendezem az életem, hogy nekem is jobb legyen. Mert ha minden marad a régi, és csak gyűlnek ezek a negatív hatások, akkor a végére már tényleg kialakul egy „milyen szerencsétlen vagyok" helyzet. Úgy gondolom, mindenki tud egy pici jót belevinni az életébe, el tudjuk dönteni, hogy mit szeretnénk, hogyan képzeljük el a jövőképünket. Valóban, a sors nagy rendező, de minden rosszból van kiút is. Láttam már nulláról, vagy nagy betegségekből felépülő embereket, akik akartak tenni, hogy jobb legyen, akár egyedül is. Ezek az emberek számomra is nagy hősök.

Mondjuk meg őszintén, kicsit lusták vagyunk! Elkényelmesedtünk. Olyan könnyen mondjuk, majd holnaptól…. Az idő viszont nem vár, az halad, mint minden, így a mi nagy terveink is, ha nem valósítjuk meg, elvész az idővel. Nem kell élsportolónak lenni ahhoz, hogy legalább heti 2-3-szor beiktassunk egy-egy futást, biciklizést, akár otthon szobabiciklizés közben megnézhetünk egy kellemes filmet, vagy közben zenét hallgathatunk. Ránevelni magunkat, családtagjainkat, hogy együtt csináljunk valamit, ami számunkra jó dolog. Egy közös reggeli, beszélgetés már jól indíthatja a napunkat. Az ember nemcsak önmagáért, hanem a családjáért, a mellette élőkért is felelős, együtt, egymásért lenne a cél.

Tudom, hogy a pénz nem boldogít. A pénz magában nem jelent semmit, és tapasztalatból tudom, hogy a betegség nem tesz különbséget pénzes ember és szegény ember között.

Azt mondják, néha váltani kell, újat megtapasztalni. Amikor kinőttem a sebészetet, ahol rövid időt töltöttem, többre vágytam, így adódott egy lehetőség, amit nagyon szerettem volna. Mivel sok volt a jelentkező, így mondták, egy kis referencia nem árt, és előnyt jelent, ha külföldi. Egy ismerősömmel beszélve, azt mondta, hogy a barátnője már régóta kint él Franciaországban, de az édesanyja agyi infarktust kapott. Így jött a lehetőség. Hozzá kell tennem, franciául egy kifejezést tudtam, bon voyage. De nekem ez nem okozott problémát, mert nem franciát fogok tanítani, hanem magyar családnál beteget ápolni. Találkozáskor én magyarul beszéltem, mert magyar család, bár a férj francia volt. A feleség, aki Éva volt, nagyon erős akcentussal törte a magyart. Még az első nap megkérdeztem, hogy ennyire elfelejtett magyarul? Azt mondta, igen, nem járnak haza, nincs kapcsolat, és ő már francia. Ezen megdöbbentem, olyannyira, hogy nem kérdeztem vissza, hogy hova lett a magyarsága. A beteg hölgy a feleség édesanyja, aki úgyszintén magyar, de ő nem beszélt sehogy, ugyanis olyan súlyos stroke-ja (agyi infarktus) volt, hogy se járni, se beszélni nem tudott. Akik először találkoznak ilyennel, azok nagyon megijednek, mert sokan félnek a betegtől, hiába hogy családtag. Már az etetésnél is gond szokott lenni, mivel nem mindent lehet adni nekik, mert könnyen megfulladhatnak. A pelenkázás sem egy áldásos feladat olyanoknak, akik még sosem csinálták. Ezek mind rám vártak. Kaptam segítséget is, járt még ki egy orvos és egy gyógytornász. Kocsiba kiültetve sokat „sétáltunk” a kertben. Nekem nem okozott gondot, hogy nem tudok franciául, hisz a boltban remekül mindig azt kaptam, amit magyarul kértem és kitűnően mutogattam. Még az első napokban írogattam szavakat, tanulgattam, de mikor megmosolyogtak egy-egy francia kiejtésem után, lemondtam róla. Majd aki beszélgetni akar velem, az megtanul magyarul. Valójában nagyon aranyosak voltak velem a franciák, mert már ők tanulták tőlem a magyart, magyarul köszöntek, ők kérdezték, hogy van magyarul egy-egy péksütemény, a tej, a gyümölcsök. Természetesen mindig kijött a magyar temperamentum, a határozottság, az elszántság és néha hegyeket tudtam volna megmozdítani, ha kell. Egy nagy baj volt, a hölgy súlyos betegsége. Az áldás volt számomra, hogy nagyon együttműködő, szerethető beteg volt, de semmi nem keltette fel eleinte a figyelmét. Annyira lelkes voltam, sokat beszéltem neki. Próbáltam keresni, mivel lehet az életkedvét kicsit visszahozni. Azt láttam, a gyerekek közelségét szerette. És volt egy kiskutya, aki olyan harmadik „gyermek” volt. Egy kis fehér szőrpamacs kutyus, amikor felugrott az ágyra és nyalta a kezét, akkor Éva néni megsimogatta, jót tett neki szemmel láthatóan a kutyus hűséges odaadása. A gyerekek mindig megszeppenve jöttek be, kicsit féltek, de ez érthető volt. A lánya is megtört, hisz valóban nem tudhattuk, mi lesz. Egy remek dolog jutott eszembe, mi lenne, ha olvasnék, nekem is jó, meg neki is, de mit válasszak, amit egy 60 éves nő szívesen hallgatna. A könyvespolcon találtam magyar könyveket. Így leltem rá a Három Róza című könyvre. Aztán verseket is olvastam és mindent, ami pozitívan hatott ránk. Olvasás közben hallottam sóhajt, láttam könnycseppet. Ezek kis dolgok, de ezek nagyon sokat jelentenek. Aztán olyan ridegnek láttam a szobát, nem volt szobanövény, virág. Másnap vettem virágot, kicsit átrendeztem a szobát. A kiskutyát is sokszor bevarázsoltam a szobába, aki tudta, ott a helye Éva néni ágyán, segítve gyógyulását. Magában a betegségben nem volt nagy előrelépés, de már próbálkoztunk egyedül enni, hogy ő fogja meg a kanalat, nem volt baj, ha kiesett a kezéből, de próbálkoztunk. Már tudott mosolyogni, tudta kicsit a kezét is használni, már fel tudtunk ülni. Bár a lánya nem látott sok változást, szerinte amit az orvostudomány nem tud meggyógyítani, azt én a nagy pszichológiai tudásommal, meg gyerekes dolgaimmal hogy tudnék. És a mamát nem kell lefárasztani ezekkel, mert szerinte sokat beszélek. Az édesanyjának csak sok pihenésre van szüksége. Én ezt másképp láttam akkor is, és most is.

Lassan eltelt, illetve gyorsan eltelt az egy hónap, még egy kicsit tovább is maradtam, míg a megfelelő rehabilitációs intézetet a család megtalálta. Ebbe én is belenyugodtam, hisz ott szakemberek fogják őt újra megtanítani beszélni, járni és talán újra tud kis segítséggel önálló életet élni. Itt találkozhat és lát hasonló társakat, akikkel ösztönzik egymást és segítik a gyógyulásban.

Számomra eljött az a reggel, amikor a munkám véget ért, indulnom kellett haza Magyarországra. Bementem Éva nénihez és arra kértem, ne adja fel, higgye el meg fog gyógyulni, csak akarni kell, és nagyon hinni benne, és jó helye lesz az otthonban. Bár tudta, hogy elmegyek, hisz már előtte pár nappal „megbeszéltük”, hogy el kell mennem, és én már előző este elbúcsúztam. Hozzá kell tennem, nem szeretek búcsúzkodni, de nem tudtam volna nem bemenni utoljára hozzá. Ő lassan rátette a kezét a kezemre, megsimogatta, és azt mondta könnyes szemmel, magyarul: köszönöm. Ez a köszönöm volt az én referenciám, melyet magammal hoztam, de nem papíron, hanem a szívemben.

A család csak jó utat kívánt, ezt pedig én is kiválóan tudom franciául: bon voyage!

A hivatalos referenciámat akkor reggel kaptam meg, mindenre számítottam csak arra, nem ami benne állt: „közepesen felelt meg"… Amit éreztem, furcsa lenne megfogalmazni, talán kicsit dühös voltam, és első felindulásból, még ott Franciaországban a reptéren széttéptem, és beledobtam a kukába. Az a tudat, hogy én ezt a papírost csak így széttéptem, és ottmaradt, mély megnyugvást okozott. Nem volt kedvem sem magyarázkodni, sem egyáltalán semmihez, ami a referenciámról szólt volna.

Valamiért ennek így kellett történnie. Általában azok közé tartozom, akik a rosszból is mindig tanulnak, és jó kis humorérzékkel átvészelhetők ezek a kis és nagy dolgok az életünkben. Igen, a humor, ami átlendítheti az embert a mélypontból. Ami még számomra fontos az önbecsülés, az élet minden területén. Bár tudom én, hogy van sok irigyem és egy-két ellenség is felbukkan néha-néha, de én ezzel sem foglalkozom. Próbálom pozitívan felfogni, hogy talán jó, hogy így van, mert ez azt jelenti, hogy még mindig valamit nagyon jól csinálok.

Nagyon sokszor voltam már külföldön és hívnak, hogy véglegesen éljek, éljünk kint a családdal. Soha nem tudnék máshol élni, annyi minden ide köt. Sok toronydarura lenne szükség, hogy azokat a dolgokat, amiket szeretek, elvigyem, az pedig lehetetlen, és nem is akarom! Hogy miért? Egyszerű a válasz, 1836-ban ezt írta egy nagy magyar ember, Vörösmarty Mihály: „Hazádnak rendületlenűl légy híve, oh magyar, bölcsőd az s majdan sírod is (…) Itt élned, halnod kell.”

Bota Ágnes előző írása: Föld nevű bolygó, marslakókkal