Igen tisztelt Uram!
A „Szabadság” című hetilapjának legutóbbi száma szintén az Ön vezércikkét közli, mint megszületése óta mindenkoron. Ebben én nem látok óriási hibát, hiszen egy főszerkesztő mindenki megkérdezése nélkül oda rakathatja a cikkét a saját lapjában, ahová akarja. Sőt fordítva is szedetheti a cikket a nyomdában, hogy hátulról kezdje visszafelé olvasni az ember, mint a zsidók a héberül írott titkaikat. A bajt, a hibát tehát nem azért követte el, Uram, hogy rákfene szokásához mérten ismét vezércikket írt. A hibát ott követte el, hogy vezércikkében józan gondolkodás nélkül több mint egymillió magyar emberre ráordított, akárcsak a legyekre szokás, hogy: „Kotródjatok!”
Igen. Kotródjatok! Ez volt a vezércikkének a címe, amit Hubay Kálmán országgyűlési képviselőhöz, a Hungarista Mozgalom elnökéhez, a Magyarság szerkesztőjéhez nyílt levél alakjában írt. Ha csupán Hubay Kálmán testvéremről lenne szó abban a cikkben, Őneki adta volna ki egyedül az útját, akkor most nem írnék Önhöz nyílt levelet, Hubay Kálmán nem szorul védelemre. De az a hatalmas nyilastábor sem szorul védelemre, akikre Ön vezércikkében ráordított, hogy: kotródjatok! Bevallom, hogy csupán az Ön felelőtlen gondolkozása, és, ami még nagyobb bűn, annak az újságban közzététele miatt fogtam ceruzát a kezembe. Pedig nem akartam Önt bántani. Hiszen több mint százhúsz versem és ötven prózai írásom megjelent az Ön lapjában öt év alatt, a Szabadságban.
Aztán én szélsőjobboldali lettem. Nyilas. Elszakadtunk egymástól. Azért én mindenki előtt csak jót mondtam eddig Önről. Most azonban, amikor elolvastam az Ön vezrécikkét, még azt is szeretném letagadni, hogy Önt valaha ismertem. Hubay Kálmánnak és az egész, immáron legyőzhetetlen szélsőjobboldali frontnak, kiadta nyelvtanilag többes számban a „parancsot”: kotródjatok!... Nagy fába vágta a fejszéjét, Uram. Ezerkilencszázharmincnyolcban le a kalappal a bátorsága előtt…
Igen tisztelt Uram! A nyilaskereszt még nem létezett a világon, mikor Ön már a legharcosabb nyilas, azaz fajvédő volt. A zsidók úgy féltek minden kijelentésétől, mint a hétfejű sárkánytól. A gettóban, főleg a Dob utcában az Ön nevével ijesztgették a pajeszes pesti polgárok a rosszalkodó zsidórajkókat, mondván, hogy: Móricka és Regina, ne csintalankodjatok, mert elvisz benneteket a „Zsili”. Zsilinek becézték Önt a forradalom után a zsidók. Olyan fogalom volt ez a becenév, mintha valaki az ördögöt említette volna a gettóban, abban az időben…
Igen, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Ön nagy fajvédő volt valamikor. Titokban most is utálja a zsidókat, mint a pántlikagilisztát, de nem tehet semmit ellenük, mert akkor az Est-konszerntől kitennék a szűrét, ami az Ön számára anyagi zavarokat jelentene. Többé nem írhatna a Magyarországba, melynek a hasábjain vidáman megjövendölte, hogy „Schuschnigg győzni fog”… A cikk megjelenése után hegyen-völgyön lakodalom volt a gettóban. Azt képzelték a zsidók, a kis butácskák, hogy nem Hitler csapatai szállják meg Ausztriát, hanem fordítva, hogy a hatalmas Német birodalomban újra zsidók garázdálkodhatnak a gazdasági életben, bankokban, kereskedelemben, nagyiparban, sajtóban és a színházi frontokon. Ön bakot lőtt, Bajcsy-Zsilinszky Endre a vezércikkével. Nagy bakot! De most nem bakot lőtt, hanem bűnt követett el, mikor Hubay Kálmánhoz és az egész szélsőjobboldalhoz megírta nyílt levelét, ordítván, hogy: kotródjatok!
Hát nem kotródunk, Uram!
Nem! Nem! Soha!
Mondja, igen tisztelt Uram! Hol a frászkarikában szedte a bátorságot, hogy ilyen és amolyan fennhéjázóan kiadta a szélsőjobboldali mozgalom útját? Nem fél a Magyarok Istenétől? Hova akar bennünket, a megsokasodott nyilastábort elkotorni? Menjünk talán Tel-Avivba, az arabok ellen harcolni? Vagy tovább nyögjünk, míg itt a zsidóság minden haszonról leszedi a tejfelt?!
Vezércikkíró Bajcsy-Zsilinszky Endre, mi ünnepélyesen esküszünk, nyilasok, hogy az őseink vérével áztatott szent magyar földről nem fogunk elkotródni. Mert ugyan hová is mennénk? Amerikába, vagy a holdba? Vagy a fészkes fenébe?!...
Mi a mi bűnünk?
Most, amikor a Felvidék tüdeje tágul, mikor szakadnak a rabláncok, és maholnap újra Szent István birodalmának határai között mozoghatunk, most kotródjunk el? Ha a csehek kivonulnak a Felvidékről és ott csökken a népsűrűség, kiket akar oda telepíteni Bajcsy-Zsilinszky uram, ha nem magyarokat? Vagy mi, nyilasok, száz- és százezerszámra ugorjunk a tengerbe azért, hogy Ön a világ összes zsidaját ide telepítse helyettünk?
Nagy fába vágta, öregem, ezerkilencszázharmincnyolcban a fejszéjét, hogy az eddig minden jogfosztástól elkeseredett és végre nyilassá vált magyar tömegeket csak amúgy egyszerűen föl merte szólítani, hogy kotródjanak. Mi azonban, nyilasok, az Ön felszólítására az ismert dallal felelünk:
„Nem, nem, nem, nem, nem, nem,
Nem megyünk mi innen el,
Míg a házigazda minket
Furkósbottal ki nem ver…”
Érezzük hittől áthatva, hogy házigazdánk a Magyarok Istene!...
(Összetartás, 1938. október 16.)
