„Délután ismét lesz Élet Menete” – hirdeti öles betűkkel a Népszava honlapja. Ez a vezető anyag címe. Magyarországon másfél évtizede létezik holokauszt-emléknap, amely hivatalosan április 16., a honi zsidóság azonban mindig az emléknaphoz közel eső vasárnapra teszi a nagy vonulást. Tegnap, szombaton volt április 16., a zsidók azonban szent napjukra, szombatjukra hivatkozva soha nem vonulnak pénteken vagy szombaton. Lefoglalták maguknak a kereszténység szent napját, a vasárnapot, amely egyébként Jézus feltámadásának a napja. Ha nem tévedek, az idei év az első, amikor a három történelmi keresztény egyház püspökei közösen vesznek részt az Élet Menetén, sőt beszélni is fognak. Méghozzá a Szent István bazilika előtti téren. Jövőre talán már a bazilika főoltára előtt lesz bűnbánati szertartás.

A tavalyi Élet Menete napján, délelőtt Budapest belvárosában volt dolgom, s feltűnt, mennyi zsidó mászkál fel-alá. Idegen nyelvek kavalkádjában igyekeztem a Nyugati tér felé, s akkor értettem meg, miért vannak olyan sokan ezen az évente ismétlődő faji demonstráción. A külföldről érkező fajtársak teszik ki a tömeg nagy részét.

Permanens tobzódás

A mai napi rendezvény kapcsán eszembe jutott Kertész Imre nemrég megjelent könyvének egyik bekezdése, melyet utolsó két mondata kivételével idézek:

Az újra meg újra hallható szemrehányás, hogy a zsidók nem tanúsítottak ellenállást Auschwitzba hurcolásukkor, csupán a szégyen elviselhetetlenségének projiciálása. Mélyen vallástalan gondolat egyébként, hiszen Auschwitzot meg kellett élni, áldozatként is, hóhérként is, s ez az élmény valamit kifejez. Nem egy hősi, zsidó-nacionalista mítosz alapjául szolgáló ideát fejez ki, ez kétségtelen; nem a harcos szellem, sőt nem is a zsidó vallási szellem apoteózisa, ez is biztos. De mélyebb vallási értelemben – s az „ember” életében is, tehát a történelmi emberében, annak az embernek az életében, aki az úgynevezett s immár rég nem létező humanizmus tárgya -, ebben a mélyebb értelemben tehát súlyosan jelentőségteljes, súlyos jelentőséggel teli. Végül is Jézus Krisztus sem tanúsított ellenállást a megkínzatása s a keresztrefeszítése ellen.
(Kertész Imre: A néző. Bp., 2016, 112-113. o.)

Mindig érdekes, amikor zsidó szerző Jézusra hivatkozik. Kertész (másokhoz hasonlóan) azzal akarja a Golgota jelentőségét kisebbíteni, hogy mellé állítja az Auschwitz-mitológiát, s ezzel a mitologikus válasszal igyekszik megmagyarázni a zsidóság egyesek által megkérdőjelezett viselkedését.

Ez a magyarázat egyrészt azért pikáns, mert Jézus megkínzatása, kereszthalála a zsidó kultúrkörben esett meg, a zsidó vezetők és követőik adták őt halálra, s tudjuk jól, nem akadt senki, aki a Megváltó „megmentésére” sietett volna is.

Másrészt keresztény tanítás szerint Jézus, az Isten Fia, mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt. Ugyancsak a keresztény tanítás szerint Jézus az emberiség megváltását hozta el kereszthalálával, magára vette bűneinket, hogy üdvözítsen minket. Kérdezem, mi köze ennek Auschwitzhoz, a zsidók deportálásához? Vagy mi köze ehhez a Gulágnak?

Jézus a keresztény tanítás szerint bűntelen volt, hiszen Isten Fiaként jött közénk. Akiket deportáltak, nem voltak bűntelenek, hiszen nincs ember bűn nélkül. Természetesen a Krisztus-követésnek is számos példája volt a táborokban. Azok a papok, akik hitük, Krisztus-követésük miatt szenvedtek mártíromságot, valóban azt tették, amit mesterük tanított: életüket adták másokért. Tudjuk, a lengyel Maximilian Kolbe atya egy büntetésből éhhalálra kiválasztott családapa helyett önmagát ajánlotta fel. Ő valóban a jézusi radikalizmust valósította meg, önmagát adta felebarátjáért. Ráadásul Auschwitzban, pedig ő nem is volt zsidó. De a táborlakók többsége? Természetesen minden, a föld bármely pontján törvénytelenül meghurcolt, megölt ember áldozat. De a Kertész által emlegetett személyek viselkedését, passzívan fogadott sorsukat a megváltás jézusi művéhez hasonlítani blaszfémia.

A zsidó bűntelenség mítoszának ápolása

A mai Auschwitz-mítosz úgy tálalja a zsidóság tragédiáját, mint a bűntelenség áldozatát, mint valami új megváltást. Ezért kellenek a rituális megemlékezések, vonulások, emléknapok. Ezt a mítoszt természetesen minden józan ember elutasítja, s a fajelmélet körébe utalja. Érdemes ezen a ponton felidézni, mit írt 1938 tavaszán, az első zsidótörvény vitájakor Bajcsy-Zsilinszky Endre, akit manapság antifasiszta hősként tisztelnek.

Bajcsy-Zsilinszky (a józan többséghez hasonlóan) nem vitatta, hogy van zsidókérdés, amelyet meg kell oldani. Ő csak a megoldás (kormány által javasolt) módjával nem értett egyet, s többek között arra buzdította a zsidóságot, hogy maga is önként tegyen lépéseket a megoldás felé. Bajcsy-Zsilinszky azt vallotta, hogy a magyar közélet két szélsőség között őrlődik. Egyik szélsőség a faji alapú, harcos antiszemitizmus, amely nem akar semmilyen más fontos kérdésről (például a földreformról) tudomást venni, a másik véglet pedig a zsidóság merev ragaszkodása a kialakult állapothoz, ami egyben a zsidókérdés létének tagadása is. Bajcsy-Zsilinszky felhívására a zsidóság részéről nem érkezett válasz, s ma is azt hirdeti a hivatalos zsidóság, hogy a zsidókérdés puszta felvetése már önmagában antiszemitizmus.

Bajcsy-Zsilinszky Endre

Úgy gondolom, annak idején Bajcsy-Zsilinszky jó diagnózist adott. Volt zsidókérdés, s ennek megoldásához kérte a zsidóság hazához hű részének önnön felelősségét és az önkorlátozás szükségességét elismerő állásfoglalását. (Az más kérdés, hogy a XX. század elején betelepült zsidóság kivándoroltatásával ő is egyetértett.) Bajcsy-Zsilinszky kérése süket fülekre talált. Ez a merev magatartás is hozzájárult ahhoz, ami később történt, de erről ma nem szokás beszélni.

Nem akarok ünneprontó lenni, de kénytelen vagyok egy rövid idézettel illusztrálni, miért is alakulhatott ki a magyar társadalomban idegenkedés a zsidósággal szemben. Az alábbi írás Bajcsy-Zsilinszky Endre lapjában jelent meg 1922 végén.

A zsidóságnak nyolc százaléka…..

Tegnap ismertettük a budapesti államrendőrség által kiadott kék könyv alapján az elmúlt esztendő bűnkrónikáját. Az adatokhoz sok magyarázat nem kell, mert a számokból mindennél világosabban láthatjuk a magyarországi zsidóság erkölcsi színvonalát. Most mégis két érdekes számadatra akarjuk felhívni az olvasóközönség figyelmét. Csonka-Magyarországon a Statisztikai Hivatal adatai szerint 7 millió 945 ezer ember él. Ebből – az 1910-iki népszámlálás kimutatásait véve alapul – 6,2 százalékot tesz ki a zsidók száma, szóval Csonka-Magyarország lakosságából 492.500 zsidó. Ennek előrebocsátása után hasonlítsuk össze a bűnösök százalékszámát keresztények és zsidók között. A rendőrségi kék könyv megállapítja, hogy különféle bűncselekményekért 38.998 zsidót tartóztattak le, ami Csonka-Magyarországon élő összes zsidóságnak 7,9 százaléka. Ezzel szemben a magyarok közül 43.953 embert tartóztattak le, ami viszont 0,5 százaléknak felel meg. Mint már fentebb jeleztük, ehhez sok kommentár nem kell. Nyolc százalék a bűnös zsidók száma, fél százalék a bűnös keresztényeké. Ez a százalékarány teljesen tárgyilagosan bizonyítja azt, amit mi politikai állásfoglalásunkkal mindig is vallunk: a zsidóság mételyező hatását Csonka-Magyarországon a törvénybe ütköző bűncselekmények is eléggé bizonyítják!
(Szózat 1922 december 16., 5. o.)

Ez csak egy apró, elgondolkodtató adat. Jó lenne, ha végre a zsidóellenesség régi és mai okairól, a zsidóság felelősségéről is lehetne nyilvánosan és őszintén beszélni, mert az egyoldalú áldozatkultusz, a zsidó bűntelenség mítoszának ápolása hosszú távon senkinek nem lehet érdeke.

Bistrán Demeter - Kuruc.info