A zsidó nép szereti magát a „könyv népeként” meghatározni. Ez nem is áll messze a valóságtól, tekintve, hogy a zsidó identitás kialakulásában és megőrzésében jelentős szerep jutott a „könyvnek”, vagyis a Tórának (Mózes öt könyve) és persze a Talmudnak.
A zsidók a szétszóratásban (Kr. u 70 – 1948) a könyv által maradtak egy nép, a vallás volt az az összetartó erő, ami a világ minden tájára szétszéledt, nyelvileg sem teljesen egységes zsidóságot megtartotta annak, ami. A jelentős részben zsidó gyökerű liberalizmus és marxizmus hatása alól azonban ők sem tudták magukat kivonni („aki másnak vermet ás...”), így a XIX. - XX. század fordulójára megjelent egy addig ismeretlen jelenség: a vallástalan zsidó. Mára a zsidóság túlnyomó többsége vagy ateista, vagy – az általuk szétzüllesztett nyugati civilizációhoz hasonlóan – igen felszínes kapcsolatot ápol ősei hitével („a maga módján vallásos”).
A zsidóság esetében a vallás elvesztése még súlyosabb következményekkel járhat, mint az európai népek esetén. Rájuk már nem érvényes Széchenyi mondása, miszerint „nyelvében él a nemzet”. A zsidóság a századfordulóig a vallásában élt. A judaizmus ugyanis nem csak része a zsidó kultúrának, hanem maga a zsidó kultúra, az az összekötő kapocs, ami a zsidóságot nemzetté teszi. A „könyv népe” vezetőinek tehát „új könyv” után kellett nézniük, hogy a zsidóság asszimilációját megállítsák, hiszen a világuralom küszöbén nagyobb blama nem is kell, mint az, hogy eltűnik maga az uralom gyakorlására „kiválasztott” nép... Olyan szekuláris vallást kellett a világzsidóság számára alkotni, amely teljesen elszakad Istentől, így az ateistáknak is „fogyasztható”, ugyanakkor tudatosítja a világzsidóságban önnön különlegességét, „kiválasztottságát”, de ezt nem a kinyilatkoztatásra, hanem valami másra alapozva teszi, megőrizve ezzel a zsidóság népi egységét, identitását.
Ugyan a marxizmus is felfogható egyfajta valláspótlékként a zsidók számára, mégsem lett azzá, mert a zsidók mindvégig tudatában voltak annak eszköz jellegének, éppen ebből kifolyólag sohasem hittek benne őszintén, sutba is dobták, ahogy már nem volt rá szükségük. A szintén zsidó gyökerekkel rendelkező kulturális marxizmus és a belőle kisarjadó humanizmus és politikai korrektség szintén csupán eszköz a nyugati civilizáció fölötti ellenőrzés átvételére, így egyetlen épelméjű zsidónak sem jutna eszébe hinni benne (ahogy ezt Izraelben a gyakorlatban is megcsodálhatjuk). Így a világ zsidóságát szellemileg, lelkileg egyesítő és a zsidó elit politikai céljai mögé felsorakoztató szekuláris vallás a hatvanas években megjelent holokauszt-mítosz lett, ami jelentős üzleti és politikai felhangjai ellenére mégiscsak egy vallásnak tekinthető, mivel úgy viselkedik: vannak hittételei, szertartásai és papjai. A judaizmus helyettesítésére alkották, hogy annak lényegi tartalmát (zsidó felsőbbrendűség[kiválasztottság]-tudat) átörökítse a transzcendens Istentől elfordult zsidók lelkébe, ezzel motiválva őket a „zsidó küldetés” betöltésére. Farkas Attila Márton találó meghatározását kissé módosítva: a holokauszt-vallás egyfajta árnyékjudaizmus. De itt az „árnyék” nem valamiféle elfojtást, elutasítást, hanem tudatos, taktikai célú háttérbe rejtést jelent.
Nekünk is kötelező hinni benne,<br>törvény van rá
Ahogy a klasszikus judaizmus is történelmi eseményeket ruház fel vallási tartalommal és állít kultuszának középpontjába (kivonulás, purim, a templom megtisztítása), úgy a holokauszt-vallás is egy megtörtént történelmi esemény (a zsidók munkatáborba zárása a II. világháborúban) köré szőtt legendából született. Míg a judaizmus a kereszténységet „bálványimádása”, illetve az övétől gyökeresen eltérő istenképe, megváltástana miatt gyűlölte, addig a holokauszt-vallás a II. világháború zsidó áldozatai számának manipulálásával s halálukért a keresztény civilizáció egyetemleges felelőssé tételével a teológiai ellentétet morális ellentétté változtatta. A zömében ateista zsidónak tökmindegy, hogy Mózesben nem hisz vagy Krisztusban, viszont amint a keresztény vallásból egy őt fizikai létében fenyegető, népét irtó politikai közösséggé válik, máris jobban utálja és harcol ellene, mint a siratófalat szorgalmasan fejelgető öregapja. Így már nem kell hosszas teológiai és filozófiai eszmefuttatásokkal győzködni a gyalog-zsidót, hogy miért is tévtan a kereszténység (ami valószínűleg nem is igazán érdekli), azt egyszerűen a tömeggyilkossággal, a holokauszttal azonosítja. Ördögi logika, de hatékony.
A holokauszt-”teológia” (helyesebb talán judeológiának nevezni, hisz tárgya nem az Isten, hanem a zsidó) Norman G. Finkelstein amerikai politológus szerint két központi dogmára épül, amelyek összefüggésbe hozhatók a judaizmus és a cionizmus fontos elemeivel – mint láttuk, nem véletlenül, hiszen azok továbbélését szolgálják.
A holokauszt egyediségének dogmája kimondja, hogy a holokauszt egyszeri és megismételhetetlen, „a történelmen kívül, sőt, talán inkább felette lebeg” (Elie Wiesel), mással össze nem hasonlítható. Mivel a német munkatáborokban (polkorrekt nyelven: „halálgyárakban”) zsidók szenvedtek, és nem mások (ha mások is, azok „nem úgy”), ezért szenvedésük egyedi, leírhatatlan, és mással össze nem vethető. A szenvedésük azért különleges, mert ők szenvedtek. Ez az eszmefuttatás logikusan csak a zsidók felsőbbrendűségének – magában a tanban kimondottan nem szereplő – belátásához vezetheti a „hívőt”. Finkelstein a Holokauszt-ipar című könyvében idézi Ismar Schorsch-t, a Zsidó Hittudományi Intézet elnökét, aki szerint a holokauszt egyediségének dogmája „a zsidó kiválasztottság undorító szekuláris verziója”. Emellett a zsidók által a világban elkövetett bármilyen embertelenséggel szemben immúnissá teszi a benne hívő zsidót, ha esetleg valami lelkiismeretféle megmozdulna benne.
A holokauszt irracionalitásának dogmája a holokauszt ok-, és előzménynélküliségét, megmagyarázhatatlanságát tanítja. A holokausztnak eszerint nincs oka, racionális magyarázata, csak és kizárólag a keresztények évezredes irracionális zsidógyűlölete felelős érte. Természetesen a keresztények „irracionális zsidógyűlölete” is teljesen önmagától való, arra a zsidók semmilyen formában nem szolgáltattak okot. Egyedüli és kizárólagos oka a keresztény népek (gojim) alacsonyabbrendűsége és az ebből eredő frusztráltsága, amely a jobb, okosabb, erkölcsileg magasabb szinten álló és ezért sikeresebb zsidóság elleni mérhetetlen irigységben öltött testet. „Kétezer éve... bennünket mindig fenyegettek..” - szipog Elie Wiesel, a holokauszt pápája - „Miért? Minden ok nélkül.”
Természetesen a holokauszt-vallásnak is megvannak a maga „levitái”, akik a hit terjesztésében és a kultusz fenntartásában játszanak fontos szerepet. Ezek a hivatásos holokauszt-túlélők (akiknek száma csodás módon az idő előrehaladtával nemhogy fogyna, de szaporodik), élükön Elie Wiesel béke Nobel-díjas „holokauszt-pápával”, fősodratú történészek és a világszerte működő holo-disneylandek lelkes munkatársai, és természetesen a különböző zsidó szervezetek. Ők működtetik a kultuszt, teszik jelenvalóvá „Auschwitz misztériumát”. A kultusz a holokauszt-megemlékezések és konferenciák, előadások végtelen sorából áll, ahol a „leviták” felidézik a keresztények szörnyű bűnösségét, bestialitását, és a lappangó antiszemitizmustól való kollektív rettegésben egyesülnek a világzsidóság többi tagjával. A rituális rettegés tehát a kultusz fontos eleme, amit szorgalmasan gyakorolnak is. A szertartásokon részt vevő „keresztények” pedig megvallják bűneiket, leróják a leróni valókat, és szertartásosan elhatárolódnak mindentől, ami a zsidóság érdekeit (elnézést, akarom mondani: érzékenységét) sérti, akár saját maguktól is.
Hajdan a diaszpóra zsidóságát „a könyv” tette egy néppé. A modern zsidóságot a közös rettegés. A holokauszt-vallás úgy képes megőrizni és erősíteni a judaizmus visszaszorulása miatt válságba jutott zsidó identitástudatot, hogy közben a valóságosan (éppen a zsidóság által) elnyomott többség együttérzését is felkelti, így az esetleges ellenállás előzetes pszichikai leszerelését is kiválóan szolgálja. „Valójában az identitás politika és a holokauszt nem azért olyan népszerű az amerikai zsidók körében, mert ők is áldozatok, hanem azért, mert nem azok” - jegyzi meg csípősen a Holokauszt-ipar szerzője. Tekinthetjük ezt a Stockholm-szindrómaként ismert jelenség (amikor a túsz szimpátiát kezd érezni fogvatartója iránt) össztársadalmi méretekben történő mesterséges előidézésének, egyfajta lelki terrornak is. A cél, hogy a világ nemzetei ne csak meghajoljanak a zsidó igában, hanem szeressék is azt, s az „elhatárolódom” varázsige mantraszerű ismételgetésével vessék ki maguk közül azt, aki e szeretetben nem hajlandó osztozni.
„Mi nem elégszünk meg a negatív engedelmességgel, még a legnyomorultabb megalázkodással sem. Ha végül is megadod magad nekünk, annak saját szabad akaratodból kell történnie. Mi nem azért pusztítjuk el az eretneket, mert ellenáll nekünk; amíg ellenáll, soha nem pusztítjuk el. Mi megtérítjük, hatalmunkba kerítjük a lelke legbensejét, újjáalakítjuk. Kiégetünk belőle minden rosszat és minden képzelődést; a magunk oldalára állítjuk, nem látszatra, hanem őszintén, szívvel-lélekkel” - világosítja fel az éppen kínpadon nyújtózó Winstont tárgyilagosan O'Brien Orwell 1984 című regényében.
Domokos Endre János – Kitartás.net
Frissítés: ilyen sem gyakran van - amikor Köves Slomó ugyanazt mondja, amit mi
Holokauszt mint vallás
Kedves Rabbi!
Sokszor felvetődött már bennem a kérdés, és sokszor felhoztam témaként ismerősi körben is, hogy az utóbbi időben a hitet (most nevezzük zsidónak, vagy judaizmusnak) sokaknál a Soá meríti ki. Én értem, hogy ez egy tragédiaélményünk, mely összeköt, de nekem ez kevés ezektől a (“sokaktól”). Főleg a saját korosztályomon látom (20év). Nem ismerik a nyelvet, a szertartásokat, még az ünnepnapokat sem, de mindenre az a válaszuk. Ön szerint ez nem szomorú? Egyik elméletem szerint ez azért van, mert a szórakoztatóipar (főleg a filmek), és a parlamenti politikusok árunak nézik, amit kihasználhatnak.
Kérem adjon valami támpontot!
Kedves Érdeklődő!
Sajnos én is látok hasonló jeleket. De én inkább nem úgy fogalmaznék, hogy a hitet kimeríti a holokauszt, hanem hogy nagyon sok zsidó semmit sem tud saját hitéről, vallásáról, kultúrájáról, és így az egyetlen élmény vagy fogalom amihez a zsidóságát kötni tudja az a holokauszt vagy az antiszemitizmus élménye. Ennek az állapotnak nagyon összetett történelmi és lélektani okai vannak, de mindenesetre én is mindenképp úgy gondolom ezen változtatni kellene. Viszonylag sokat írtam ebben a témában.
Ajánlom figyelmedbe:
- Népszabadság 2009/5/11 (Különösen a cikk második fele)
Minden jót
Köves Slomó rabbi
(Forrás itt.)
