Ha azt mondom, Tiszaeszlár, a tájékozott emberek többsége azonnal rávágja, hogy Eötvös Károly. A neves író, publicista, politikus a tiszaeszlári bűnpör idején szerzett magának kétes hírnevet, hiszen ügyvédként fontos szerepet játszott a Solymosi Eszter megölésével megalapozottan vádolt zsidók felmentésében, Magyarország hírnevének rombolásában. Nem véletlen, hogy Eötvös már életében megkapta a „saktervédő” titulust. Azt azonban kevesen tudják, hogy a zsidófajt imádó Eötvös miként vélekedett államalapító királyunk fiáról, akit a katolikus egyház 1083. november 5-én iktatott a szentek sorába.

Eötvös Károly 1904-ben tette közzé a tiszaeszlári bűnpörről írott háromkötetes munkáját, amelyben nemcsak a gyilkosok ártatlanságát igyekezett újfent bizonyítani, hanem az ügy vizsgálóbíráját is lerántotta a mocsokba. Ez a ma is sűrűn hivatkozott és idézett mesekönyv tette fel a koronát az ügyvéd-politikus életművére, hiszen ennyi hazugságot összehordani egyetlen munkában valóban figyelemreméltó teljesítmény.

Eötvös azonban nemcsak az igazság eleszlárosításával szerzett múlhatatlan érdemeket.

1907-ben emlékezett meg a katolikus egyház Szent Imre herceg születésének 900. évfordulójáról. (A mai történetírás óvatosabban kezeli Szent István fiának születési évét: 1000 és 1007 közé teszi.)

1907. október 16-án, mintegy három héttel a szent herceg emléknapja előtt a zsidó tulajdonban lévő Pesti Hírlap olyan cikket közölt Eötvös tollából, amelyre a magyar közvélemény ismét kénytelen volt felkapni a fejét.

Eötvös folytatásos cikket írt sümegi barátja, Darnay Kálmán gyűjteményéről, amelyben réges-régi fegyverek, edények, ékszerek, háztartási eszközök kaptak helyet. És persze irodalmi emlékek és kéziratok is. A cikkből megtudjuk, hogy különösen a népvándorlás korát mutatta be jól Darnay gyűjteménye.

Bár nem tartozott a cikk tárgyához, a mindig önmagával foglalkozó, önmagát fényező Eötvös hirtelen vágással a saját kincseiről kezdett mesélni:

Van egyebek közt három darab boglárom, amelyet egykor valószínűleg Szent István király hülye fia, a szenteskedő Imre trónörökös viselt. Legalább a veszprémi Gizella-kápolna bedűlt sírboltjában találták szétfoszlott régi, kilencszázéves ruha foszlányai közt, ahová a hagyomány szerint a trónörököst eltemették.
(Pesti Hírlap 1907. október 16., 1. o.)

Szent Imre tehát „hülye”, „szenteskedő” volt a saktervédő szerint. Hogy a „hülye” minősítést mire alapozta Eötvös, ma sem tudni; ráadásul tudtommal a válaszcikkekre sem reagált, tehát nem próbálta menteni a menthetetlent.

A cikket követő napon az Alkotmány című katolikus napilapban jelent meg az alábbi cikkecske:

Dunántúli ember vagyok. Eötvös Károly balatonmelléki utazásait és sok valótlan viccét jobb érzésemet próbára tevő türelemmel olvasgattam. De ami sok, az sok. Annyira még nem tudok türelmes lenni, hogy Szent Imre emlékének meggyalázását szó nélkül hagyjam. Ezt írja Eötvös Károly a Pesti Hírlap október 16-iki számában „Van egyebek közt három darab boglárom, melyet egykor valószínűleg Szent István királyunk hülye fia, a szenteskedő Imre trónörökös viselt.”
Elég a jó érzésű emberekre apellálnom. Úri dolog-e egy régen élt egyént kellő adatok híján ország-világ előtt így megbélyegezni? Tisztességes eljárás-e századok kegyeletes hagyományát léha kedvtelésből, vagy csengő aranyakért bemocskolni? Hát annyira senkifia már Szent Imre ebben az országban, hogy Eötvös Károly keresztül-kasul gázolhat rajta? Ha van valami magánvéleménye, tartsa meg magának, de mikor a nyilvánosságnak ír, fogja meg a tollat.
Igaz, Szent Imrének nem volt zajos múltja, hazudni sem hazudott kilométerszámra, de talán a becsületesség még nem a hülyeség jele. Mit akar tehát Eötvös Károly? Immár a szentjeinknek sem hagynak békét? Türelmes farkasok, akik nap-nap után izgatnak, piszkálnak, gyaláznak bennünket s azt akarják, hogy mi mosolyogjunk hozzá?
Eötvös Károlytól értem, hogy nem tudja felfogni, kicsoda nekünk katolikusoknak Szent Imre, de hogy magyar ember létére nem átallja egyik nemzeti nagyságunkat feláldozni olcsó hatás kedvéért, ez szégyen, gyalázat.
Annyira szégyen, hogy talán még az erzsébetvárosi demokraták is pirulni fognak – Eötvös Károly helyett és miatt.
(Alkotmány 1907. október 17., 11. o.)

Az „erzsébetvárosi demokraták” Eötvös barátaira, a zsidóvezér Vázsonyi-Veiszfeld Vilmosra és fajtársaira utal.

Vastagh György: Szent Imre herceg

A Magyar Állam című keresztény napilap sem hagyta szó nélkül az eötvösi gusztustalanságot. A lap ugyan (az Alkotmányhoz hasonlóan) nem említi Eötvös saktervédő múltját, de az alábbi sorokban elrejtett célzást mindenki világosan értette:

A politikai és történelmi hazudozás világrekordját Eötvös Károly nyerte el és nagy igyekezettel hazudozik, nehogy ezt a kétes dicsőséget elveszítse. /…/
Eötvösre magára kár szót vesztegetni. A régi somogyi nóta azt kérdi: „hát a keszeg mit eszik, ha a gyöpre kiteszik?” Mi lenne Eötvös Károlyból, ha nem hazudhatnék? Elpusztulna, miként a gyöpre került keszeg, lévén neki a hazugság valóságosan éltető elementuma.
(Magyar Állam 1907. október 17., 10. o.)

Előbb idézett laptársaival ellentétben az egyszerű népnek készült Új Lap című krajcáros napilap nem finomkodott. Az „Egy vén ember baklövése” című cikk már a futni hagyott eszlári bűnösökkel hozta egy nevezőre Eötvöst, amikor „fősakter” titulussal tisztelte meg:

Szent Imre, a magyar ifjúság védőszentje az idén, születésének sokfelé ünnepelt kilencszázados évfordulója címén, sűrűn forog szóban. Eötvös Károly, a tiszaeszlári kiérdemesült fősakter, alkalmasnak találta ez évadot arra, hogy /…/ közbotrányt okozzon és a szentet minden apropó nélkül, minden bizonyíték nélkül, egyszerűen hülyének mondotta egyik cikkében. Eltekintve is attól, hogy mások kegyeletének tárgyait jóízlésű ember legalább is békén hagyja, tartoznék a magyar ügyvéd és magyar törvényhozó az első apostoli király emléke iránt annyi tisztelettel, hogy a fiáról ne mondjon rosszat, ha jót nem tud. Mint a pogányok is megtartották azt a kegyeletes elvet: holtakról vagy jót, vagy semmit. Eötvösnek erre eggyel több jó oka lenne, mint bárki másnak; mert az ő Bálint fia s annak viselt dolgai bátran kíméletes kritikussá hangolhatnák az ő papáját a mások csemetéi iránt. Tudhatná tehát azt a zsidó közmondást, hogy: „akinek vaj van a fején, ne menjen a napra.”
(Uj Lap 1907. október 20., 3. 0.)

Eötvös Károly cikke megírásakor is tagja volt a magyar országgyűlésnek. Nincs adat arra, hogy a magyarországi liberalizmus fertőjének ezt a kiérdemesült darabját valaki képen törölte volna az országnak a házában. Most utólag, képzeletben keverjünk le neki egy nagy pofont.

A Szent Imrét gyalázó liberális ügyvéd-politikus nevét ma több közterület és intézmény is viseli. Létezik például Eötvös Károly Intézet is, melyet a mélyzsidó Soros Alapítvány hozott létre, hogy (idézem az intézet honlapjáról) „a hagyományostól eltérő, újszerű intézményi formát teremtsen a demokratikus magyar közélet formálására”. Az intézet elnöke a zsidó Majtényi László, aki a szélsőbalos, maoista mozgalmárságtól jutott el az adatvédelmi biztosi posztig. Valóban megfelelő névadót választott ez a Soros-társaság; a degenerált eszlári gyilkosokat jó pénzért védő, Szent Imrét lehülyéző Eötvös Károlynál nagyobb hülyét nagyítóval is nehéz találni a magyar történelemben.

Bistrán Demeter - Kuruc.info