A politika elvileg a polgárok érdekképviseletére való. Célja, hogy a környező világot minél inkább az adott közösség szándékai és érdekei szerint rendezze be. A programok az ezen szándékok és érdekek megvalósítására kidolgozott tervek, amik alapján az emberek választhatnak, kire bízzák a sorsukat. Akad olyan politikus, akinek nagyformátumú ötletei vannak, s ezeket kínálja fel a társadalomnak, támogatókat gyűjtve hozzá, mások kipuhatolják a közhangulatot, s annak kielégítésére szegődnek. Előbbi szükséges ahhoz, hogy a politika hosszú távon nagy dolgokat valósíthasson meg, utóbbi pedig elengedhetetlen a hatalomra kerüléshez. (Mindez persze az optimális állapot, mert a tényleges gyakorlat szerint a politikusokat leginkább bizonyos oligarchikus érdekcsoportok tartják kézben, akik médiával, pénzzel, korrumpálással elérik, hogy ezt a szavazók legitimálják.)
Vannak olyan témák, amiket a politikusok kifejezetten népszerűség-szerzésre használnak, ezt hívják populizmusnak, feltételezve, hogy a nagyon sokaknak tetsző ötletek eleve nem lehetnek bölcsek, jók, hanem kizárólag valamifajta hátsó szándékkal együtt léteznek. Ilyen téma a halálbüntetés kérdése, ami jolly jokerként néha elővehető.
Bevezetése ellen filozófiai, nemzetközi szerződésekre hivatkozó és praktikus érvek szólnak. Ezek közül, a teljesség igénye nélkül néhányra reflektálnék, kiemelten az első kérdésre koncentrálva, a cikket ugyanis elsősorban emiatt írtam.
A legfőbb indok, amivel az Európai Unió, és az ő nevükben szólók lesöprik a kezdeményezést, az az élet védelme, az élet szentsége, sőt a keresztény értékrend. Ez valóban szép, és elfogadnánk az érvelést, ha Európa csakugyan megtenne mindent az élet védelmében. Ennek azonban éppen az ellenkezője az igaz. Miközben a gyilkosok és egyéb bűnözők jogaiért síkra szállnak, aközben évente százezerszámra mészárolnak le magzatokat (nálunk ez a szám a közelmúlthoz képest radikálisan lecsökkenve is 35-40 ezer körüli), ami ellen nem hogy nem emelik fel szavukat a törvényhozók, hanem kifejezetten üdvösnek és törvényesnek tartják. Ehhez a kérdéshez nehéz tárgyszerűen hozzáállni, hiszen – mivel Magyarországon az elmúlt 60 évben hatmilliónál is több abortusz történt – gyakorlatilag minden család érintett. Bárhogy is szépítgetjük, az abortusznál egy emberi lényt gyilkolnak meg előre megfontolt szándékkal, bestiális kegyetlenséggel. Míg a vágóhídi marháknak is kijár az elkábítás, a magzatokat – akiknek ekkorra már a belső szerveik kifejlődtek, szívük ver, vérkeringésük van – minden érzéstelenítés nélkül feldarabolják. A közkedvelt magyarázat, miszerint a baba az „anya testének része” olyan fokú biológiai képtelenség, amit szükségtelen magyarázni, elég arra gondolni, hogy a gyereknek a vércsoportja, sőt akár a neme is eltérhet az anyáétól, s ha az érvelés igaz volna, akkor a nőnek átmeneti időre két szíve, két agya, négy keze és lába, sőt szélsőséges esetben fütyije is volna. Aki pedig azt állítja, hogy egy 12 hetes (még elvehető) magzat nem ember, ellenben a 4-5-6 hónapos vagy megszülető baba már igen, akkor magyarázza el, hogy ugyan mikor, miért és hogyan vált emberré. Mindenki a fogantatása pillanatától a később már nem változó emberi kromoszóma-készletét birtokolja, semmiképpen sem lehet belőle kecske, majom vagy cseresznyefa. Nota bene, ha évente 35-40 ezer kismajmot lemészárolnának vagy ugyanennyi cseresznyefát kivágnának, mekkora felzúdulás támadna. Helyettesítsük be a mondatot – „Évente Magyarországon 35 000 abortuszt végeznek” – erre: „Évente Magyarországon feltrancsíroznak 35 000 kiskutyát”. Az előbbit érzelmek és következmények nélkül leírjuk – sőt megtesszük -, az utóbbinak a feltételezése sem elképzelhető, mert rég börtönben ülnénk.
Az abortusszal nem is az a legszörnyűbb, hogy megtörténik (hiszen, mondják sokan, azelőtt is megtették, sőt gyilkoltak mindig is az emberek), hanem hogy mindez törvényesen, sőt vívmányként szerepel. Mindennek pedig semmi köze az önrendelkezéshez, a szexuális szabadsághoz, ugyanis a szabadság mindaddig két ember magánügye (ki-ki azzal fekszik le, akivel akar), amíg meg nem fogan egy új élet, attól a pillanattól kezdve azonban, hogy egy harmadik „szereplő” is belép a képbe, mindez már az ő ügye is. A szabadság addig tart, hogy felelősséggel (a következményekkel számolva) bárki belemehet a szexuális kapcsolatba, ám nincs joga egy élet kioltása árán ezt a felelősséget levetkőzni. Ha viszont mégis van, akkor vajon miért csak a 12. hétig? Miért nem 5-10 évre? Ezen az alapon egy szülő bármikor később is megölhetné a gyermekét. A 12 hetes határral ugyanis csak a döntés felelősségét teljesen önkényesen előretoltuk a szexuális kapcsolat létesítésétől 3 hónapnyira.
Egy kultúra természetesen kimondhatja – ahogy néha ki is mondja – hogy a „kulák nem ember”, az „arisztokrata nem ember”, a „szegény nem ember”, a „magyar nem ember”, a „fasiszta nem ember”, a „zsidó nem ember”, az „eretnek nem ember”, a „magzat nem ember”, és erre hivatkozva lemészárolhatja, kiirthatja azokat, akik beleesnek a kategóriába. Az európai civilizáció ettől nincsen messze. De akkor ne hivatkozzon emberiességi szempontokra bűnözőkkel, gyilkosokkal, erőszaktevőkkel szemben. Ahol egy ártatlan embert büntetlenül meg lehet gyilkolni pusztán azért, mert még nem ért el egy adott kort, ott egy gyilkost is nyugodtan meg lehet ölni. (De még egy tyúktolvajt is.)
Röviden a többi ellenérvről:
„Az állam nem jogosult ilyen mélységben beleavatkozni a polgárai életébe” – ezen az alapon a börtönbüntetés is jogtalan, hiszen az is súlyos és erőszakos beavatkozás. De az önvédelem jogának megvonása is az (nem védhetem meg a tulajdonomat, biztonságomat, mert engem ítélnek el, ha a kertemben ásott gödörbe esve a rabló kitöri a bokáját), de még az adószedés is jelentős sérelmeket okozhat.
„Ártatlanul ítélhetnek el valakit” – ez valóban súlyos dolog; de működjön az igazságszolgáltatás megbízhatóan, szakszerűen. Egyébként ha valakit ártatlanul ítélnek 20 évnyi börtönre, az is rettenetes, a tényleges életfogytiglan – ha valóban az – pedig talán embertelenebb a halálbüntetésnél is; márpedig azt is kaphat valaki ártatlanul.
„Nincs visszatartó ereje” – ez hosszas elemzést igényelne (igazából sosincs kontrollcsoport, hiszen nem tudhatjuk, hogy ugyanabban az időben, ugyanabban a társadalmi közegben hány bűncselekmény történt volna, ha van halálbüntetés), de vajon csak a visszatartó erő érdekes? Ha egy gyilkos kitöltötte a büntetését és szabadulása után újra öl – előfordult, nem egyszer – a későbbi áldozat élethez való jogával mi a helyzet? Inkább egy ártatlan vesszen, mint a bűnös? Tudjuk, hogy a bosszú nem keresztényi kategória, de hol érvényesül Európában bármiben keresztényi kategória? Márpedig az áldozat (illetve hozzátartozóinak) nem joga-e azonos elbírálást kérni; míg ő (illetve szerettük) elveszítette az életét, a gyilkos vidáman nézi a tévét, és látogatja a fitnessztermet a börtönben?
„Felhasználják politikai célokra, és nézeteiért, politikai tevékenységéért fognak embereket kivégezni” – ha olyan emberek és rendszerek kerülnek hatalomra, akik ellenfeleik megsemmisítését szó szerint kívánják, őket nem fogja visszatartani, hogy van-e halálbüntetés vagy nincs. A második világháború után emberek százait ítélték halálra olyan törvények alapján, amelyek a tettek elkövetésekor nem voltak hatályosak az adott országban. Izraelben sincs halálbüntetés, de Adolf Eichmann kedvéért ezt felfüggesztették, és mégis kivégezték.
Én azonban mindezzel együtt nem gondolom, hogy a halálbüntetés megoldást jelentene a bűnözés problémájára, abban viszont biztos vagyok, hogy Nyugat-Európa (vagy pláne az Egyesült Államok) nincsen abban az erkölcsi helyzetben, hogy bármely országot, pártot vagy személyt kioktasson emberségről, könyörületességről és felvilágosultságról.
Mindaddig, amíg az Unió gyakorlatilag összes országában legálisan végezhető a magzatok feldarabolása, ne szólaljon meg senki a gyilkosok életének védelmében!
