Az első tavaszi hónapunk nyolcadik napján sok tucat milliónyi férfi áll be világszerte a virágárus bódék előtt kígyózó sorok végére, hogy türelemmel kivárja, hogy a szívének kedves nőket meglepve, számukra egy csokor virágot vásárolhasson. Természetesen ez önmagában gyönyörű és tiszteletreméltó gesztus, nincs benne semmi kárhozatos, a szebbik nem iránti tisztelet és hódolat kifejezése és lerovása már az ókor, de különösen a lovagkor óta az európai kultúra alapját jelenti. A probléma az időzítéssel, a dátummal van.

Kommunista és multikulti egyben
Tudniillik a nemzeti oldalon, ahol a tradícióra, múltunkra, hagyományos értékeinkre lépten-nyomon hivatkozunk, végre kanonizálnunk kellene már a szimbolikus szféra ikonjait, példaképeit és adekvát múltbéli eseményeit is. Vagyis, kik azok a nemzeti hősök és államférfiak, illetve melyek azok a történelmi tények, amelyek számunkra ideológiai iránytűként és követendő szellemi világítótoronyként utat mutatnak a magyarság és az egész európai civilizáció normális jövője, újjászületése felé vezető úton.

Clara Zetkin (aki elvileg nő volt)
Nézzük ezek után, hogy valójában miféle obskúrus figurákkal, illetve történelmi háttéreseményekkel hozható kapcsolatba a nevezetes Zetkin-nap, a világkarriert befutott március nyolcadika. A világon az első „nemzetközi nőnapot” 1911-ben tartották, miután Clara Zetkin német szociáldemokrata politikusnő azt március 8-án megalapította. Ezt követően 1911. március 19-én Ausztriában, Németországban, Svájcban és Dániában megünnepelték azt. Az említett baloldali női politikus 1857-ben Clara Eissner néven látta meg a napvilágot. Már fiatalon csatlakozott a születőfélben lévő németországi szocialista mozgalmakhoz, azonban a vaskancellár, Bismarck – máig követendő politikai példaként – 1878-ban betiltott a második birodalom (1871-1918) területén mindenféle szocialista szervezkedést, ezért Eissner svájci, majd franciaországi emigrációba vonult. Fontos szerepet játszott a felforgató marxizmus elveinek elterjesztésére 1864-ben alapított I. Internacionáléban, és élettársa lett egy orosz anarchistának, Joszip Zetkinnek, akinek felvette a nevét is. A Németországi Szociáldemokrata Párt – amely 1890-től legálisan tevékenykedhetett – női tagozatának (a jelenlegi MSZP-nek is van ilyen csoportja az ateista hívő és egyéb szerveződések mellett) vezetője lett 1907-ben, majd a marxista, balszárnyból Rosa Luxemburggal és más elvtársaikkal hozták létre 1916-ban a Spartacus Szövetséget, amely 1919-től Németország Kommunista Pártjaként működött.

Rosa Luxemburg fajtajelleges ábrázata
Clara Zetkin a weimari köztársaság – a mai, magyarországi „harmadik köztársaság” kaotikus állapotaival vészes történelmi párhuzamot mutató – időszakában 1920-tól 1933-ig a Reichstagban képviselte a kommunistákat. 1920 őszén magával a bolsevik atyamesterrel, a később múmiaként reinkarnálódott és felmagasztosult Leninnel készített interjút a nőket érintő politikai és morális kérdésekről. Szó esett a beszélgetés során a nők munkásmozgalmi szerepvállalásáról, a szexualitásról és a nemi erkölcsről, a házasságról és a férfiakhoz való viszonyról, illetve az eljövendő új élet kialakításáról. Zetkin 1921 és 1931 között a szovjet, bolsevik modell európai szellemi-politikai exportjának céljára szervezett sztálini Komintern (III. Internacionálé) végrehajtó bizottságának a tagja is volt. Az 1933. évi árja forradalmat követően a Reichstag épülete lángjainak megvilágosító fényénél belátta, hogy az elkövetkező politikai kurzus időszakában (Drittes Reich) valószínűleg nem sok közéleti babér terem majd számára Hitler birodalmában, ezért minden kommunisták evilági édenkertjébe, a vörös cár Gulág-paradicsomába, a Szovjetunióba emigrált. A későbbi moszkovita bábállam NDK hőn szeretett és tisztelt feminista hérosza-fárosza itt halt meg még ez év nyarán, s a Kreml fala mellett, szimbolikus helyen – nem messze Lenin elvtárs máig álló mauzóleuma túlvilági nyugodalmat biztosító szentélye biztonságos, óvó aurájának közelségében – temették el.

Rákosi Mátyás is sokat tett a Zetkin-napért
A „nemzetközi nőnapot” tehát maga Clara Zetkin alapította 1911. március 8-án, ám abban, hogy végül is – a kezdeti üzemzavarok után – épp ez a dátum vált mindmáig a bejegyzett, hivatalos kánonná, egy másik – nem éppen a történelem legfényesebb lapjaira kívánkozó – história is szerepet játszott. 1917. március 8-án Szentpétervárott ezen a napon kezdődött az „első forradalom”, melynek során – többek között – a nők is tüntettek a kenyérért és a békéért. (Ismert: az ekkor induló események vezetnek még ez év novemberében a világtörténelem legembertelenebb, 100 millió halálos áldozatot követelő rezsimjének létrehozásához.) Nem a deheroizálás nemtelen szándékától vezettetve, csupán a ténytisztelet okán meg kell említenünk, miszerint a forradalmi események előidézésében az időjárásnak is fontos szerep jutott. Történt ugyanis, hogy a hőmérséklet az átlagos –14,5 Celsius fokról hirtelen +8 fokra szökött fel, s az emberek, akiket a fagyos idő hetekig a rosszul fűtött odúikba kényszerített, most kitódultak, hogy végre élvezzék a napfényt és a meleget. Korabeli forrásokból tudjuk, hogy a tömegmozgalom viharát hamar a vitorlájukba fogták a bolsevikok. Alekszandra cárné ekképpen számolt be II. Miklósnak a történésekről: „Ami itt folyik, az garázdaság. Kisfiúk és kislányok szaladgálnak, és kiabálják, hogy nincs kenyerük – csak azért, hogy még fokozzák a feszültséget –, és a munkások akadályozzák a többieket a munkában. Ha az idő elég hideg volna, ezek valamennyien mind otthon ülnének”. Az Oroszország és az egész emberiség jövőjét tragikus módon meghatározó folytatás közismert.

Némely kreatúra csak első ránézésre tűnhet nőnek
Magyarország a nőnapi felhíváshoz először 1913-ban csatlakozott, amikor az Országos Nőszervező Bizottság röplapokat osztott. A következő évben, 1914-ben már országszerte rendezvényeket szerveztek. A „nemzetközi nőnap” kötelező, állami szintre emelt hivatalos ceremóniává azonban csak a Rákosi-korszakban vált, s az eredetileg különböző időpontokban rendezett Zetkin-napot 1948-tól szovjet mintára március 8-án tartották meg. Kádárék továbbvitték ezt a moszkovita hagyományt is, sőt a „nőnap” megünneplése az impériumváltás után – egyéb, más bolsevik fogantatású ideológiai kacattal és megrögzült szokással egyetemben – töretlenül fennmaradt, tovább élt, illetve létezik a mai napig. Ma már az ENSZ is a világnapok között tartja számon. A fentebbi, rövid összefoglalóból is egyértelművé válhat, hogy a tradicionális-nemzeti jobboldali identitástudatú embernek semmi köze nincs a Zetkin alapította „nemzetközi nőnaphoz”, annak eszmeiségéhez és azokhoz a kétes kommunista felforgatókhoz, akik ezt létrehozták. Hagyjuk ezt meg – március 21-ével, április 4-ével és november 7-ével egyetemben – a haladó baloldali szocialistáinknak, illetve liberálisainknak örökzöld emléknapként.

Végezetül és summázatként elmondhatjuk, hogy egy Clara Eissner-Zetkin nevű anarchista kommunista liba által kiagyalt ünnephez, amely ráadásul az első orosz forradalom okán (1917. március 8.) került e napra, és Rosenfeld-Rákosi elvtárs kanonizálta bolsevik rítus és koreográfia szerint, nos tehát, a „nemzetközi” internacionalista-kozmopolita „nőnaphoz” egy jobboldali férfinak, de nőnek nincs és nem is lehet semmi köze. Természetesen nem arról van szó, mintha a nőket „alacsonyabb rendűeknek” tartanánk, hiszen a kérdés ilyetén felvetése már önmagában is szamárság. A 20. század egyik legnagyobb gondolkodójával és filozófusával, Julius Evolával együtt valljuk, miszerint „nem tudjuk jobban feltenni magunknak a kérdést, hogy egy ’nő’ felsőbbrendű vagy alsóbbrendű-e egy ’férfinél’, mint azt, hogy a víz felsőbbrendű vagy alsóbbrendű-e a tűznél… Kétségtelen, hogy a nő, aki tökéletesen nő, felsőbbrendű egy férfinél, aki tökéletlenül férfi, épp úgy, ahogyan egy földműves, aki hű földjéhez, és tökéletesen végzi a munkáját, felsőbbrendű egy királynál, aki képtelen saját munkájának elvégzésére”. Egy magát jobboldali identitástudatú emberként meghatározó férfi úgy tekint a nőre, ahogyan a fénylő középkori gótika kora óta a lovagi etika elvárásainak megfelelően tekintenie kell. A lovagi kultúra sajátos viselkedési és érintkezési normákat, új emberideált és csak rá jellemző erénykódexet teremtett. Hűség és hősiesség, áldozatkészség és jámborság, a hírnév és becsület felmagasztalása volt az alapja mindennek. A kereszténység bajnoka egyben az eszményi szerelmes. A lovagság intézmény és ideál egyszerre: az irodalmi ideál vonzása alakítja az életet. A középkorban a lovagerényekre épülő kultúra néhány évszázadra az udvari kultúra rangjára emelkedett. Neoplatonikus gondolati rendszerben valósult megmindez: a szerelem minden jónak a forrása, mely megnemesíti a lelket. A lovagi erények rendszerében kulcsszerepe van a szerelemnek, az imádott nő szépségében az isteni teremtés szépsége tükröződik. Az egész világot bevilágítja a szerelem. A kései trubadúroknál és olasz tanítványaiknál, az édes új stílus költőinél a szerelem már nemcsak mindenható, nemcsak minden jónak a forrása, hanem eleve megnemesítő erejű, csak nemes szívek sajátja lehet. „Nemes szívben lakozik mindig a szerelem” – ahogy Guido Guinizelli egyik híres canzonéja kezdődik. Az erények és viselkedés azon rendszerét, amelyet a szerelem és az általa szabályozott egyéb erények diktálnak, corteziának, udvariságnak nevezik. Nem véletlenül vált ez a szó hosszú civilizációs folyamat eredményeként az udvariasság jelentéshordozójává minden európai nyelvben, még a magyarban is, ahol eredeti, udvari jelentésében nincs is jelen. Egy arisztokratikus, hagyományelvű társadalom viselkedési kultúráját és erénykódexét hordozza ez a szó – eredetileg is mint ideálkép és éthosz, a jelenkorig normát teremtve a férfi-nő viszonyának, családi és társadalmi együttélésének meghatározásához.

A fentiek szellemében és folyományaként virágot is ajándékozunk a nőknek nemes hódolatunk kifejezése szimbolikus jeleként az év 364 napján, sőt a szökőévek figyelembevételével az esztendő 365 napjának bármelyikén. Kivéve persze Clara Eissner-Zetkin elhíresült „nemzetköziét”.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info