Az alább olvasható írás az Alfahíren jelent meg a Diskurzus a Jobbikról című vitasorozat keretében. Mivel a benne olvasható gondolatok mind szerkesztőségünk tagjaihoz, mind pedig olvasóink elsöprő többségéhez közel állnak, közzétesszük mi is, ily módon is segítve a helyes út megtalálását.

A kevesebb néha többet ér

A 2006-os politikai válságot követően üstökösként robbant be a magyar közéletbe a Jobbik Magyarországért Mozgalom és annak fiatal vezetője, Vona Gábor. Szövetségeseivel karöltve egyre nagyobb sikereket értek el, és az igazságot képviselő, szókimondó problémafelvetéseivel a társadalom minden rétegét képesek voltak megszólítani, politikai, világnézeti különbségektől függetlenül jobb- és baloldalon egyaránt. A Jobbik által felvetett problémákról, témákról beszélt mindenki a szélsőjobbtól a szélsőbalig, a szavazóbázis pedig jelentős részben érkezett az MSZP egykori bázisából, ami egyáltalán nem baj.

Az egész magyar politikai közéletet, társadalmi közbeszédet alapjaiban voltak képesek befolyásolni, olyan témákkal, mint a cigánybűnözés, az EU-ellenesség, az elvándorlás megállítása, a devizahitelesek témaköre, földtörvény, hiába volt látszólag jelentéktelennek tűnő a parlamenti létszám. Megmutatták, hogy a siker eléréséhez nem feltétlenül a kormányzat minél előbb történő megszerzése vezet, még ha hosszú távon a kormányalakítás mint eszköz nagyon is fontos tényező lehet, de célként megjelölni semmiképpen nem szabad. A valódi hatalom megszerzése sokkal fontosabb, ehhez pedig az igazságot kell képviselni minden körülmények között, és akkor a siker egészen biztosan nem marad el. A valódi hatalom megszerzéséhez pedig jelen körülmények között egyáltalán nem szükséges egy olyan kormányzati pozíció, mely formailag ugyan az irányítás lehetőségével kecsegtet, de a valódi, radikális változás lehetőségének a lehetetlensége magába a rendszerbe van beépítve. Éppen ezért kell felismerni, hogy sokkal többet ér egy igazságot képviselő, a társadalmat hosszútávon felébresztő politika, mint egy hirtelen stílusváltással kiherélt, pusztán formai hatalom megszerzése, mely amilyen gyorsan jött, úgy el is szállhat, de akkor nem csak a Jobbik fog bukni, hanem minden, amit addig felépítettünk.

„Mondd ki az igazságot! Küzdj érte bátran, büszkén, becsülettel” – mondta Vona Gábor alig néhány évvel ezelőtt, nagyon helyesen. Társadalmunknak egyre szélesebb rétege ismeri fel azokat az alapvető igazságokat, melyeknek kimondása egykor a Parlamentbe repítette a Jobbikot – ezt mindenképpen figyelembe kell venni, amikor a mondandó csomagolásáról elmélkedünk. Nekünk az igazságot kell képviselnünk, és ha ez az igazság tizenöt vagy húsz százalékot ér jelenleg, akkor ennyit ér. Egyáltalán nem biztos, hogy kell egyébként ennél több jelen pillanatban, hiszen mint arra már utaltam, ennél kisebb támogatottsággal is sikeresen tudta befolyásolni a párt a politikai közbeszédet, sőt, konkrét intézkedéseket is képesek voltak keresztülvinni a kétharmados kormánytöbbségen, vagy éppen az önkormányzatokban. A kevesebb néha többet ér. Az eszközök megválasztásánál, valamint a stratégia kidolgozásánál szem előtt kell tartanunk, hogy nem a saját karrierünkért harcolunk, hanem a jelenlegi Magyarország és azon túl a jelenlegi világ megváltoztatásáért. Nekünk nem szabad a jelenlegi világhoz igazodnunk, mert akkor éppen olyanok leszünk, mint akik ellen harcolunk. Nekünk a fényt kell győzelemre vezetnünk a sötétség felett! Ha a mi munkánknak, a mi harcunknak négy év múlva lesz eredménye, akkor négy év múlva lesz, de ha csak kétszáz év múlva, akkor kétszáz év múlva.

Ott van még az emberállomány minőségének a kérdése is, vagyis kormányzóképes-e jelenleg a Jobbik? Nagyon sok jól képzett, megfelelő szakképzettségű ember van a nemzeti oldalon és a Jobbikban, de ahhoz nem elég, hogy közigazgatási szinteken, kormányhivatalokban, az állami szférában képes legyen hatékonyan végigvinni azokat a változtatásokat, amelyekre szükség lenne. Rájuk alapozva viszont megindulhatna egy olyan képzési rendszer, amelynek eredményeként később képes lehet a párt a valóban hatékony és szakmai kormányzásra. Elsősorban tehát azokat kellene felemelni, akik képesek megfelelni a szakmai és a szellemi kihívásoknak is. Jelen pillanatban sokkal többet érne ellenzékből manipulálni a közvéleményt, közben a párton belüli valódi képzésekkel ki lehet alakítani egy olyan réteget, amely egy minőségi kormányzati munkához megfelelő alapot jelenthetne. Ebben az esetben pedig nem lennénk rászorulva a többi pártnál a húsosfazék közelébe nem férő karrierista, polkorrekt demokratákra.

Érdemes megemlíteni néhány esetet. Az egyik Miskolc, ahol a baloldal felismerte, hogy a cigánybűnözés elleni fellépéssel lehet eredményt elérni – éppen annyi szavazatot loptak el ezzel a Jobbiktól, hogy ne tudják megnyerni az egyébként favoritnak tartott települést. Ne feledjük persze Ásotthalom példáját sem, ahol a szabadkőműves politológia szabályai és egyes megmondó emberek újdonsült nézetei szerint nem nyerhetett volna soha egy olyan, nem éppen polkorrekt előélettel rendelkező mozgalmár, mint amilyen Toroczkai László. Mégis totális győzelmet aratott, mert nem félt kimondani az igazságot, és kiállni mellette a végsőkig! Az őszi önkormányzati választásokon az Érpataki Modellel és annak eredményeivel kampányoltak jó néhány településen, hogy aztán az igazság kimondásával elért siker után akadjanak olyan települések, ahol nem történtek meg az ígért radikális változások, így pedig olyan, mintha csak a logó cserélődött volna le a város felett. Ennek pedig így semmi értelme, az embereknek nincs szükségük erre, a nemzeti oldalnak meg pláne. Nincs szükség Fidesz 2.0-ra akkor sem, ha akadnak olyan, több pártot is megjárt karrierista elemek, akik az egyre erősödő Jobbikban látnak megélhetési perspektívát, és fennállhat a veszélye, hogy totálisan tévútra vigyék a pártot, amely bízik az ő látszólagos szakértelmükben. A mércét ugyanis nem nekik kell felállítani, sőt, semmi keresnivalójuk nem lehetne itt.

Néhány éve még az volt a szlogen, hogy „kimondjuk, megoldjuk.” Aztán ugyan kimondtuk, nyertünk is településeket, de nem mindenhol mertük megoldani, mert félünk a kormányhivataltól, meg a balliberális médiától. Ma pedig már ki sem mondjuk? Kétféle úton lehet néppártosodni. Az egyik út az, amikor a lassú víz partot mos elve alapján, az igazság fáradhatatlan kimondásával nyitjuk fel a „nép” szemét. Ezen az úton járt eddig sikeresen a Jobbik, még ha ez lassabb és göröngyösebb is. A másik út gyors és sima, amikor a hamis világnézetben élő néphez igazítjuk magunkat, az igazság elfeledésével. Nem a cukikampánnyal van a baj természetesen, hiszen érthető, hogy néha ilyeneket is be kell vetni. A tartalom, a belső ugyanakkor nem lehet cuki soha! A társadalmi és gazdasági feszültségek egyre inkább nőnek, az emberek egyre inkább hajlamosak lesznek elfogadni a korgó gyomruk által kívánt radikális hangnemet. Tehát miközben a társadalom bizonyos szempontból egyre radikalizálódna, addig a Jobbik éppen mérsékelt akar lenni. Csak el ne menjenek egymás mellett párt és szavazói... Hiszen az embereknek egyre súlyosabb problémái vannak, amiket meg kell oldani, és ha meg lehetne oldani az elmúlt két és fél évtized megoldásaival, akkor megtették volna, és nem lenne szükség például a Jobbikra. Csakhogy a mai kor kihívásainak, problémáinak nem lehet ellenszert találni a jelenlegi liberális-demokrata keretek között. Ennek a hatása érződik egyébként a világban is, hiszen az egypólusú világ most változik át többpólusúvá, a szemünk előtt. Egyre radikalizálódik a körülöttünk lévő világ is, egyre több országban hangoztatják egyre nagyobb erők a történelmi és társadalmi igazságtalanságokat és a liberális demokrácia bukását Európában, úgy nyugatra mint keletre. A Jobbik eközben egy süllyedő hajóra szállna fel, politikailag korrektség, a tényeket és igazságokat elhallgató hajóra... Igyekeznek ledobni magukról a szélsőséges jelzőt, miközben ez a jelző egyre értelmezhetetlenebb, hiszen látjuk, hogy a folyamatos megbélyegzés nem működik, az embereket az érdekli, hogy ki, milyen megoldással áll elő. Ha ez a megoldás szélsőséges, mert a világ kifordult magából, akkor is ezt kell vallani. A normalitást kell felmutatnunk minden körülmények között.

Összefoglalva, az elmúlt években a Jobbik tematizálta a politikai paletta minden részét, pusztán az igazság kimondásával – és ez sikeres volt. Bár nem volt kormányzati pozíció közelében sem a párt, mégis keresztül tudott vinni sok olyan intézkedést, melyek igenis fontosak voltak, akár gyakorlati szempontból, akár csak szimbolikusan. Ma pedig ott tartunk, hogy látszólag a Jobbik teljesen érthetetlen módon akar megfelelni a liberális demokratáknak és azok minden kívánságának egy olyan kormányzati pozíció megszerzéséért, amit úgysem uralhatnak, ha valóban az igazságot akarják képviselni. Ne legyenek kétségeink, az eredmény ebben az esetben sem fog elmaradni, kérdés, jó lesz-e ez azoknak, akik őszintén és megalkuvás nélkül dolgoznak nap mint nap azért, amiben hisznek: egy Isteni örök igazságért, Magyarország feltámadásáért!

Lipták Tamás