A magyar történelem egyik leghősiesebb, legdicsőségesebb fejezete játszódott le 1945. február 11-én, épp 70 esztendővel ezelőtt. Számunkra ez az igazi heroikus, nagybetűs, de egyben tragikus 70. évforduló, és nem más. Még akkor is, ha a felkent hivatalosság, a politikum, média és közoktatás ezt el is hallgatja, sőt a dicsőséges budai kitörésben részt vevő magyar és német hősök, életüket hazájukért és az európai civilizációért feláldozó katonák emlékét a legnagyobb buzgalommal igyekszik nap mint nap megbecsteleníteni, bemocskolni, megalázni még haló poraikban is.

A legfrissebb, vérlázító hír épp az, hogy emberi csontok kerültek elő Budapesten, a Szilágyi Erzsébet fasoron a Széll Kálmán tér felújítása közben 2015. február 6-án, pénteken, miként arról a Honvédelmi Minisztérium az MTI-t tájékoztatta. Nyilvánvaló és szinte teljes bizonyossággal állítható, hogy a kitörés során elesett mártír katonák földi maradványaira bukkantak rá az építkezés során a munkások. Azonban a rekonstrukciós munkálatokat végző briganti BKK nem tartotta szükségesnek, hogy a jogszabályok rendelkezéseinek megfelelően leállítsa a munkálatokat, és értesítse a hatóságokat, illetve a hadisírgondozókat. Inkább visszatemették, bedózerolták vagy a sittbe dobták a csontokat. Egetverő gaztett, kegyeletsértés és halottgyalázás, hogy az elesetteket meg sem próbálták azonosítani, és a maradványokat sem helyezték méltó módon végső nyugalomra valamelyik katonai temetőben.

Természetesen az, hogy efféle morális, de jogi értelemben is vett bűntett megtörténhet a mai Magyarországon, nem előzmények nélkül való, hiszen logikus fejleménye, következménye, kor- és kórtünete az elmúlt 70 esztendő agymosásának, a mai liberális fertő dekadenciájának és nihiljének, tradíció- és nemzetellenességének. Közismert, hogy a fősodratú „tudományosság”, politika, média és közoktatás égisze alatt olyan történelemhamisítás és nemzetellenes szellemi kútmérgezés folyik, amelyre kevés példa akad az egyetemes történelemben. Ha akad egyáltalán. A hazájukat igaz magyarként, férfiként és katonai esküjük szellemében végső erejükig, utolsó csepp vérükig heroikusan védő hősök és német szövetséges társaik ugyanis mind a kommunista, mind a jelenlegi liberális éra véleménydeformáló senkiházi nímandjainak szemében bűnös „rossz ügyért” és „értelmetlenül” harcoló „üzemi balesetet” szenvedő, sajnáltra sem érdemes lényeknek számítanak csupán.

Noha, miként azt Fiala Ferenc közli Zavaros évek című könyvében, még az Egyesült Államokban megjelent The Role of the Hungarian Soldier in World War II (A magyar katona szerepe a második világháborúban) című kiadványban is a következőképpen méltatják a „budapesti eposz” hőseit:

Egy maroknyi magyar és német katona hősies védelmével 53 napon keresztül feltartóztatta a szovjetet, megakadályozván, hogy gyorsabban érjék el Nyugat-Európát. Eljön az idő, amikor a második világháború eseményei tiszta megvilágításban kerülnek bele a történelembe. És ekkor Magyarország háborús jelentősége is a valóságnak megfelelő helyre kerül. A világ akkor majd megérti, hogy Magyarország szovjetellenes kitartása nagyjában ugyanazt az eredményt érte el, mint a Churchill tervezte balkáni invázió jelentett volna. Sajnos, ez a balkáni invázió nem valósult meg.

Fiala helytálló megállapítása szerint Budapest védelme hősköltemény volt. Nemcsak katonák, de fiatal egyetemi hallgatók, polgárok, civilek és munkások küzdöttek a minden irányból özönlő barbár vörös horda ellen. Budapest ostroma a világháború legjelentősebb hadi eseményei közé tartozik, már a kortársak is „második Sztálingrádként” emlegették. Súlyosbította és tragikusabbá tette a helyzetet, hogy a Malinovszkij- és Tolbuhin-féle hadosztályok nem az elit orosz katonaságból – azt közvetlenül Berlin ellen vetették be –, hanem a birodalom perifériájának fegyenceiből besorozott büntetőezredekből állottak, Budapest számára a bolsevik ármádia hordaléka jutott. A 20. század egyik legmegrázóbb eposza játszódott le a hősies 53 nap alatt a magyar főváros falai között. A reménytelen reménység töltötte el a lelkeket, és mindenki csodát várt. Az azonban nem következett be. Diadalmaskodott a túlerő, és a dicsőséges kitörést követő második napon a Duna királynője meggyötörve, megalázva és kiszolgáltatottan hevert a vörös cár bosszúszomjas hordáinak lábai előtt.

Mindazoknak a magyar és német hősi halottaknak az emlékét, akik életüket adták Budapestért, voltaképpen hazánkért és az egész európai civilizációért, kegyelettel és örök időkre megőrizzük.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

A szerző tavalyi előadása a témában:

Kapcsolódó: Az 1945. február 11-i budai kitörés hőseinek igazsága (korabeli dokumentumokkal)