Tulajdonképpen érthetetlen, hogy a 2002-ben irodalmi Nobel-díjat kapott Imre Kertésszel, ezzel a tehetségtelen zugfirkásszal miért is foglalkozik a hazai közélet immár 12 év óta. Ugyanis Kertész „írói” teljesítménye esztétikailag értelmezhetetlen. Ráadásul felfoghatatlan az, hogy miért kellene ezt a magyargyűlölő sorstalant úgy értékelnünk, mint egy Nobel-díjas magyart.
Nos, mazsolázgassunk akkor Kertész identitástudatát kifejező saját maga által mondott szövegeiből. Kertész már 2002 őszén telekürtölte a nyugati lapokat a Magyarországra vonatkozó hazug tényállításokat és rágalmazó kijelentéseket tartalmazó apokaliptikus jajveszékeléseivel. A teljesség igénye nélkül például a Süddeutsche Zeitungnak azt hazudta, hogy hazánkban elviselhetetlen egy zsidó származású ember élete, s ő itt nem tud dolgozni, hiszen nyílt nácik lépnek fel a médiában (sic!), és olyan undorító a helyzet, mint amilyen a ’30-as évek vége felé volt. A The Guardian című lap pedig előzetest közölt Kertész néhány hónappal később megjelenő esszéjéből, melyben egyebek között efféle veretes mondatok olvashatók: „Idegen országokban otthon érzem magam, míg otthon idegenként cselekszem. Külföldiekkel szabadon beszélgetek, de saját honfitársaimmal szemben kínosan érzem magam.”
Államalapító szent királyunk ünnepén kap kitüntetést a "nemzeti" kormánytól
No, de nézegessük tovább Imrénk életművét! A csupán néhány száz beavatott által ismert, 1997-ben megjelent Valaki más című önéletrajzi ihletettségű Kertész-naplóregényről az Alföld című folyóiratban 2003 márciusában megjelent egy recenzió, noha ezen Kertész-mű, illetve a róla szóló ismertetés szélesebb körű publicitást is megérdemelt volna a tisztánlátás végett, nevezetesen azért, hogy a közélet és az irodalom iránt érdeklődő honfitársaink előtt világos és egyértelmű legyen, hogy miféle „magyar” író részesült egy fél évvel korábban a rangos nemzetközi elismerésben. Nos, az alábbiakban válogassunk irodalmi „Nobel-díjasunk” örökbecsű, a magyarságra és szeretett hazánkra vonatkozó, a valós helyzettel köszönőviszonyban sem lévő kijelentéseiből.
1993-ban, egy szokásos budapesti útját megörökítendő, Kertész az alábbi élményét tartotta lejegyzésre érdemesnek:
„Tegnap láttam kóbor lovagjait a kornak. (…) Ekkor tűnt fel a horda, az aluljárókból kibukkanó nibelungok, nyolc-tíz nehézkes, fura mozgású alak, kommandós színű nadrágokban, kopaszra nyírt fejjel, egyikük kezében hosszú fahusáng, talán a nevezetes baseball-ütő. (Megj.: szkinhed - Wagner - Hitler-asszociációs lánc?) Némán, libasorban poroszkáltak a túlvilági, ködös fényben, szomorú, vérszomjas csoport, vöröslő szemekkel, ki tudja, miféle kipárolgások közepette, emberhúsra vadásztak. Terepszínű nadrágjaikban, akár a foltos hiénák, lomha, de kitartó gyűlölettel keresték, kit vehetnek üldözőbe, s tán nem is éhségükben, inkább csak unalmukban, szokásból, a másik élet iránti természetadta gyűlöletből. Bevallom: jeges félelemmel kívántam, hogy zöldre váltson a lámpa, mielőtt e razziázó csürhe bepillantana az autóba s felismerné rajtam a végzetes, az eltüntethetetlen jegyet. Ezek az emberi lények a pokol végső látomását testesítették meg, a „puszta országot”, ahol már nem beszélnek, csak gyilkolnak, a hullákat kifosztják s az útszélen hagyják.”
Folytassuk azonban tovább a Valaki más című Kertész-mű olvasását. Nemzetünk gyalázása a következő mondatokban éri el csúcs-, illetve mélypontját:
„...Nyilvánvaló: egy kis nemzet, amely réges-rég kicsöppent a nagy folyamatból, az úgynevezett világtörténelemből, ráadásul sehogy sem sikerül megtalálnia hozzá illő, valódi szerepét a térben és időben, (s ilyen szerepe talán nincs is): az a nemzet mint nemzet őrült személyként viselkedhet csupán.”
Végül, hogy az olvasónak szemernyi kétsége se maradjon Kertész Magyarországgal szemben táplált irracionális, talmudi gyökerű gyűlöletéről, az író e sorokkal teszi fel az i-re a pontot:
„Ahogy nézem, ahogy megélem ennek az országnak az ijesztő leépülését, öngyilkos paranoiába fordulását. Ahogy naponta elidegenítenek tőle a gyűlölködés országos bajnokai, s a saját emlékeim. Ahogy növekszik az iránta táplált közönyöm. Ahogy lassan megpróbálok elszakadni tőle. A nyelv – igen, az egyetlen, ami köt. Milyen különös. Ez az idegen nyelv, az anyanyelvem. Anyanyelvem, amelyen megértem gyilkosaimat.”
Imre Kertész, a Die Weltnek adott 2009-es interjújában azt is megismétli, a Valaki más című írásában már említett krédóját, miszerint „az emberi kultúra terméke vagyok, egy dekadens, ha akarja, egy gyökértelen. Ne kössön engem Magyarországhoz.” Múltunkról, 20. századi történelmi sorsfordulóinkról, az azokkal való szembenézésről pedig a következőket mondja Kertész: „A szélsőjobboldal és az antiszemiták uralkodnak. A magyarok régi, káros szenvedélyei – a hazugság, a dolgok elfojtására való hajlam – jobban jellemzők, mint valaha. Magyarország a háborúban, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: semmi nem kerül feldolgozásra, mindent csak megszépítenek.”
Imre Kertész "végzetes, eltüntethetetlen jegyei"
Végezetül a holokauszt-téma Kertész ezen Die Welt-beli megszólalásából sem maradhat ki. Önmagáról vallva a Sorstalanság szerzője megemlíti, hogy a holokausztról írt, át kellett élnie és át tudta élni a 20. századnak ezt az egyedülálló tapasztalatát, volt Auschwitzban és volt Buchenwaldban. Miként az közismert, a bűvös holokauszt szó elhangzása után nincs apelláta a nyugati civilizáció országaiban, a természeti törvények, a logikai érvek, a dokumentálható tények azonnal hatályukat veszítik, a tudomány a holodogmatika szolgálólányává alacsonyodott. Eltekintve most attól – a fentebb már idézett – képtelenségtől, hogy amennyiben Kertész magyar anyanyelvű gyilkosai elől egészen a néhány éve rémronda holokauszt-emlékhellyel rendelkező Berlinig kényszerült menekülni, úgy aligha adhatott volna most a Die Weltnek interjút a német főváros békés, urbánus légkörében (ahol egyébként a nemzetiszocialista mozgalom egyre inkább erősödik, a támogatói köre pedig napról napra szélesedik), holokauszt-ügyben is meglehetősen ellentmondásosnak tekinthető a fenti mondat tartalma. Azt ugyanis már a hatvanas évek közepe óta a soá-inkvizítorok sem vallják, hogy Buchenwaldnak köze lenne az állítólagos megsemmisítési tervhez, illetve hogy az ottani munkatábor területén gázkamrák működtek volna. Ezek alapján a Buchenwaldhoz kötődő élményeket aligha lehet valamiféle egyedülálló történelmi jelenséggé nyilvánítani. A fogva tartottak számára úszómedencét, tábori bordélyt, valamint a Nemzetközi Vöröskereszt hiteles dokumentumai alapján napi tisztességes kalóriamennyiséget biztosító auschwitzi táborkomplexum SS-vezetőségét pedig aligha hasonlíthatjuk össze bánásmód tekintetében a biztos halált jelentő Gulág-rendszert felügyelő NKVD-s irányító apparátussal.
A holokauszt-megélhetési író egykori hazájával kapcsolatos megnyilvánulásai kapcsán érthetetlennek tűnhet, hogy mi végre is honosodott meg Magyarországon 2002 óta a kissé abszurdként ható Kertész-kultusz, hiszen az írót saját bevallása szerint semmiféle érzelmi szál, a közös múlt és tradíció vállalásának és megőrzésének felemelő élménye nem köti e nemzethez és hazához, ugyanakkor esztétikai szempontból életműve középszerűnek mondható, az irodalomtörténetben legfeljebb a kismesterek sorában említhető meg a neve. Valóban fontos, hogy mind szélesebb körben váljanak ismertté Imre Kertész gondolatai, s ezáltal végre elfoglalhassa az őt megillető helyet irodalomtörténet-írásunkban és közoktatásunkban, vagyis végre kikerüljön a Sorstalanság a középiskolai tananyagból, egyáltalán a hazai közbeszédből.
Ezt a magyargyűlölőt fogja Orbán kormánya augusztus 20-án kitüntetni. Persze, tudjuk, néhány begőzölt elmebeteg véleménye szerint Szent István hazaáruló és kiirtotta a magyarság egyharmadát. No, de ezek pszichiátriai esetek. Milyen érdekes, hogy Görögországban nagyon jól megfér egymás mellett a klasszikus antikvitás és az ortodox kereszténység. Végezetül egyetlen kérdés marad csupán: normális-e az, aki Orbánra és a hazaáruló Fideszre adja a legközelebbi választáson a voksát?
Lipusz Zsolt – Kuruc.info