Sokaknak okoz fejtörést az elmúlt hetek iraki fejleményeinek megértése. Meglehetősen különösnek tűnik ugyanis, hogy az USA egyes országokban (Szíriában, Líbiában) támogatja a szunnita iszlám radikalizmust, míg másutt (Irakban, Afganisztánban, Pakisztánban, Jemenben, Maliban, Szomáliában stb.) harcol ellene.
Egyes vélemények szerint a Nyugat teljesen ostoba és felelőtlen módon avatkozott bele a Közel-Kelet ügyeibe, és csak zűrzavart és felfordulást idézett elő. Mások viszont úgy gondolják, szó sincs ostobaságról és hozzá nem értésről: a cionista vezérlésű Nyugat ugyanis tudatosan taszítja káoszba az energiában gazdag és fontos stratégiai helyen fekvő muzulmán országokat, hogy így tüntesse el az izraeli-amerikai világhódítás útjában álló erős államokat. Vajon melyik vélemény áll közelebb az igazsághoz?
Annyi világosan látszik, hogy a Nyugat eszközként használja az iszlám radikalizmust világuralmi céljainak elérése érdekében. Ahol akadályt jelent a számára, fellép ellene, másutt azonban – néhol titokban - erőteljesen támogatja. Ami az ILIÁ (Iraki és Levantei Iszlám Állam) nevű iszlamista szunnita fegyveres csoport páratlan gyorsaságú iraki előrenyomulását illeti, a felületes szemlélő számára úgy tűnhet: az USA akarata ellenére történik mindez. Hiszen a washingtoni politikusok amerikai katonák Irakba küldését és az ILIÁ fegyvereseinek bombázását is kilátásba helyezték. Ezzel szemben áll viszont két cáfolhatatlan tény. Az egyik az, hogy az USA-val szoros szövetségben álló Szaúd-Arábia, Katar, valamint más Öböl-menti államok minden lehetséges eszközzel (pénzzel, fegyverrel, titkosszolgálati módszerekkel) erőteljesen támogatják az ILIÁ-t. A másik pedig, hogy a szervezet a Nyugat járszalagján csüngő szíriai szunnita iszlamista ellenzék körében született meg.
Vagyis az egyik oldalon vannak a nyugati politikusok dühös szavai, a másikon az ILIÁ-nak vagy a szövetségeseinek nyújtott szaúdi-katari-amerikai-brit-francia katonai-pénzügyi támogatás. Vajon a szavak vagy a konkrét tettek nyomnak többet a latba? A válasz aligha lehet kétséges egy olyan világban, melyben a megtévesztés és a propaganda kulcsfontosságú szerepet játszik.
Ha azonban ténylegesen feltételezzük, hogy a Nyugat legfelső köreinek tudtával, sőt beleegyezésével és ösztönzésére történik az iszlamista szunnita fegyveresek előrenyomulása Irakban, fel kell tennünk a következő kérdést: vajon miféle célt szolgál a szunniták és síiták közötti felekezeti háborúskodás Irakban? Miért kívánja az USA ismételten a polgárháború örvényébe taszítani az éppen általa korábban „felszabadított” Irakot?
Lehetséges, hogy a cionista birodalom legfelső körei valójában nem is kívánták Bassár el-Aszád rezsimjének megdöntését, hanem egy elhúzódó felekezeti háborúskodás kirobbantása volt a céljuk Szíriában is. Hiszen gondoljuk meg: mit nyert volna Izrael illetve a Nyugat az iszlamista szíriai lázadók győzelme esetén? Hiszen amennyiben a damaszkuszi rezsim megbukott volna, a hatalomra kerülő, egymással is éles ellentétben álló radikális iszlamista csoportok között többségben lettek volna a Nyugat elszánt ellenfelei, akik összehasonlíthatatlanul nagyobb veszélyt jelentenek a cionista világhódítók számára, mint Bassár el-Aszád szíriai rendszere. De ha nincs Szíriában, vagy másutt, megfelelő számú dróton rángatott, a cionista parancsoknak feltétlenül engedelmeskedő báb, akit hatalomra lehetne juttatni, nem járnak-e sokkal jobban a világhódítók, ha teljes zűrzavart és káoszt teremtenek?
Ráadásul a cionisták még egy további hasznot is remélnek a felekezeti ellentétek végletekig történő fokozásából Szíriában és Irakban. Mert miként az ukrajnai belső feszültség fokozása révén a Nyugat igyekszik a kelet-ukrajnai „mocsárba” belerángatni Oroszországot, ugyanúgy próbálják a cionisták a szíriai és iraki polgárháborúba belevonni az Iráni Iszlám Köztársaságot. Tiszta nyereség a Nyugat számára, ha két fő ellenfele – Oroszország és Irán – katonai erőit egy szomszédos állam belső konfliktusában kötik le, melynek következményeképpen ráadásul a két állam gazdasági téren is alaposan meggyengíthető.
Izrael és az USA hosszú évek óta fenyegetőzik az Irán elleni katonai csapás végrehajtásával. Azonban a „megtévesztéssel háborúzz!” moszados jelszó jegyében cselekvő nyugati birodalom szavai és tettei a legritkább esetben vannak összhangban. Irán teljes térdre kényszerítésének nagy célját a cionisták nem közvetlen agresszió, hanem részben gazdasági szankciók révén, részben pedig úgy kívánják elérni, hogy belerángatják egy általuk gerjesztett konfliktusba az egyik olyan szomszédos országban, melyben Teheránnak komoly érdekeltségei vannak. Hasonló stratégiát követ a Nyugat Oroszország esetében is.
De vajon a nyugati birodalom célkeresztjébe került két állam - Irán és Oroszország - képes megtartóztatni magát attól, hogy beavatkozzon a határaik mentén mesterségesen előidézett konfliktusokba? Véleményem szerint nem lesznek rá képesek, ugyanis a kívül maradás mind Irán, mind Oroszország esetében hosszabb távon súlyos következményekkel járhat, mi több, a vereségüket jelentheti. (Hiszen ellenségeik, rajtuk keresztül pedig a Nyugat közvetlen közelségükbe kerül.) Amennyiben azonban a beavatkozás nyílt vagy rejtett formái mellett döntenek (ez utóbbi látszik persze célszerűnek), számolni kell a hosszú évekre elhúzódó ellenségeskedés súlyos katonai, gazdasági, társadalmi következményeivel, továbbá a konfliktus regionális, sőt világháborúvá szélesedésének lehetőségével is.
Természetesen a Nyugat sem akar világháborút. Amit akar, az nem más, minthogy a terjeszkedésének útjában álló államokat kisebb-nagyobb konfliktusokba belevonva és gazdasági büntetőintézkedések révén alaposan kivéreztesse. Egy gazdaságilag és katonailag jelentősen meggyengült hatalom ugyanis már nem komoly ellenfél, és túlélése érdekében kész akár a legsúlyosabb engedményekre is.
Perge Ottó - Kuruc.info