Vajon mi lehet az oka annak a ténynek, hogy Franciaország elvállalta Izrael érdekeinek képviseletét a nagyhatalmak (USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Kína, Oroszország és Németország), valamint Irán között a perzsa nukleáris programról szóló tárgyalásokon? Párizs az 50-es és 60-as években ugyan komoly szerepet játszott az izraeli atomfegyver kifejlesztésében, később azonban igyekezett szorosabbra fűzni a kapcsolatait a muzulmán világgal. Miért változott meg a francia külpolitika?

2007 októberében a Le Monde című tekintélyes francia lapban megjelent egy cikk, amely a Franciaországban működő cionista lobbi szerepét kívánta bemutatni. Az írásból az derült ki, hogy a lobbi Franciaországban a háttérbe húzódva, szinte láthatatlanul működik, a megtévesztés számos fegyverét beveti, befolyása pedig igen jelentős. 2007 óta a cionisták hatalma még tovább növekedett Franciaországban is. Szilárd ellenőrzésük alatt állnak a legfontosabb médiumok, a politikai pártok, valamint a leghatalmasabb bankok, olaj- és fegyvergyártó cégek, és más nagyvállalatok.

A cionisták már a két világháború között megvetették a lábukat Galliában. Első jelentős vezérük egy bizonyos Joseph Fisher volt, aki 1949-ben Izrael első belgiumi nagykövete lett. Már a háborút közvetlenül követő időszakban gazdag zsidók komoly befolyást szereztek Franciaország gazdasági, kulturális, politikai, tudományos és vallásos életében. Jelenleg száznál is több zsidó szervezet működik az országban, és mindegyik izraeli politikai párt működtet irodát Párizsban. 1977-ben a különböző zsidó csoportok egyesültek, és létrehozták a Francia Zsidó Intézmények Reprezentatív Tanácsát (Le Conseil Representatif des Institutions Juives de France, CRIF ). A szervezet újságok, magazinok, tévéállomások és médiaszolgáltatók sokaságát birtokolja, és a rendelkezésére álló hatalmas összegű pénzek és a médiában élvezett befolyása révén lényegében uralja a francia politikai életet is. Némiképpen leegyszerűsítve elmondhatjuk, hogy az egész francia politikai elit a cionisták zsebében van. (Csakúgy, mint az USA-ban, vagy nálunk, és a nyugati világban szinte mindenütt.) A cionista lobbi hatalma persze onnan ered, hogy megszámlálhatatlanul sok üzleti érdekeltsége révén uralja a gazdasági élet jelentős részét.

Minderről persze Franciaországban is tilos beszélni. A hatalom természetrajzához tartozik, hogy üldözi azokat, akik nem hajlandók engedelmeskedni neki. A franciaországi cionisták is kiépítették azokat a „jogvédőnek” álcázott csoportokat, amelyek az „antiszemitizmus” és a „rasszizmus” elleni harc örve alatt ellehetetlenítik, tönkreteszik, bíróság elé citálják mindazokat a személyeket és csoportokat, akik és amelyek nem hajlandók engedelmeskedni a lobbi parancsainak, vagy éppen az ellenállás módozatain törik a fejüket. A Francia Zsidó Diákok Uniója, az SOS Rasszizmus, a Jogászok Határok Nélkül, a Rágalmazásellenes Liga a legjelentősebbek a cionista diktatúra ellenfeleit üldöző szervezetek közül.

Ami a politikai pártokat illeti, azt a tényt kell tekintetbe venni, hogy mivel a pénzek jelentős részét a cionista lobbi osztja, ezért a politikusok úgy táncolnak, ahogyan a gazdag zsidók fütyülnek. Magyarán: minél inkább szolgálja valamely párt az izraeli érdekeket, annál több pénzhez jut, és annál több esélye van arra, hogy hatalomra jusson. Ezért aztán a politikusok és pártnak nevezett bűnszövetkezeteik egymást versengve igyekeznek bizonyos ülepek közelébe jutni. Hogy hová tűnt a legendás francia nemzeti büszkeség, elképzelni sem tudom. De a pénz és a hatalom nagy úr, és a jelek szerint kiöl az emberből minden nemzeti érzést, büszkeséget és öntudatot.

A talpnyalás és a megalázkodás iskolapéldája volt, amikor 2012-ben 112 francia képviselő – úgynevezett bal- és jobboldaliak vegyesen – egy fesztivált rendeztek, melynek egyedüli célja az izraeli fajüldöző állam ünneplése volt annak a veszedelmes fejleménynek az apropóján, hogy a Palesztin Hatóság megfigyelői státuszt merészelt kérelmezni az ENSZ-ben. Az eseményen megjelent gumigerincű politikusok csillogó szemekkel énekelték Izrael állam himnuszát.

Régebben a Szocialista Párt volt az izraeli érdekcsoport első számú kiszolgálója. Azonban ma már roppant nehéz megmondani, melyik politikai erő teljesíti a legszorgalmasabban a lobbi parancsait. Igaz, az úgynevezett jobboldal most időlegesen lépéshátrányba került, mert a mostani szocialista kormányzat hatalmas szolgálatot tesz Izraelnek azzal, hogy az Irán és a Nyugat közötti megbékélés megtorpedózásán ügyködik. Ma már sajnos az egykor szebb napokat látott francia radikális jobboldal is a cionisták befolyása alatt áll. Marine le Pen ugyanis feltehetően rádöbbent, hogy esélye sincsen a hatalom közelébe kerülni abban az esetben, ha nem áll be az izraeli érdekeket szolgáló politikusok hosszú és tömött sorába.

Mondanom sem kell mindezek után, hogy az izraeli és francia titkosszolgálatok között is roppant szoros kapcsolatok épültek ki. Ezért azután végzetes tévedés volt a palesztinok részéről, hogy Jasszer Arafatot, a Palesztin Hatóság elnökét annak idején egy párizsi katonai kórházba küldték „kezelésre”. A „kezelés” persze nem maradt el, a beteg azonban azt nem élte túl. Arafat meggyilkolása a francia titkosszolgálat tudta és beleegyezése nélkül aligha lett volna lehetséges. A francia titkosügynökök segítséget nyújtottak az izraelieknek számos palesztin vagy Hezbollah-vezető ellen elkövetett merénylet megszervezésében is. A francia igazságszolgáltatás sem független többé: elegendő csak arra emlékeztetni, hogy miféle kirakatpert rendeztek a neves, egykori kommunista francia értelmiségi, Roger Garaudy ellen, aki írásaiban leplezte le a cionizmus mítoszait (többek között a holokausztot) is.

A cionista lobbi még azt is el tudta érni a szabadság eszméjét egykor oly sokra tartó Franciaországban, hogy az Eutelsat nevű médiaszolgáltató ne sugározza bizonyos arab és perzsa televíziók – így többek között az al-Manar, az al-Alam, a Sahar és a Press TV – műsorát. Hasonlóképpen igyekeznek a cionisták teljessé tenni az internet cenzúráját annak érdekében, hogy végleg elhallgattassák az uralmuk ellen berzenkedők hangját.

A világháló azonban szerencsére nem egykönnyen cenzúrázható, ezért azután számos jele tapasztalható a közvélemény ébredésének. A politikusokat azonban a közvéleménynél (továbbá becsületnél, nemzeti öntudatnál) sokkal jobban érdekli, hogy cionista főnökeik meg legyenek velük elégedve.

(www.presstv.com alapján Perge Ottó)