Egy bizonyos Dusan Kovác nevű tót „történész” egy felvidéki internetes portálnak írott cikkében azt fejtegeti, hogy voltaképpen 1918 előtt nem is létezett Magyarország, hanem egy ún. Uhorsko nevű államalakulat terjesztette ki fennhatóságát a Kárpát-medencére. Kovác elemzésének kiindulópontja az, miszerint „Uhorsko” már a „kezdetektől fogva egy multietnikus és többnemzetiségű állam volt, ahol a magyarok soha nem képezték a népesség felét sem”. Nos, Kovác ezen megállapítása szimpla és közönséges hazugság.

A „jeles” tót „historikus” olyan névvel illetheti a középkori magyar államot, amilyennel csak akarja, attól függetlenül az még Hungaria, illetve Magyar Királyság néven szerepel a hivatalos okiratokban. Ugyanakkor valóban tény, hogy a középkori Magyarország soknemzetiségű államalakulat volt, azonban az már egetverő hazugság, miszerint a magyarság részaránya soha nem érte el a történelmi Magyarország határain belül az 50%-ot. Egészen a török hódoltság koráig messze magyar dominanciájú volt a Kárpát-medence. Mátyás (1458-1490) uralkodása idején az összlakosság 75-80%-a volt magyar, a nemzetiségek – a németek, azaz a szászok kivételével – túlnyomó része a peremvidékeken, a Kárpátok láncainak magaslatai közé zárva élt. A török hódoltság 150-200 esztendeje az ország középső részének színmagyar lakosságát tizedelte meg, így a magyarság elveszítette két évszázad természetes népszaporulatát, s az ország összlakossága az 1526 előtti 4 millió körül stagnált a karlócai béke 1699-ben történt aláírásakor is. Minthogy az egykori hódoltsági terület benépesítése az élet újrakezdésének első számú, nélkülözhetetlen előfeltétele volt, s a magyarságnak nem voltak a Kárpát-medencén kívül etnikai tartalékai, szükségképpen idegen etnikumok költöztek milliós nagyságrendben a Magyar Királyság földjére, elsősorban oláhok, rácok, svábok. Ennek következtében került a magyarság a 18. század végére, a II. József által elrendelt népszámlálás idejére (1787) kisebbségbe a saját hazájában. A reformkortól (1830-1848) kibontakozó polgári fejlődésnek köszönhetően mindenféle erőszakos asszimilációs kényszertől mentesen a nemzetiségek körében megindult az elmagyarosodás folyamata, ennek köszönhetően a 18-19. század fordulóján becsülhető mintegy 40-45%-ról az 1910. évi népszámlálás idejére 54%-ra növekedett a magyarság államterületen belüli részaránya.

Ami konkrétan a tótok, vagyis szlovákok középkori történetét illeti, a 11. században a Felvidéken csupán az északnyugati országrészben, a Vág és a Nyitra folyók völgyében maradt fenn a morva-szlávok összefüggő népi tömbje, a későbbi szlovákság magja. Kétségtelen tehát, hogy nem lehet tagadni az északi országrészben szláv szórványok jelenlétét a korai középkorban. Azonban maga a szlovák etnikum és nyelv csak a 13-14. században formálódott ki a különböző morva és egyéb északi szláv népi töredékek összeolvadásával. Mindezt kiválóan érzékelteti a korabeli földrajzi helynévanyag. Magyarországon a 11. században kezdtek megszaporodni azok a kis települések, melyeket kezdetben a bennük lakó népelem nevével neveztek Oroszinak, Tótinak, Csehinek és egyebeknek. A középkori okleveles anyag alapján megállapítható, hogy 17 Csehi falunk volt 15 vármegyében, 17 Oroszi 15 megyében és 13 Tóti 9 vármegyében. Vagyis a tótok, a mai szlovákok etnogenezise szempontjából nézve a forrásokat, azok bizony az idegen telepesek módfelett kicsiny számáról vallanak.

Kovác írásában kitér a trianoni rendezésre is, s ezzel kapcsolatban azt a megállapítást teszi, miszerint az új határokat nemcsak etnikai szempontok figyelembevételével jelölték ki, hanem szerepet játszottak stratégiai tényezők is. Szép Kováctól, hogy legalább ezt elismeri, hiszen a több mint 90%-ban magyarok által lakott Csallóköz- Érsekújvár-Léva-Losonc-Rozsnyó-Kassa-Munkács-Beregszász vonaltól délre fekvő határsáv elcsatolását semmiféle etnikai vagy önrendelkezési jogra hivatkozva nem lehetett igazolni. Egyszerűen az új, csehszlovák államnak szüksége volt egy transzeurópai vízi útvonalra, a Dunára. Mi több, a legvadabb cseh és tót soviniszták Nyugat-Magyarország területéből egy ún. korridort, folyosót szerettek volna kiszakítani, hogy ezáltal kijáratot biztosítsanak maguknak az Adriai-tengerre. Csehszlovákia és benne Tótország mint tengeri hatalom – finoman szólva is inkább egy komédia könnyekig kacagtató epizódja lehet, mintsem az ennél komolyabb históriáé. Hogy mennyire stratégiai szempontok játszottak közre az északi határvonal meghúzásakor, azt ékesen bizonyítja az 1938. november 2-án aláírt 1. bécsi döntés is. Eszerint Felvidék déli határsávja, összességében 11.927 négyzetkilométernyi terület került vissza Magyarországhoz, 1 millió 60 ezer főnyi lakossággal, amelynek – a közben lezajlott telepítések ellenére is – 84%-a volt magyar.

Végezetül egy, csak a mai Magyarországon előforduló kafkai abszurdra hívnánk fel olvasóink figyelmét. Az igen „kiváló” tót „historikust” 2001-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki. 2007-ben pedig a „Magyar” Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választották. Ez úton is csak „elismerésünket” fejezhetjük ki a döntéshozóknak. Hogy olyan kiváló és nemzetüket önzetlen hűséggel szolgáló tudósok, mint a nemzetközileg is elismert és a katyni tömegmészárlás valós körülményeit feltáró igazságügyi orvos szakértő, Orsós Ferenc vagy a nagyformátumú történetíró és miniszter, Hóman Bálint akadémiai tagságát törölték 1945 után, s ezeket a szaktekintélyeket a mai napig nem rehabilitálták, az az akadémia mai potentátjait a jelek szerint a legkevésbé sem zavarja. De hogy egy magyargyűlölő tótot, aki a történelmi Magyarország létét is tagadja, a soraik között tartsanak számon, a jelek szerint kiemelten fontosnak tartják. Ezek után végszóként már csak egyetlen kérdésünk maradt: mitől magyar az ilyen akadémia?

Lipusz Zsolt – Kuruc.info