Úgy hiszem, nem mondok semmi újat, ha kijelentem: Navracsics Tibor nem mondott igazat, amikor a Parlamentben a Zsidó élet és antiszemitizmus a mai Európában címmel rendezett konferencián arról beszélt, hogy a „magyar állam is felelős volt a holokausztért”. A témában megszólaló kollaboráns politikusok persze kivétel nélkül hazudoznak. Amire részben magyarázat kétségbeejtő tudatlanságuk, de azért a beteges megfelelési kényszer, a szolgalelkűség, valamint a pénz és hatalom utáni vágy is erőteljesen munkál bennük.

Tisztázzuk először is a fogalmakat, mert Navracsics Tibor – oly lelkesen holokausztozó politikustársaihoz hasonlóan – láthatóan a legalapvetőbb fogalmakkal sincsen tisztában. Igaz, maguk a holoparaziták igen sokat tettek bizonyos tények elkendőzése és a fogalmak összezavarása érdekében. De azért a legszükségesebb történelmi ismeretanyag és némi logikai képesség birtokában már át lehet látni a szitán.

Határozzuk meg először is a holokauszt jelentését. A szó maga a „nácik által (valamikor 1941 folyamán, legkésőbb 1942 elején) eltervezett népirtás” megjelölésére szolgál, melynek „hatmillió zsidó esett áldozatul”. Noha a propagandisták és a szoros pórázon tartott politikusok és újságírók időnként „hatmillió gázkamrában legyilkolt zsidót” emlegetnek, a hivatalos holotörténészek – ha éppen nagyon muszáj – „elmagyarázzák”, hogy a mitikus gázkamrákban „legfeljebb 2-3 millió zsidót gyilkoltak meg”, a többiek „hagyományos módszerekkel” történt kivégzéseknek, a harci cselekményeknek, illetve a betegségeknek estek áldozatul. (Hogy pontosan menyien haltak meg, és milyen okok következtében, annak feltárásától a hivatalos történelemtudomány természetesen ódzkodik, mivel a cionisták számára roppant kínos adatok kerülnének napvilágra.)

Mint az immár egyre szélesebb körökben ismert tény: írásos bizonyíték arra sincsen, hogy maga Adolf Hitler, vagy bármely más nemzetiszocialista vezető valaha elrendelte volna az európai zsidóság kiirtását. Az pedig végképp abszurd feltételezés, hogy bármelyik magyar politikus részt vett volna az úgynevezett holokauszt eltervezésében. Ezen kívül pedig arra sincs egyértelmű bizonyíték, hogy a németek Magyarország 1944. március 19-én történt megszállása előtt vagy után bármikor is tájékoztatták volna a magyar hatóságokat arról, hogy az uralmuk alatt élő összes zsidót „ki akarják irtani”. Karsai László hivatalos holokauszt-történész ugyan következetesen hirdeti, hogy Horthy Miklós már 1942 óta tudott a „zsidóság elpusztításának tervéről” – azonban álláspontját hitelt érdemlő bizonyítékokkal mindeddig elmulasztotta alátámasztani. Egy 2012. júniusi konferencián elhangzott felszólalásában például elöljáróban közölte, hogy „Horthy Miklós kormányzó 1942 óta tisztában volt a náci Németország zsidópolitikájának lényegével, azzal, hogy az európai zsidóságot ki akarták irtani”, majd előadását a következőképpen folytatta: „A források tanúsága szerint Horthy 1944 május közepén kapta meg az úgynevezett auschwitzi jegyzőkönyveket, amelyek beszámoltak arról, hogy a náci haláltáborokban meggyilkolják a zsidókat; a dokumentumok tartalmát azonban akkor már ismerhette.” No, igen, „ismerhette” – de nem biztos, hogy ismerte. Ami pedig az Auschwitz-jegyzőkönyveket illeti: miért kellett volna hitelt adni az Auschwitz-Birkenauból 1944. áprilisában megszökött két zsidó fogoly, Rudolf Vrba és Alfred Wetzler beszámolójának? Miközben teljes erőből dübörgött a háborús propaganda, és képtelennél képtelenebb vádakkal illették egymást a szembenálló felek (a szövetségesek ráadásul sokkal hatékonyabbak voltak a pszichohadviselésben, mint a németek), miért vette volna készpénznek Horthy Miklós vagy a magyar vezető politikusok bármelyike az Auschwitz-jegyzőkönyvben leírtakat? (A kérdés annál is inkább jogos, mivel a nyilvánosságra került jegyzőkönyvek sok tekintetben téves és pontatlan leírást adnak magáról az auschwitz-birkenaui lágerről, illetve az állítólagos gázkamrákról és krematóriumokról. Erre nézve lásd ezt.) Sokkal valószínűbb feltételezés, hogy a két szökött zsidó beszámolóját, valamint a zsidóság kiirtásával kapcsolatos fantasztikus híreszteléseket ( a zsidókból készített szappanról, kolbászról, műtrágyáról, a bőrükből előállított lámpaernyőről, az óriási halálgyárakról, gázkamrákról stb.) a magyar vezetők – miként más államok vezetői is – a szövetségesek teljesen alaptalan háborús propagandakampányának tartották. Eltekintve most attól a kérdéstől, mi is történt a zsidókkal pontosan Auschwitzban és más „haláltáborokban”, le kell szögeznünk: amennyiben a magyar politikai vezetők nem vettek részt az állítólagos holokauszt előkészítésében, és az arról terjengő képtelen híreszteléseknek - teljesen érthető okokból - nem adtak hitelt, akkor milyen alapon jelentheti ki bárki is, hogy a „magyar állam felelősséggel tartozik a holokausztért”?

A magyar állam „felelőssége” kizárólag a deportálásokban érhető tetten. Nem az a kérdés lényege, hogy Magyarország 1944. március 19-ét követően megőrizte-e a függetlenségét vagy sem. Egyébként is nyilvánvalóan részben megőrizte, amire ékes bizonyíték többek között éppen az a tény, hogy maga Horthy Miklós kormányzó, a németek ellenkezése dacára, 1944. júliusában végül leállíttatta a deportálásokat. A magyar hatóságok – a nép jelentős részének jóváhagyásától kísérve – valóban közreműködtek a zsidók deportálásnak végrehajtásában. De nem pusztán „gonoszságból”, indokolatlan „gyűlölködésből”, „irigységből”, vagy éppen azért, mert „el akarták rabolni a zsidók vagyonát”. Az igazság az, hogy a magyarság többsége a 19. század közepe táján elkezdődött zsidó térfoglalást valóságos gyarmatosításként élte meg, mely súlyosan korlátozta a magyarság életlehetőségeit a saját hazájában. Mindennek tetejében a Károlyi-féle kormányzat ténykedése, az 1919-es kommunista terror, Trianon, valamint a zsidók egy részének a második világháború során mutatott ellenséges magatartása nyomán uralkodóvá vált a vélemény, mely szerint a magyarság és a zsidóság érdekei homlokegyenest ellenkeznek, és nem összeegyeztethetők. A németek pedig az ország várható hadszíntérré válása miatt biztonsági megfontolásokból, valamint azért deportálták a zsidókat, mert szükségük volt a munkaerejükre. (Hosszabb távon pedig a zsidóság Európából történő kitelepítése volt a céljuk.)

A deportálás és a megszállt területek lakosságának kényszermunkára kényszerítése valóban háborús bűntett, és rengeteg emberi szenvedés okozója. Azonban sem a deportálás, sem a kényszermunka egyáltalán nem azonos a „holokauszttal”. Bocsánatot kérni pedig akkor van csak értelme, ha: 1. azok a - győztesek oldalán álló - államok is megteszik, amelyek a második világháború alatt vagy után szintén deportáltak, hajtottak kényszermunkára embereket, vagy bizonyíthatóan tudatosan bombáztak civileket; 2. ha a minket nyomorgató világhatalom cionista elitje felhagy a magyarság gyarmatosításával és felvásárlásával. Aligha van ugyanis szánalmasabb, megalázóbb és értelmetlenebb cselekedet, mint ha a hódítók a leigázott népeket az ellenük elkövetett elképzelt vagy valós bűnökért bocsánatkérésre bírják.

Perge Ottó - Kuruc.info

Kapcsolódó: Navracsics: A magyar állam is felelős volt a holokausztért