Alig három héttel a nándorfehérvári diadalt követően az országot és a keresztény Európát máris gyász sújtotta: 1456. augusztus 11-én Zimonyban elhunyt Hunyadi János, a törökverő hős, a „keresztény világ lámpája”. Pedig a világraszóló július 22-ei győzelmet követően óriási örömünnep kezdődött, s a két vezérnek, Hunyadinak és da Capistranónak – magyaros névalakban Kapisztrán Jánosnak –, a keresztesek parancsnokának el kellett döntenie, hogyan tovább: maradjanak veszteg vagy pedig üldözzék-e a megfutamodott ellenséget. Hunyadi határozott nemmel válaszolt a kérdésre, bár hosszabb távon egy balkáni támadó háború megindításának szószólója volt. Az adott pillanatban azonban reálisan azt vette számításba, hogy katonái a hadműveletek döntő, utolsó két hetében teljesen kimerültek, s csupán az utolsó nap harcaiban 3000 keresztény harcost veszített.

Hunyadi és Kapisztrán (Gustave Doré)

Hunyadi tehát mielőbb rendezni kívánta a keresztény sereg sorait, s mind a királytól, mind a keresztény Európától újabb segédcsapatokat várt. Az V. Lászlónak (1440-1457) 1456. július 24-én írott levelében ismételten sürgette a török elleni támadó hadjáratot. A nándorfehérvári hős tervezgetéseiben már a katonai-diplomáciai realitás határait is túllépte. Remélte, hogy a magyar király 20 ezer, Brankovics szerb despota 10 ezer, a pápa 20 ezer, V. Alfonz nápolyi uralkodó 10 ezer, végül Jó Fülöp, Burgundia hercege – a középkor ezen virágzó államalakulata csak 1477-ben került a francia uralkodó fennhatósága alá – pedig 20 ezer katonát fog Magyarországra küldeni. Távlati elképzelései között nemcsak a Balkán-félsziget, hanem a palesztinai Szentföld felszabadítása is szerepelt.

A kezdeti időszakban azonban úgy tűnt, Hunyadi korántsem kerget délibábokat: 1456. július utolsó napjaiban Újlaki Miklós több főúrral együtt csapatok élén vonult be Nándorfehérvárba, V. László, pontosabban a nevében intézkedő Cillei Ulrik ezzel egyidejűleg erőteljes toborzásba kezdett. Augusztus közepén Újlaki hadaival együtt már Boszniában harcolt az oszmánok ellen. A másik oldalról tekintve az ügyet, II. Mohamed szultán jelentékeny – bár távolról sem végzetes – veszteségeket szenvedett Nándorfehérvár falai alatt. Odalett az egész tüzérsége, a hadjárat egésze alatt meghalt, elesett mintegy 25 ezer katonája, azaz seregének közel egyharmada.

A nagy lehetőség azonban végül kihasználatlan maradt. Hunyadi János, az a karizmatikus hadvezér, aki nélkül a magyar haderő tehetetlennek érezte magát, két héttel a csata után, 1456. augusztus 5-én megbetegedett. A Nándorfehérvár alatti táborban a török elvonulása után járvány tört ki. A halálos veszteségeket tekintve ez nem csoda. Da Capistrano már július 23-án elrendelte, hogy az elesett keresztényeket temessék három nagy, közös tömegsírba, a rengeteg halott eltakarítása azonban lassan haladt, annak ellenére, hogy az ellenséges oszmán-török katonák hulláival még ennyit sem törődtek. Miként Kapisztrán János arról beszámol, „a hitetlen pogányok holttesteit négy napon keresztül hordtuk a Duna folyóba”. Az emberi testmaradványok jó része így is ott rohadt a szabad ég alatt. A historikus Tagliacozzo írja krónikájában: „Olyan bűz szállt fel a mindenfelé heverő holttestekből, a dögevő madarak oly sokasága keringett a levegőben, hogy mind Carvajal legátus, mind a többi előkelők kénytelenek voltak elhagyni a várat.”

A pestis tehát tombolt, s a járvány megfertőzte Hunyadit is. Barátai tanácsára átköltözött Zimonyba, bízva az egészséges levegő gyógyító hatásában. Betegágyához odagyűltek barátai és tisztelői, közöttük Carvajal bíboros, da Capistrano és Vitéz János váradi püspök is. Carvajalt mint legátust az utóbb déli időpontban állandósult harangszót elrendelő III. Callixtus pápa még 1456 tavaszán küldte Magyarországra, hogy előmozdítsa a török elleni keresztes hadjárat ügyét. Az öreg ferences barát Kapisztrán János maga hallgatta meg János úr utolsó gyónását, és ő imádkozta a haldoklók fohászát, amikor a nagy hadvezér 1456. augusztus 11-én örök búcsút vett az árnyékvilágtól. „Isten veled, égi csillag! – adja da Capistrano szájába a búcsúztatót a humanista történetíró, Ransanus. – Jaj, elesett a keresztények védelmezője! Kialudt a keresztény világ lámpája… Te, drága Jánosom, valóban boldog vagy: mi szerencsétlenek itt maradunk a siralom völgyében. Ó, Jánosom, Isten veled!” – hangzik a nekrológ végszava. Hunyadi János földi maradványait a gyulafehérvári, Árpád-kori Szent Mihály székesegyházban helyezték végső nyugalomra. Sírját azonban a tragikus fordulatokban bővelkedő erdélyi történelem során a 17. században török, tatár és oláh martalócok több alkalommal is feldúlták.

Hunyadi János halálával az egyik legnagyobb hadvezér távozott az élők sorából, aki gyakorlatilag egész életét, vagyonát, politikai és katonai tehetségét a török elleni déli határvédelemnek szentelte. Az is történelmi tény, hogy a nándorfehérvári diadal olyan fénypontja hadtörténetünknek, amelyre méltán lehetünk büszkék. Több mint kétszáz évig, Montecuccoli 1664. évi szentgotthárdi győzelméig ugyanis nem lesz példa arra, hogy magyar haderő a szultán vezette oszmán fősereget katonailag legyőzze, illetve megfutamodásra kényszerítse.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

Kapcsolódó: A nándorfehérvári diadal – a déli harangszó és a törökverő Hunyadi dicsősége