Tisztelt Főpolgármester Úr!
Utolsó levelem óta sok víz lefolyt a Dunán, de ismereteim szerint Tormay Cécile ügyében még nem született végleges döntés. Időközben több, eddig nem ismert információ is napvilágot látott. Nyilvánosságra került például az a levél, amelyet Ön 2013. február 15-én írt Láng Zsolt II. kerületi polgármesternek, s amelyben jelezte, hogy közterületet szeretnének elnevezni az írónőről. A kuruc.info hírportálon is olvasható levélben Ön azzal indokolta a tervet, hogy „az írónő életének egyik fő színtere a ’Meseház’ és a ’Bujdosó könyv’ regényekből ismert hűvösvölgyi Szalonka út 6/a. szám alatti családi villa.”
Csalódást kell okoznom főpolgármester úrnak: Meseház című regényt Tormay Cécile nem írt. Második regényének a címe: A régi ház. Ennek a műnek viszont semmi köze a hűvösvölgyi Szalonka úthoz. A Meseház (vagy ahogy Hankiss János monográfiájának 202. oldalán olvassuk: Mesevilla) nem regény, hanem egy valóságos, mátraházi kicsi ház, ahol élete utolsó éveiben ideje nagy részét töltötte az írónő. A mátraházi Meseházban (Mesevillában) írta Tormay Az ősi küldött című trilógiáját, s ebben a házban érte a halál.
Azt is sajnálattal kell közölnöm, hogy a Bujdosó könyv sem regény. Ez a két kötetes munka naplóformában írt memoár, korrajz. Éppen ezért támadták és támadják ma is bizonyos körök. Javaslom főpolgármester úrnak, hogy legközelebb olyan tanácsadóval írasson levelet, aki a levél tárgyát képező ügyet (jelen esetben Tormay életművét) legalább nagy vonalakban ismeri. Biztosan akad ilyen ember abban a nagy épületben.
Köztudott, a tiltakozások hatására Ön a Magyar Tudományos Akadémiától kért állásfoglalást. Határozott véleményem szerint ez fölösleges lépés volt, hiszen az MTA korábban közzétett listája alapján, valamint a törvényi szabályozás szerint a méltatlanul megrágalmazott írónőről előzetes állásfoglalás nélkül is el lehet nevezni közterületet. Ugyanakkor szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy jelenleg olyan személy nevét viseli közterület (méghozzá a főváros egyik legelegánsabb helyén), akiről az említett törvényi szabályozás szerint nem lehetne utcát, teret, közintézményt elnevezni. Következő levelemben ezt részletesen ki is fejtem, most azonban üdítőbb dolgokról szeretnék írni. Elvégre nyár van, mindenki egy kis pihenésre, felüdülésre vágyik.
Ebben a levélben sok-sok idézetet talál főpolgármester úr. Az idézetek lelőhelye egy neves "liberális-konzervatív" napilap, amelynek főszerkesztője a múlt század harmincas éveiben Pethő Sándor volt.
Gondolom, a jeles lapszerkesztő és publicista neve nem ismeretlen Önnek, hiszen fővárosunk VI. kerületében közterületet neveztek el Pethő Sándorról. Azt is tudom, hogy tavaly decemberben a Nemzeti Kulturális Alap illetékes kollégiuma Balatonfüred Város Önkormányzata pályázata alapján ötmillió forintot ítélt meg „Pethő Sándor szobra megvalósítására és felállítására Balatonfüreden”. Pethő Sándorról díjat is elneveztek, amely nem kevés pénzzel jár. Eddig olyan közismert liberális újságírók kapták meg a Pethő Sándor-díjat, mint Vitray Tamás, Friderikusz Sándor vagy a már Kanadába távozott Orosz József.
A néhány évvel ezelőtt ugyancsak kitüntetett Elek István közíró a díj átadásakor azt nyilatkozta, hogy nagyon közel áll hozzá Pethő Sándor "liberális-konzervatív szellemisége". Arra gondoltam, ebből a szellemiségből nyújtok át egy csokorra valót főpolgármester úrnak. Nem feltételezem ugyanis, hogy a Pethő Sándor szerkesztette Magyarság című napilapot alaposan ismerné. Vettem a fáradságot, belenéztem néhány évfolyamába, ami érdekeset találtam, kijegyzeteltem, s gyűjtésem egy részét most átnyújtom Önnek nyári olvasmányul.
Pethő Sándor a Magyarság című lap főszerkesztője volt 1934 és 1938 között (majd a Magyar Nemzet alapító-főszerkesztőjeként folytatta újságírói munkáját). Arra voltam kíváncsi, ebben az időszakban milyen nyomott hagyott a lapon a főszerkesztő liberális-konzervatív szellemisége.
Ön is tudja, 1936-ban a nyári olimpiának Berlin adott otthont. De volt más sportesemény is ebben az évben német földön: Münchenben rendezték meg a sakkolimpiát. Ezt a versenyt a magyar csapat nyerte meg, méghozzá úgy, hogy minden ellenfelét megverte. A magyar csapat tagjainak többsége zsidó volt, s ezt még az indulás előtt szóvá tette a liberális-konzervatív szellemiségű lap.
1936. július 25-én a Magyarságban névtelen cikk jelent meg ezzel a címmel: „Magyarország nyolc játékosa közül hat zsidóval szerepel a sakkolimpiászon”. Az alcím már keményebbre sikeredett: „Sürgősen meg kell változtatni a sakkszövetség gettó-határozatát”.
A cikk szerint „a Magyar Sakkszövetség olimpiai válogató bizottsága a névsor összeállításánál a legmegdöbbentőbb felekezeti elfogultságnak adta tűrhetetlen tanúbizonyságát”. A cikk közli a gettó-határozatban szereplő névsort: Barcza Gedeon, Gereben (Grünfeld) Ernő, Havasi Kornél, Nagy Géza dr., Steiner Endre, Steiner Lajos, Szabó (Schlesinger) László, Vajda Árpád.
A sakkszövetség döntését így kommentálja a Magyarság:
Ez a névsor önmagában is, de a hitlerista Németországgal szemben, ismerve a németek felfogását és álláspontját, már nem is a legnagyobb fokú tapintatlanság, hanem egyenesen durva provokáció. Utóvégre a németek a vendéglátók, és pedig igazán gavalléros mértékben, ők a házigazdák és így külön is tervszerű és jellegzetes provokációnak tűnik a nem szívesen látott vendégek ilyen tömegét kényszeríteni rájuk, - éppen a magyar nemzet állítólagos képviseletében.
Hogy milyen volt a tiltakozás visszhangja, nem tudom. Azt viszont tudom, hogy (Nagy Géza dr. kivételével) az idézett összetételű (még két tartalékkal kibővített) csapat nyerte meg a sakkolimpiát.
Lépjünk tovább, vegyük elő az 1937-es évfolyamot. Ebben az évben nagyon sok liberális-konzervatív szellemiségű cikket találunk a Magyarságban.
1937. február 5-én például ilyen címmel jelent meg cikk a lapban: „A galíciai zsidó előnyben van a magyar bíróság előtt”. Arról szól az írás, hogy a törvény szerint vallási előírásra hivatkozva meg lehet tagadni a bíróság előtt az eskütételt, s helyette fogadalmat lehet tenni. A névtelen cikk szerint elsősorban a galíciai bevándorlók élnek a fogadalom lehetőségével, hogy nyugodt szívvel, rendületlenül és következmények nélkül tudjanak hazudni.
Másnap, 1937. február 6-án a következő címet olvassuk a lap 8. oldalán: „Még mindig 444.788 zsidó van Magyarországon.” Nem éppen filoszemita felhangú cím, ráadásul a cikkből megtudjuk, hogy a honi zsidóság lélekszáma (Istennek hála) folyamatosan csökken.
1937. február 14-én Pethő Sándor Asszimiláció és disszimiláció című vezércikkét találjuk a címoldalon. Csak egy rövid részt idézek:
Ne feledjük el, hogy 1918-ban és 1919-ben a zsidóságnak az a része dezertált a magyar eszme lobogója mellől, akiknek magatartási és nyelvi magyarságán még nagyon is érződött a tarnopoli és a kolomeai sikátorok szaga, amit egy ivadék nem tudott kipárologtatni magából.
Ki merné tagadni, hogy „vegytiszta” liberális-konzervatív hang párolog ki az idézett szavakból!
1937. március 14-én ismét érdekes vezércikkel jelentkezett Pethő. Már a cím is liberális tollra vall: „Se Zsidóország, se Németország”. (Ezt az álláspontot Pethő VI. kerületi emléktáblája más szavakkal fogalmazza meg: „Írásaiban védelmezte az ország függetlenségét és támogatta a nemzeti összefogás eszméjét”.)
A közismerten náciellenes főszerkesztő ebben a cikkben kétfelé üt, s a zsidótörvények megszületése előtt szorgalmazza a zsidó élettér korlátozását, a gazdasági numerus clausus bevezetését:
A jogegyenlőségi eszme dacára tudomásul kell vennünk, hogy nem minden zsidóban bízhatunk úgy, mint sajátmagunkban. Következésképp sose engedhetjük meg nekik a nemzet hatalmi, gazdasági és kulturális gócpontjain azt a monopol elhelyezkedést, amit korábban élveztek és élveznek ma is.
Tiszta beszéd, de ami ezután következik, azt minden liberális-konzervatív műhelyben tanítani kellene:
Tőlünk a germán Logosz éppoly idegen, mint a zsidó eszme. /…/ Nem akarunk a nemzetközi zsidóság szemétlerakó telepe lenni a Duna völgyében, de éppoly kevéssé akarunk süllyedni Germánia tartományává, magtárává és kaszárnyájává.
Megismétlem a páratlanul szép szófüzért: „Nem akarunk a nemzetközi zsidóság szemétlerakó telepe lenni a Duna völgyében”. Mit szól ehhez, főpolgármester úr? Ezt a jövőnek is szóló, el nem hervadó üzenetet rá lehetne vésetni a balatonfüredi Pethő-szobor talapzatára, no meg a VI. kerületi emléktáblára.
1937. április 3-án a neves katolikus újságíró, a lap egyik vezető publicistája, Katona Jenő vezércikkben siratta el Tormay Cécile-t, akit „a legkiválóbb magyar írónőnek” nevezett. Ebből a szövegből majd később, levelem végén idézek.
Ugorjunk egy hónapot, nézzük, miről írt 1937. május 16-án a Magyarság. Igazi kincset találunk ebben a vasárnapi lapszámban, Királyi Pál „Egy nap a budapesti gettó életéből” című gyomorforgató riportját. Gyomorforgatót írtam, mert a cikk olvasása közben olykor-olykor bizony némi mocorgást észleltem gyomortájamon.
Néhány hosszabb részletet idézek a terjedelmes riportból:
Ha higgadt fejjel keressük a zsidókérdés fogantyúját, rövidesen rájövünk, hogy a megoldás útjában a galíciai bevándorlók egységes és zárt tömege áll, a maga különleges és számunkra érthetetlen faji adottságaival.
A bennszülött, hazai zsidóság – mint ismételten hangoztatták – lélekben és szellemben távol áll ezektől a falánk keleti jövevényektől, s talán ugyanolyan ellenszenvvel fogadja hívatlan érkezésüket, mint maga a csontja velejéig érdekelt magyarság. /…/ A feketébe öltözött új honfoglalók tőlünk végzetesen idegen erkölcsiséget örökítettek apáról-fiúra és hoztak poggyászként magukkal, és minden gátlás, a gazdanépre való tekintet nélkül vetik magukat küzdelembe a pénzért. Nem állítjuk természetesen mindezzel azt, hogy minden bajnak a galíciaiak az okai, de hangsúlyozzuk, hogy eltávolításukkal nagy követ hengerítenének el a zsidókérdés megoldásának útjából.
A téma liberális-konzervatív felvezetése után a szerző elmeséli gettóbeli élményeit. Mert Királyi Pál útra kelt, elsétált a gettóba, körbeszaglászott, s a szaglászás eredményéről részletes beszámolót adott olvasóinak:
A tulajdonképpeni „zsidóváros” a Király utca, Dob utca, Wesselényi utca, Dohány utca, Paulay Ede utca, Laudon utca, Holló utca, Kazinczy utca, Rumbach utca, Kazár utca és a Klauzál tér környékére esik, tehát aránylag jelentékeny részt hasít ki a főváros területéből. Ezekbe az utcákba a nap bármely szakában is téved be a „gyanútlan idegen”, lépten-nyomon jellegzetes alakokba ütközik. A fekete, fényes-zsíros bársonykalapok alatt fajtiszta szemita arcok imbolyognak. Mindenfelé kampós, húsos, vörösbe-lilába játszó arcokat, kajla füleket lehet látni, s a gyenge tavaszi szélben vígan lengedeznek a pajesznak nevezett, göndörített hajfürtök. Orthodox éttermek előtt, kapualjakban és az utcasarkokon hármasával-ötösével nagyszakállú, öreg zsidók sütkéreznek a napon – dologtalanul, s Isten a megmondhatója, hogy miből élnek -, s miközben hosszúra nőtt, piszkos körmeikkel szorgalmasan tisztogatják fekete ruházatukról a rácsöppent tegnapi ételmaradékot, furcsán éneklő hangsúllyal, erős orrhangon diskurálnak. Hogy miről, azt lehetetlenség megállapítani, mert nem magyarul beszélnek. Sőt nem is valami ismert nyelven, hanem „jiddisch”-ül, ami az elzsidósított némettel azonos.
A fenti és a most következő sorok olvasásakor éreztem először azt a bizonyos mocorgást gyomrom tájékán. A riport írója szerint ezek a zsidók bűzben, mocsokban élnek a város közepén:
Benéztünk néhány olyan házba, amely külső képét tekintve a legbarátságtalanabbnak látszott. Piszkos, szűk, levegőtlen udvarokat, zárt ajtókat és erősen befüggönyzött ablakokat találtunk. Az ajtóréseken förtelmes bűz árad kifelé s halomba gyűl a küszöb előtt a piszok. Néhol romladozó ételhulladék. A lépcsőházi lakójegyzéken véletlenül sem szerepel egyetlenegy magyar név sem. Kacskaringós, igen cifra, a fülnek idegen hangzású nevek.
Királyi Pál aztán arról is tájékoztatja olvasóit, miből élnek a gettóbeli galíciaiak:
Amihez igazán értenek – az üzlet. Kereskednek minden lehető és lehetetlen holmival. Van itt mosoda, kóser és nem kóser hússzék, baromfikereskedés, zöldség-gyümölcs csarnok, maradék posztó- és textilhulladék kereskedés, használt ruha vétel-eladás-csere, ékszerüzlet és fémbeolvasztó, zálogjegykereskedés és olyan üzlet, ahol állítólag mindent vesznek és minden kapható. A galíciai a kőből is tud pénzt sajtolni. Akadnak utcai árusok is, akik diákcsemegét, fügét, datolyát, narancsot és jánoskenyeret kínálnak. Az üzletek pultjainál fekete selyemsapkás öreg és pajeszos fiatal zsidók üldögélnek. Kézzel-lábbal húzzák befelé azt, aki vásárolni akar, de a bőrét is lenyúzzák annak, aki egy télikabát, vagy jó állapotban lévő öltözet eladásával szeretne néhány pengőhöz jutni. Ha az eladó nincs megelégedve a kínált árral és odébbáll, a szomszéd üzlettulajdonos már értesült a történtekről, s a télikabátért még kevesebbet ígér. Aki végül megveszi, filléreket ad csak érte.
Valamikor ősi héber foglalkozás volt a handlézás, ma azonban az ószereseknek csak elenyésző kis százaléka zsidó. Keresztény ószeresek talpalnak, járják a várost, s amit összeszednek, abból a galíciai – akinek raktára és összeköttetése van – szedi le az igazi hasznot. Ezek a cégtulajdonosok a Teleki téri rongybörze palotájában székelnek, s onnan irányítják az üzletmenetet. Álmukban – ami nagyon könnyen valóra válhat – valamennyiüknek bankvezérség kísért. Hogy az asszonyokról se feledkezzünk meg, megemlítjük, hogy azok nagyrészt tollkereskedők és libaárusok.
Zárásként még egy részlet a riportból, amelyben az újságíró hatósági fellépést is sürget:
A galíciai általában lassan, vagy sehogy se akklimatizálódik. Görcsösen ragaszkodik „nemzeti viseletéhez”, a fekete ruhához, bársonykalaphoz, borotválatlan szakállhoz és a göndör hajtincshez, s ennek következtében nem egyesülhet a bennszülött zsidósággal. A vagyonosodás megindulása azonban a beolvadás kezdetét jelenti. Amikor a libaárus asszony kezén megjelennek a szikrázó gyémántos, vastag aranygyűrűk, akkor már a férj is áttér a rendes ruházatra, a pajeszből oldalszakáll lesz, s azontúl már magyarul beszélnek. Csupán a gyermekeknél marad meg a göndör hajtincs.
A galíciai zsidók – ha a törvényszéki tárgyalásokat nézzük – igen sokszor kerülnek összeütközésbe a törvénnyel. Valutasíbolások, óvadékcsalások, uzsorabűncselekmények, hitelezési csalások és okirathamisítások (állampolgárság), általában intellektuális bűncselekmények miatt kerülnek a bíróság elé, ahol több esetben a súlyos börtönbüntetésen kívül kitoloncolásra ítélik őket. Ez utóbbi szerencsére bizonyos fokig egyensúlyi helyzetet teremt, ezenfelül azonban feltétlenül szükséges volna a tartózkodási engedélyek felülbírálása s egy esetleges országos razzia a nemkívánatos galíciai elemek után.
A riporter javaslatát megfogadták a hatóságok, mert nemsokára razzia volt, erről az újság később be is számolt.
1937 májusában hazánkba látogatott az olasz király. 1937. május 20-án a Magyarság vezércikkben méltatta a királyt. És persze Mussolinit is. Az „Egy nemzeti dinasztia” című vezércikket természetesen Pethő Sándor főszerkesztő írta, aki a pápai állam és Olaszország viszonyát rendező lateráni egyezményre utalva hangsúlyozta, hogy „az egyházzal megbékélt szavojai ház egy nagy katolikus hatalom koronás szimbóluma”. Aztán ezt olvassuk:
Hála Mussolini lángelméjének és a király bölcsességének: a legnagyobb és a legszenteltebb hatalommal való súrlódásra a lateráni egyezmény egyszersmindenkorra pontot tett, hogy teljesen és véglegesen helyreállítsa az olasz nép lelki egyensúlyát s megteremtse erkölcsi és politikai alapjait egy frissen fölgerjedett és roppant jövőjű nemzeti imperializmusnak, amely most keres magának helyet a nap alatt.
„Frissen fölgerjedett és roppant jövőjű nemzeti imperializmus”? Ez bizony a fasizmus dicsérete, főpolgármester úr.
Pethő Sándor később sem rejtette véka alá Mussolinivel kapcsolatos érzelmeit. 1937. szeptember 19-én megjelent vezércikkében például így írt:
Évek teltek el a Marcia su Roma óta. Mussolini barátunkká lett. Nagy és lenyűgöző egyénisége rokonszenves, tiszteletreméltó, elragadó.
Emlékszik még Főpolgármester Úr, mi volt a bajuk a tiltakozóknak Tormayval? Többek között az, hogy a harmincas évek elején egy asszonyküldöttség élén Mussolinit köszöntötte, s a győzelmes fasizmust dicsérte. Mintha ez bűn lenne. Ezt az 1932-ben, Rómában elhangzott rövid beszédet nem tudja ma sem megbocsátani Tormaynak egy bizonyos kör.
Egy szűk kisebbségről beszélek. Ahová például Steiner Pál is tartozik, aki június 14-én az ATV stúdiójában azt mondta szokásos gúnyos mosolyával, hogy Tormay Cécile helye a történelem szemétdombján van. Ön is tudja, én is tudom, hogy Steiner Pál a zsidó-cigány keveredés félresikerült, a keresztény magyarságot zsibbasztó rémületre és ugyanakkor felebaráti irgalomra is ösztökélő végterméke. Ha azonban Önben van gerinc (s őszintén remélem, hogy van), akkor Steiner Pál gyűlölködő, kegyeletsértő szavait irgalmatlan szavakkal utasítja vissza. Meggyőződésem szerint ugyanis a többségi társadalom nem akarja, hogy hazánk ilyesféle gyűlölködők szemétlerakó telepe legyen.
Ígéretemhez híven végül álljon itt még egy idézet a Pethő Sándor szerkesztette Magyarságból. 1938. január 8-án Katona Jenő (a lap korábban már említett vezető munkatársa) hosszabb cikkben méltatta Tormay Cécile munkásságát abból az alkalomból, hogy a Genius könyvkiadó közreadta az írónő összegyűjtött munkáit. Katona írása szinte teljesen megegyezik az általa írt, már említett nekrológgal, amely 1937. április 3-án jelent meg a Magyarság címoldalán. Egyetlen bekezdést idézek ebből a szövegből:
A szégyenbe és gyalázatba fulladt ghettólázadásnak kellett eljönnie, hogy a minden politikától ment művész megírja „Bujdosókönyvé”-t, amelynek tépett és rejtett lapjain a szent romokra állva, jajongott, vádolt és viaskodott nemzete sorsával. Azokban a nehéz napokban Tormay Cécile egyike volt a keveseknek, akiknek lelkében a keresztény magyarság, a szentistváni birodalom megszaggatott földjének lelke élesen és szívig hatóan tiltakozott a hitvány zsidó áfium ellen.
Főpolgármester úr! Hosszú levelemben abból a lapból idéztem, amelynek főszerkesztője a liberális-konzervatív Pethő Sándor volt. Az ő emlékét senki sem bántja, mert javára írják, hogy hadakozott a nácizmussal és a hazai szélsőjobboldallal. Pethő és lapja azonban mással is hadakozott, ezért idéztem néhány cikkből fontos, elgondolkodtató részleteket. Most mi a teendő? A zsidózó, Mussolinit dicsérő Pethő Sándor nevét viselheti közterület? A harmincas években a közélettől már visszavonult, a politikai publicisztika műfaját nem művelő, nemes lelkű Tormay Cécile-t viszont átengedjük a szemétlerakó telep nem lankadó gyűlöletének, a „hitvány zsidó áfium”-nak? Ne hagyja, Főpolgármester úr!
Bölcs döntésében bízva maradok tisztelettel:
Bistrán Demeter - Kuruc.info