Nyílt levél egy „kirekesztőből lett kirekesztettnek”, ki ezúttal csak… a titokzatos csendet, és nem a Szent Koronára tett esküjét törte meg; mely szerint vissza kellett volna adnia a Jobbiktól kapott mandátumát, amennyiben a párt vezetősége megvonja tőle bizalmát.

Szegedi Csanád – Vona Gábor által találóan Saul-fordulatnak nevezett – pálfordulása óta először adott hosszabb interjút a „magyartalan” Narancs című cionista zsideszlapnak. Csanád politikai prostitúciójának hálabére, hogy a címlapon mégis hátba döfték egy szójátékkal, melyen a megértett mártír titulusa „stréber héber” lett.

Egykori bajtársunk eddigi kitartó hallgatását egyesek a szégyenérzetnek vagy a diszkréciónak, mások talmudi tilalomnak tudták be. A Szegedi-„comeback” természetesen pusztán a szokott kampány-ármány a Jobbik növekvő népszerűsége ellen, Zsidesz-módra tálalva.

Természetesen az alany egy dologról mindvégig szerényen hallgat interjúban: arról a vádról, mely ama bizonyos hangfelvétel nyilvánosságra kerülése után merült fel vele szemben.  (Ez persze a Magyar Narancs felelőssége is, szakmai és erkölcsi mélypont, hogy még egy laza kérdést sem mertek feltenni ebben az ügyben vagy akár mandátumának megtartásáról - a szerk.) A felvétel, amelyet tőrbe csalói titokban készítettek, bizonyítja, hogy már tudatában volt zsidóságának, mikor még mindig tagadta azt a pártvezetőség előtt; s hogy uniós pénzeket ajánlott cserébe, a származási bizonyítékok elhallgatásáért.

Magam a mai napig alaptalan összeesküvés-elméletnek tartom a Csanád-legendák azon verzióját, mely szerint eleve bomlasztani küldték közénk. Túl sokan ismertük őt személyesen, közelről, elég alaposan; s oly zseniális színészi képességei mégsincsenek, hogy ennyire megtéveszthetett volna bennünket. Sorsának tragikus fordulatai sajnálatos módon pszichózisba kergették, egyértelmű skizofrén tüneteket figyelhetünk meg rajta, ahogyan maga is krízisként utal erre. (Esete hasonló, mint korábban Posta Imréé vagy Bácsfi Diánáé. Őket a paranoia környékezte meg.)

Ez persze nem olyan mértékű, hogy Csanád ne lenne felelős mindazért, amit tesz! Különösen tud ártani volt harcostársainak az efféle interjúkkal. Egy bírósági perben büntetik a hamis tanúzást, és nemcsak a hazugságot, hanem azt is, ha az ember nem a teljes igazat, nem a tiszta igazat, vagy nem csak az igazat mondja. A hétköznapokban utóbbiakat hazugság helyett illedelmesen mellébeszélésnek vagy csúsztatásnak szoktuk nevezni, noha hatásaiban éppoly ártalmas lehet másokra nézve. Vegyük most sorra tanulságképpen Csanád mérgező csúsztatásait:

Erősen ködösítve meséli el annak történetét, hogyan tudta meg fokozatosan anyai nagyanyja zsidó származását, „tudat alatti és tudatos folyamatokra” utalva az ember életében. Azonban mindezzel mégis önmagát leplezi le, hiszen kiderül, hogy 2010-ben már mindenképpen tudnia, bizonyosan sejtenie kellett zsidó származását, noha ezt bajtársai előtt letagadta. Ahogy elmeséli, anyja már akkor felpofozta egy ártatlan zsidózásért, mikor még csak 8 éves volt! „Visszagondolva, többször próbált nagymamám és anyukám is utalni erre, de én részben tudatosan, részben tudat alatt nem akartam ezzel foglalkozni.” „Anyukám […] arra kért, ne bántsam a zsidókat, gondoljak bele, ha én is az lennék.” „Utólag biztos vagyok benne, hogy tudat alatt fiatal korom óta foglalkoztatott ez a kérdés nagymamám és anyukám indirekt jelzései, és apukám zsidósággal kapcsolatos paradox, ellenszenves kiszólásai miatt. Tudatosan sohasem foglalkoztam a zsidósággal, családom vonatkozásában. Sőt azt is megkockáztatom, hogy a tudat alatti identitáselutasításom és a lelki kompenzáció vezetett némiképp a szélsőjobboldalra az egészséges hazafias érzelmeken túl.” (No, ettől a képtelen teóriától még Siegmund Freud is forog a sírjában: tudatosan semmi, tudat alatt minden, és ezután még kompenzálni a zsidó identitás problematikáját szélsőjobboldalisággal!)

Jellemző, hogy Csanád zsidó ősei egy újabb holokauszttól való félelmükben hagyták el ősi hitüket, és a család azért is örült annak, hogy anyja épp nemzeti érzelmű apjával talált egymásra, mert ez is jövőbeni védelmet jelenthetett. Csanád „megtérése” nyomán viszont apja fakadt ki: ha tudta volna előre mindezt, el sem veszi Csanád anyját feleségül!

„A holocaust nem érdekelt, nem tartottam a magyarság sorstragédiájának, aztán később keservesen szembesültem a valósággal.” Vagyis Csanád szemében az a tény, hogy a nagymama rokonsága nem jött haza, vagy Köves Slomóék történelmi teóriái máris bizonyítékok a holokausztra? Vagy talán a nagyi saját szemével látta a gázkamrákat és egyéb öncélú likvidálásokat? „Valósággal sokkolt, hogy a holokauszt igaz, voltak gázkamrák…” (Ne feledjük: Csanád nem csupán egy jobbikos mezei ideológus, hanem történelem szakon végzett, és szélsőjobboldaliként nyilván olvasta és ismerte a gazdag „holokauszttagadó” revizionista szakirodalom köteteit!)

„… teljesen mindegy, hogy én mit mondok, hiszen a szélsőjobboldalon az is zsidónak számít, akinek csak egyik ükapja volt zsidó, a zsidók meg zsidónak tekintik azt, akinek az anyja zsidó… Éreztem, hogy egyetlen út lehet számomra, ha nem akarok belebolondulni ebbe az egészbe: a teljes, őszinte szembesülés.” Tehát kvázi a mi elutasításunk is felelőssé tehető azért, hogy végül a zsinagógában kötött ki!

Csanád azt vallja, „újjászületett”, „katarzist élt át”, és „büszke” tanító rabbijára. (Vagyis nem konfirmációkor született újjá, a Szentlélek által, hanem nyilván a metélkedés által, melyről persze nem árulja el, hogy megtörtént-e már…)

Az izraeli-palesztin konfliktus kapcsán állítólag azt gondolta, „egyik kutya, másik eb”. Ez sem lehet igaz egy jobbikos alelnök esetében. Beszédeiben vagy a „megtérése” előtti európai parlamenti hozzászólásaiban „eb és kutya” egyaránt csak Izrael volt, utána viszont már csak a palesztinok. Ha egymás után hallgatjuk meg korábbi és későbbi témabeli felszólalását, teljesen ellentmond korábbi önmagának. Mintha csak agymosáson esett volna át!

Az újságíró kérdésére továbbá kifejti, hogy családja apai (erdélyi nemesek) ági örökségeként kiskora óta él benne a tudat, hogy a „kommunisták rossz emberek”, hiszen elvették földjeiket, és sokat kellett szenvedniük. És történészként és jobbikos vezetőként ne tudta volna, hogy az apja családjának üldözői, a ’19-es vagy ’45-ös kommunisták aktivistáinak és vezetőinek túlnyomó többsége a zsidóság soraiból verbuválódott?

Csanád interjúja nemcsak korábbi énje elleni vádirat, hanem vádirat a párt, szavazóink, szimpatizánsaink, és az egész radikális nemzeti oldal ellen. Hiszen ha ő kirekesztőnek nevezi korábbi önmagát, akkor értelemszerűen mi ma is azok vagyunk, hiszen lám, végül még őt is kirekesztettük! (Csak két példát említsünk e „kirekesztésre”: dr. Morvai Krisztina egy interjúban mesélte, hogy az Európai Parlamentben többször is felajánlotta a személyes baráti beszélgetést, de Csanád mindannyiszor visszautasította. Jómagam a botrány kitörése idején több e-mailt is küldtem Csanádnak, melyben biztosítottam együttérzésemről, és kértem, hogy maradjunk továbbra is jó viszonyban. Ám leveleimre nem érkezett válasz…) De ezen túlmenően Csanád alávaló módon vádaskodik:

„Volt olyan alelnök, aki amellett kardoskodott, hogy pityeregve menjek ki sajtótájékoztatót tartani, és kérjek bocsánatot, valamint mondjak le mindenről azonnali hatállyal. Ez felháborított – nehogy én kérjek már bocsánatot, azért mert a családomat ártatlanul meghurcolták.” Mi ebben a hazugság? Az, hogy nem a családja meghurcolásával függ össze a bocsánatkérés, hanem azzal, hogy eltitkolta származását!

De itt van mindjárt a következő csúsztatás.

„A saját történetem megtapasztalása persze azt is megtanította nekem, hogy mennyire abszurd embereket a származásuk alapján megítélni”. Őszintén tegye szívére mindenki a kezét: Csanád korábbi beszédeiben éreztük valaha is, hogy bárkit ki akar rekeszteni? Ahogy akkor ő se tűnt előítéletekkel fertőzöttnek, úgy mi sem! Mint ahogy egyetlen más felelős vezetőnk sem rekesztett ki beszédeiben senkit! Csanád is, és mindannyian mindig kihangsúlyoztuk, hogy egyetlen cigány vagy zsidó sem determinált genetikailag a bűnözésre. (Csanád nevetséges módon a cigányságot is megköveti, szerinte bírálataival azoknak ártott legtöbbet, akik legkevésbé adtak okot rá.)

Tehát a közös értékeinket elfogadó és szolgáló kisebbségeket nem rekesztjük ki magunk közül! Aki viszont meggyalázza, és nem szolgálja e nemzeti értékeket, azokat nem kirekeszteni, hanem berekeszteni fogjuk hazánk újjászületése érdekében! Csanád viszont a holokauszt kapcsán az „előző generációk bűneiről” beszél, ami jól mutatja, hogy úrrá lett rajta a zsidó kollektivizmus és a kettős mérce. Ha mi zsidó- vagy cigánybűnözésről beszélünk, az a közös felelősség vádját jelenti, de ha ő generációs bűnökről, az nem?

Csanádba tehát identitáskrízise során valakik beleszuggerálták, hogy ő, s mi is kirekesztők (antiszemiták) voltunk, s mi azok vagyunk mindmáig. Tehát a kisebbségeknek van okuk egy újabb holokauszttól rettegni, ha mi hatalomra kerülünk. De nem ez a mi igazi bánatunk, hiszen mindenkinek joga van azt gondolni rólunk, amit akar. Aki pedig alaptalanul vádaskodik, azt beperelhetjük, becsületünk közéleti méltóságát védve. A baj ott van, hogy épp azok, akik ártatlanul vádolnak bennünket, készülnek velünk szemben holokausztra!

Csanád: ezt kellene intelligens félzsidóként is megértened! Nagymamád rokonainak sorsáért nem a nemzetiszocialista eszme vagy kollektíve bűnös népek felelnek. Ezért nem volt miért bocsánatot kérned! Értelmetlen hízelgésed nyomán viszont vérszemet kap – a meg nem történt bűnökért is – bosszúállók népe, és az egész magyarság ellen támadnak mint antiszemita magyar nép ellen. Mi menteni próbáltuk őket ’44-ben a német deportálások elől, „hálából” ők megtizedeltek bennünket az ’50-es években. Lehet, hogy nagymamád valamely távoli, ismeretlen ávós rokona húzta le nagyapád valamely távoli ismeretlen rokonának körmeit… (Szüleid ettől még szerethetik egymást, de kollektivista felelősségről egyikük sem beszélhet.) De te most, hogy mint volt nemzeti radikális, nem létező bűnökért kérsz bocsánatot, arra bátorítod a felvásárlókat, hogy folytassák a Talmud szellemében a magyar gójok öncélú, lassú kivéreztetését!

Hányszor vitáztam már különböző fórumokon nemzeti radikális magyar testvéreimmel, próbálva meggyőzni őket, hogy nem lehet 100%-os jobbikos, aki nem jézusi módon megtért keresztény. Lám, élő példa Csanád: hogy büszkélkedett önéletrajzi könyvében (melyet most már maga zúzatott be, nehogy kirekesztővé váljon olvasása nyomán valaki) apai felmenőivel, hogy mily buzgó kálvinista keresztyének voltak! Krisztus hát már nem Isten fia többé számodra, Csanád? Már elfelejtetted, hogy a zsidó vallás nevében feszíttették keresztre nagymamád ősei? Tetemre hívlak, Csanád: a haldokló Krisztus sírva néz le rád keresztjéről, midőn hajbókolva hízelegsz Köves Slomó és Oberlander Baruch előtt!

Tarnóczy Szabolcs