A mai nap lehetne a magyar függetlenség napja: 1849. április 14-én fogadta el ugyanis Kossuth Lajos javaslatára a Debrecenben ülésező országgyűlés a Habsburg-ház trónfosztását kimondó határozatot.

Egyáltalán nem véletlen, hogy április 14-vel egyetlen korábbi rezsim sem tudott mit kezdeni. A legtöbb joggal a Horthy-korszakban ünnepelhetett volna a hivatalosság ezen a napon, akkoriban azonban – a patkányforradalom és a kommunista terror borzalmas emlékei miatt – nem volt keletje a „forradalmiságnak” és a „radikalizmusnak”. Április 14. eszünkbe kell, hogy vésse az elkeserítő tényt: hazánk 1526 óta – a Horthy-korszak első két évtizedét leszámítva – nem független állam. Ugyanakkor a trónfosztás kimondásának évfordulóján arra is emlékezhetünk, hogy a közel fél évezredes elnyomás ellenére sem halt ki a függetlenség vágya a magyar nemzet legjobbjainak a szívéből. Számos hősies szabadságharc, és a lankadatlan szívóssággal folytatott politikai küzdelem bizonyítja, hogy a szuverén magyar államiság álma még 500 év alatt sem foszlott semmivé.

Kossuth Lajos trónfosztásra vonatkozó javaslatát már akkoriban is sokan bírálták élesen, mondván, öngyilkos lépés, melynek nyomán végképp lehetetlenné válik az Ausztriával történő kiegyezés. Mert bármennyire is szép álom a független Magyarország megteremtése – érveltek akkoriban is a „mérsékeltek”, a „józanok”, a „realisták” –, valójában nincsenek meg a feltételek a szabadság kivívására. Való igaz, már a 19. században is ellenségek sokasága vett körül minket, és úgy tűnhetett, egy szuverén magyar állam nem lesz képes fennmaradni a súlyos veszedelmek közepette. A kérdés 1849-ben is úgy fogalmazódott meg, ahogyan napjainkban: meg tud-e állni a saját lábán a nagyhatalmak erőterében élő, és ellenséges népek gyűrűjébe szorult maroknyi magyarság? Kossuth Lajos erre a kérdésre igennel felelt, a „mérsékeltek” azonban nemmel válaszoltak.

Úgy tűnhet, a történelem Kossuth ellenfeleit igazolta. Hiszen az akkori világ két nagyhatalma, Oroszország és Ausztria rontott rá a szabadságot kinyilvánító magyarokra. A szabadságharc elbukott, és következett a véres megtorlás. A nemzetközi politikai viszonyok kedvező alakulásának köszönhetően végül azonban a kiegyezés útjára léptünk, és egy előnyösnek látszó kompromisszummal sikerült legalább részben visszaszereznünk hazánk szuverenitását.

A kiegyezés előnyei és hátrányai mellett egyaránt sorakoztathatók fel érvek. Annyi azonban kétségkívül elmondható, hogy ha a mai Magyarország tudna az 1867-eshez akárcsak megközelítően tisztességes kompromisszumot kiharcolni a globális világbirodalom uraival szemben, akkor elégedettek lehetnénk. Önmagában tehát nem lehet mindentől függetlenül jónak vagy rossznak minősíteni a kiegyezéseken alapuló óvatos politikát. Miként a radikális ellenállás sem tekinthető minden tényezőtől függetlenül jónak vagy rossznak.

1867 az akkori körülmények figyelembe vételével a magyarság szempontjából megfelelő kompromisszumnak volt tekinthető. (Kossuth nevezetes Kasszandra-levelében megjósolta a Habsburg Birodalom felbomlását, ami a nacionalizmus előretörésére tekintettel elképzelhető is volt. Ugyanakkor az a számítás sem volt teljesen légből kapott, mely szerint a dualista monarchiában élvezett előnyös helyzetét kihasználva a magyarság idővel képes lesz megerősödni, és egy esetleges későbbi közép-európai konfliktusból győztesen kikerülni.) Manapság azonban egy olyan világbirodalom karmai között vergődünk, melynek semmiféle érdekeltsége nem fűződik ahhoz, hogy a parányi Magyarországgal valamiféle tisztességes megállapodásra jusson. Képzeljük el azt a helyzetet, hogy a Habsburg Birodalom 1849 után egy virágzó, prosperáló állam lett volna, amely sorban megnyeri a szomszédos hatalmakkal kirobbant háborúit. Ha a bécsi udvar nem szorul rá a magyarokkal kötendő megállapodásra, és továbbra is fenntartja a hazánk teljes alávetését és beolvasztását célzó önkényuralmat, vajon mit cselekedtek volna elődeink? Deák ebben az esetben is a kiegyezésről álmodozott volna? Aligha.

Természetesen jól tudom, hogy a globális birodalom mostani állapotában nem tekinthető „virágzó, prosperáló államnak”, és a világ számos pontján viselt háborúit sem képes minden esetben megnyerni. Csakhogy továbbra is egy óriási Leviathánnal van dolgunk, amelynek kivételesen erőszakos, kegyetlen, sőt kifejezetten paranoiás uralkodó elitje a belső válságjelenségekre és ellenállási kísérletekre nem kiegyezésekkel és kompromisszumokkal, hanem újabb és újabb elnyomó és büntetőintézkedésekkel reagál.

A cionisták trónfosztásának kimondása tehát bátor és hősies gesztus lenne ugyan, de a birodalom iszonyatos erejére tekintettel sajnos nem kecsegtetne eredménnyel. Az egyetlen lehetőség, amit véleményem szerint Kossuth Lajos ma javasolna: dolgozzunk lankadatlanul a birodalom belső rendjének aláásásán. Vagyis minden lehetséges módon leplezzük le a cionista uralkodó elit mítoszait és hazugságait, és igyekezzünk megnehezíteni számukra az uralkodást. A magyar hazafiak önmagukban természetesen nem lesznek képesek megdönteni az új cionista világrendet. Azonban a magunk szerény eszközeivel mégis hozzájárulhatunk a már most is gondokkal küszködő birodalom majdan bekövetkező bukásához.

Hogy a magyarság létezésére nézve végzetes szörnyállam mikor omlik össze, természetesen nem tudhatjuk. Az sem biztos, hogy a mai nemzedékek megérik a felszabadulást. De ha megtettük, amit megtehettünk a globális birodalom gyengítése érdekében, akkor nem éltünk hiába, és a költővel együtt elmondhatjuk: „Ez jó mulatság, férfimunka volt.”

Perge Ottó - Kuruc.info