Én nem is tudom talán, hogy kell szeretni a hazát. Emlékezve gyerekkori nyarak szitakötőire? Lehullott lomb léptek kavarta zajára? Hópelyhekre, halottak arcára, hajnali, ködülte, sóhajtó temetőkre?

Lapozva régi kötetek sárga lapjai közt, porrá lett költő zokogását hallva, kit megtagadott a hazájába költözött idegen?

Vérző ujjakkal kutatni a széttépett kaláris elgurult gyöngyei: hagyományaink után?

Állni napokon, heteken, hónapokon át betonján, sírni, üvölteni a kíntól, mert veszve látszik? Árpád-sávos lobogóval a szélverte utcán, a Gyorskocsi utca fogdájában, cipőfűzővel a kézben, könnygázgránátok füstjében?

Igen. Így. És mindenféle más módokon. Elviselni barátok eltűnését, gyermek részvétlen szavát. És menni az igazság felé vezető úton, pedig remeg a gyomor és görcsbe szorul a szív.

Ledobni a kéretlen kapott kelengyét, a hazugságokból szőtt Nessus-inget, a halotti lepedőt, amelyet azok dobnak ránk, akik nem ismernek mást, mint az anyag hasznát. Akik alattomban hálót fontak a gyanútlan áldozatnak, a tiszta szívű nemzetnek, Magyarországnak.

Ez a haza, ez a nemzet, amely bűntelen, bűnössé kiáltatott. Teste szilánkokban, szelleme a pénz sivatagi lehelletétől kiszáradt rög.

Van egy lappangó nemzedék, az enyém, amelytől elorozták a tudást. Akik kisdobosok, úttörők, KISZ-tagok voltak. Akik elől eltakarták az ünnep valódi fényét, akik kezéből kiütötték a gyémántot, és üveggolyót loptak a helyébe. Akiknek nem engedték, hogy a mesében felismerje az Istenhez vezető utat. Akiknek tekintetét erővel az anyagra irányították, akiknek megtiltották, hogy a fejét fölemelje.

Nekünk a csillagos égen csak gázgömböket, rideg bolygókat volt szabad látnunk. Nekünk csupán fizikai jelenségeket volt szabad ismernünk. Mi másról, mint a héliumról, a hidrogénről, a szabadesésről nem tudhattunk.

Minket megtagadtak, mert elhallgatták előlünk, amit tudni jogunk volt: egy nemzet attól nemzet, hogy közös lelke van. Egyik lélek szövete nem szakítható el a másikétól seb nélkül. Hogy feladatra születtünk, s minden nemzetnek más dolga van a világban.

A magyar nép nem dobott atombombát senki városára, nem hajtotta buldózerét gyermekek testére, kislányai nem írtak cinikus üdvözletet gyújtóbombák oldalára.

A magyar ember védte azokat, akik most kirángatni igyekeznek alóla a földet. A magyar nép védtelen, mert csak azokat ismerte fel ellenségeinek, akik megmutatták igazi arcukat, s végtelen jóhiszeműségében nem akarja látni, hogy a mosolygó másik is hóhéra.

Nem látja a halálos játszmát az Országházban. Még hisz, mert görcsösen hinni akar. Nem akar háborúságot, vérontást. Tűr.

De nem szabad tovább tűrni. Lehetetlen televíziónézés közben halni meg. Akik tudnak, adják át tudásuk. Akik mernek, álljanak föl egymás védelmére. Akik eddig csöndben ültek ölükbe hullott kézzel, keljenek föl!

Szikkadt lelkünkre Nagyboldogasszony könnyei hullanak. Aki egyetlen palántát eltaposni enged, bűnössé lesz. Gyermekeit tagadja meg, és nem védi meg attól, hogy a mohóság rabszíjára vessék. A világot, az értelmes életet engedi veszni. Alázata gyalázattá válik.

És nem lesznek csöndes temetők, nem kavarja lábunk lehullott levelek halmait, arcunkra nem süt a nap, kicsi gyerekünk nem kapkod hópehely után, mert nem lesz semmi, csak végtelen, halálos némaság.

Halott, kelj föl és járj! Ez az üzenet.

Járj elöl. Ne jogodat, felelősségedet ismerd föl. Szóval, tettel, ami erősséged. Állj oda másik magyar társad mellé, mert nem másik az, te magad vagy ő is. Szeresd annyira, mint tenmagadat. Oldd le magadról a félelem kötéseit, emeld föl a szavad a méltánytalanság és a pénzimádók lélektelen hatalma ellen.

Akkor újra lesznek tanítók, akik szavát fénylő szemű unokák hallgatják, akiknek karácsonyát az igazi szeretet teszi gyönyörűvé, akik minden reggel hálás szívvel néznek a Napra, mert érdemes lesz fölkelni az ágyból.

A kovász el nem veszett. A kenyeret megdagasztjuk, megsütjük, kendervászonra tesszük, és mindenkinek adunk belőle, aki éhes.

És úgy szeretjük a hazát, hogy nem is tudunk róla, mert természetesebb az, mint a vízen megcsillanó napfény vagy a sólyom rikoltása a magas égben.

Ezt 2007-ben írtam. Sajnos, minden sora érvényes azóta is. Testvéreim, magyarok! Mit gondoltok, hol a határ a jogos önvédelem és az jóízlés között?

Ízléses dolog azt híresztelni égen és földön, hogy a zsidók már nem mernek az utcára lépni, mert annyira félnek tőlünk, s közben világkongresszusukat vagy mi a jó nyavalyájukat ebben a félelmetes "rasszistafasisztanácinyilas" országban óhajtják megtartani. Most mit gondoltok, félnek vagy nem félnek? Nem vélhetnétek-e, hogy provokáció mindez? Mit gondoltok, ízléses eljárás nyakunkra szabadítani az ölni hajlandóakat? És milyen ízlésre vall, hogy az élet menete azokról szól, akik eddig még tény- és tárgyszerűen nem bizonyítottak semmit azokról a borzalmakról, amiért milliószorosan megfizettettek velünk.

A magyar ember a gárdát hívja kétségbeesésében, a görög az Arany Hajnalt. Véletlen egybeesés?

Adj gázt! Ízléstelen? Vedd el az otthonát, dobd ki hóesésben, erőszakold meg, rúgj bele, üsd szét a koponyáját, vágd el a torkát. Ez ízléses? Etikus? Ezt lehet?

A halál nem ízlés dolga. Kéretik a vádlónak bizonyítania. Tény-és tárgyszerű bizonyítékokkal, fizikai és kémiai elemzésekkel, lehetséges és lehetetlen dolgok megtörténtének szakmai vizsgálatával.

Ha ez megtörtént, és bebizonyosodik mindaz, hogy az Élet menete tényleg az, ami, földig hajlok. Mást már nem teszek, mert megfizettünk mindenért, ha megtörtént.

Ha meg bizonyíthatatlan, nem történt meg, akkor ne tessenek sétálgatni tömegesen felbujtóként, csak kettecskén, a Margitszigeten, mert az épp olyan regényes. A Dohány utca pedig tudtommal Magyarországon van, és ha valaki ott szeretne motorozni, hát tegye. Mondják, ízlések és pofonok különbözők. Biztos bölcs mondás, nem a kedvencem, de egy pofont most szívesen kiosztanék.

Találjátok ki, kinek!

Kucsera Zsuzsa