Katasztrófahelyzet alakult ki Magyarországon a nemzeti ünnep előestéjén, pontosabban már délutánján. A meteorológiai szolgálatok által jó előre jelzett téli ítéletidő söpört végig az országon, hatalmas szélviharral, hózáporral és kemény faggyal.

Válságos állapot alakult ki az M1-es és az M7-es autópályákon, amelyeken tucatnyi kilométer hosszúságú kocsisorok torlódtak fel egy baleset, illetve a több méter magas hófalak miatt, de más utakon is veszteglésre kárhoztattak a járművek a hóakadályoknak köszönhetően. Emberek ezrei kényszerültek a dermesztő hidegben és hófúvásban 16-24 órai tétlen várakozásra, miközben semmiféle tájékoztatást vagy segítséget, takarókat, meleg innivalót és élelmet nem kaptak az arra illetékes hatóságoktól. Egy, a világhálón közzétett olvasói levél tanúsága szerint egy fiatalember 15 és fél óra alatt tette meg a Budapest-Debrecen közötti 220 kilométeres távolságot vonattal. 310 ezer háztartás maradt napokra – még e sorok írásának idején is számos település – áram nélkül, s csaknem 10 ezer kimenekített embernek kellett ideiglenes szálláshelyeken menedéket adni.

Való igaz, hogy emberemlékezet óta nem volt példa arra, hogy a Kárpát-medence középső részein március közepén ilyen januári ítéletidő tomboljon. Azonban történelmi források, sőt az 1870 óta hivatalosan dokumentált meteorológiai mérések igazolják, hogy ha ritkán is, de előfordulhat márciusban, sőt áprilisban is hasonló időjárás néhány napra hazánk területén. S ez alkalommal az Országos Meteorológiai Szolgálat figyelmeztetett arra, hogy az elmúlt hét végén erős fagyra, jelentős mennyiségű csapadékra és nagyon erős szélviharra kell felkészülnünk. Ehhez képest az arra illetékes hatóságok – katasztrófavédelem, tűzoltóság, közút- és autópálya-kezelő, rendőrség – vezetői csütörtök reggelig lényegében semmi érdemlegeset nem tettek. A félreértések elkerülése végett hangsúlyozom: azokat a katasztrófavédelmis dolgozókat, tűzoltókat, rendőröket, mentősöket és minden más szerv személyi állományát, akik a későbbiekben – még a jelen pillanatban is – a mentésben, helyreállításban és segítségnyújtásban részt vettek és vesznek, a legteljesebb elismerés és tisztelet, köszönet illeti meg áldozatos munkájukért, s addig ők egyébként sem teljesíthetik kötelességüket, ameddig erre utasítást, illetve parancsot nem kapnak. Mindez a vezérkarról a legnagyobb jóindulattal sem mondható el, hiszen a bekövetkezett események arra utalnak, hogy semmiféle előzetes tervük, vészforgatókönyvük a bekövetkező természeti csapás okozta válsághelyzetre, illetve annak hatásainak enyhítésére nem volt.

A kormányzat és a hozzá hűséges média meglehetősen nyakatekert és logikátlan magyarázatot adott a természeti csapás állami-hatósági kezelésére. Pintér Sándor első megnyilatkozásában az időjárást és az állampolgári fegyelmezetlenséget tette felelőssé a bekövetkezett krízisért. A kormánypárti Magyar Nemzet szombati számában pedig azt olvashatjuk, hogy a kormányzat nem számíthatott előzetesen ekkora, irdatlan mennyiségű havazásra, erős szélre, s több generáció óta nem támadt ilyen haragvó erővel tél tábornok. Pintér Sándor pedig nagyon helyesen jelentette ki, miszerint az állami szervek és az illetékes hatóságok jól vizsgáztak a kritikus időszakban. Kissé meghökkentően hat ezek után, amikor azt olvassuk néhány sorral lejjebb a kormánypárti lap publicisztikájában, hogy milyen felelőtlenek is voltak a március 14-én útra kelt honfitársaink. Hiszen hogyan is indulhattak el annyian, tudván tudva, hogy autóútra nem alkalmas az időjárás, és bármi bekövetkezhet. A figyelmeztetések ellenére úgy indultak útnak, hogy tisztában voltak azzal, száz kilométeres szél söpör majd végig az országon, sok helyen méterekre sem lehet ellátni, és szibériai körülmények között kell majd eljutniuk úticéljukhoz.

Meglehetősen érdekes kormányzati kommunikációs okfejtés ez, pontosabban egy freudi elszólás. Ha az illetékes hatóságok szervei ilyen mértékben nem vették komolyan az OMSZ előrejelzését, s nem számítottak efféle apokaliptikus helyzet kialakulására, akkor az állampolgároknak miért kellett volna ezt tenniük? Annál is inkább, mert előzetesen az állami szervek semmiféle országos riasztást nem adtak ki, s nem hívták fel nyomatékosan a média révén több alkalommal is az emberek figyelmét arra, hogy katasztrofális időjárási helyzet következik be, s egyelőre ne üljön senki autóba, s ha feltétlenül útnak kell indulnia, menjen inkább vonattal. Magyarán: az időjárási előrejelzéseket az állami vezetők nem vették komolyan, a katasztrófavédelem és a közútkezelő hókotrói, hómarói és egyéb téli, szezonális járművei már raktáron álltak, gondolván, hogy novemberig már úgysem lesz szükség rájuk. Ennélfogva 16-18 órás késéssel tudták csak elkezdeni az akadálymentesítést és a mentési munkálatokat, ami akkor már igencsak embert próbáló feladat volt, hiszen irdatlan hosszúságú, 30 kilométeres kocsisorok alakultak ki mindkét említett autópályán és más közutakon is. Ellenben, ha már csütörtök délelőttől a várhatóan és a meteorológiai szolgálat által előrejelzett legkritikusabb útszakaszokon teljes készültségben és a megfelelő számú hóekével, sószóró gépjárművekkel és személyi állománnyal bevetésre készen állnak az illetékes hatóságok szakemberei, elkerülhető lett volna, hogy 5 méteres hóhegyeket építsen az orkánerejű szél, annak minden következményével együtt. S hogy mennyire felelőtlenül kezelték a BM vezetői is ezt a vészes problémát, erre nézve egyetlen bizonyítékot említsünk csak meg: a legnagyobb veszélynek kitett dunántúli megyékben számos ponton a helyileg illetékes rendőrkapitányságok azt a parancsot kapták, hogy március 14-én lézeres sebességmérést végezzenek. S ezt a rendelkezést a felettes parancsnokok csak akkor vonták vissza, amikor az országra tört a téli hóvihar.

A dolog leggroteszkebb eleme a katasztrófa idején az volt, hogy éppen március 15-én, éppen Ausztriából érkezett a segítség, s a kialakult időjárási viszonyok miatt a nemzeti ünnep rendezvényeit sem a kormánypártok, sem az ellenzék nem tudta megtartani. Az osztrák mentőegység vezetője, Tobias Mindler elmondta, hogy magyar részről irányítás nélküli mentést tapasztalt, s kétségbeesett emberek próbáltak tőlük, illetve autóstársaiktól információkat szerezni. Egyszóval, a legteljesebb káosz alakult ki. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az ítéletidőnek köszönhetően senki nem veszítette életét. Egyetlen „élesebb” helyzet volt csupán: egy tüdőtranszplantáción átesett férfi is a dugóban rekedt autójával az M1-es autópályán, ám utólag kiderült, hogy az MTI híradásával ellentétben őt sem a TEK emberei szabadították ki a hó fogságából. A Kisalföld című lap olvasói levélként közölte ennek cáfolatát. Ennek szerzője azt írja, hogy nem a terrorelhárítók találták meg a tüdőtranszplantált urat, hanem három fiatalember, akik 3 kilométerről érkeztek egy 2 hónapos csecsemő kimentésére. A csecsemőhöz tartva látták meg azt a rózsaszín kendőt, amelyet Mercedese jobb tükrére kötött ki figyelemfelhívó jelzésként a beteg – áll a levélben. Az olvasó leírja: találkoztak ők is a TEK-esekkel, de az eligazítást tartó százados nem figyelt rájuk, ezért a levélíró állítása szerint a civilek kézzel kezdték kiásni az autóban rekedt embert, a terrorelhárítók ezt nézték, illetve egy törött lapátot adtak csak. Ezután a TEK-vitézek otthagyták a beteg gyógyszereit, meg a feleségét is, akit fiatalemberek beszállíttattak végül a gönyűi melegedőbe.

Természetesen a kialakult krízishelyzetben az MSZP, a DK és az Együtt 2014 prominensei is megszólaltak. Mesterházy Attila szocialista vezér fogalmazta meg talán a legkeményebb kritikát. Parlamenti vizsgálóbizottság felállítását sürgette a felelősség kivizsgálására, Török Zsolt szóvivő pedig a tőle megszokott intellektuális magaslatokban szárnyalva egyszavas bírálattal nyilvánított véleményt: „Takarodjatok!” Nos, e formációk vezetői részéről teljesen hiteltelen bármiféle kritika megfogalmazása és fejek követelése. Emlékezzünk, hogy a szocialista-szabaddemokrata kormányzás időszakának félidejében, 2006. augusztus 20-án – ugyancsak az OMSZ előrejelzése és riasztása ellenére – megtartották a tragikus véget ért tűzijátékot, amelynek a megrendezését még kellő időben meg lehetett volna akadályozni. A tűzijáték estéjén jött tornádó erejű viharban körülbelül másfél millió ember igyekezett menekülni a rakpartokról. A menekülők között körülbelül ötszázan megsebesültek, öten pedig életüket vesztették. Ketten vízbe fulladtak azok közül, akik a Dunán voltak a vihar kitörésének idején, két emberre kidőlt fa borított rá egy emelvényt, az ötödik áldozat pedig szívrohamot kapott menekülés közben. Nem sokkal az állami ünnepen bekövetkezett tragédiát követően, ez év szeptemberében és októberében Gyurcsányék államilag szervezett terrorcselekmény-sorozattal sújtottak le a magyar társadalomra. Emlékezzünk: akkor az ellenálló és jogos önvédelmi helyzetben lévő hazafiakkal szemben a vízágyús járművek és a gumilövedékes osztagok mellett be tudták vetni a hókotrókat is (!), a felkelők által emelt barikádok áttörésére. Akkor nem volt gond az, hogy ezeket a gépjárműveket szinte percek alatt bevetésre kész állapotba hozzák, s alkalmazzák is őket. Hírportálunk már a „véres október 23” estéjén teljes tényszerűséggel írta, miszerint ezután joggal nevezheti bárki a magyar rendőrséget ÁVH-nak. Símaszkban, azonosító szám nélkül randalíroztak Gergényi rebiszes bűnözői. Viperával vertek agyba-főbe válogatás nélkül idős embereket, közelről, célzott lövéseket adtak le fejre puskáikkal, a gumilövedékkel egy életre megvakítva tucatnyi embert. És a borzalmak ezzel még nem értek véget – a jogtalanul előállítottakat embertelen körülmények között kínozták a fogdában. Mesterházyék mostani politikai álszenteskedésére tehát leginkább Boethius klasszikus szállóigéje alkalmazható: Si tacuisses, philosophus mansisses, azaz, ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna…

Mindazonáltal e borzalmas néhány napnak van egy igen fontos – az elmúlt 23 esztendő sok más eseményét megerősítő – tanulsága: a Jóistenen kívül mi, magyarok nem számíthatunk senki másra, csak önmagunkra. Hiszen megszámlálhatatlan helyszínen, a legközelebbi települések lakói, illetve az úton veszteglő autósok fogtak össze és siettek egymás megsegítésére. Helybéli gazdák, vállalkozók, polgármesterek indultak traktoraikkal segítséget nyújtani a hótorlaszok felszámolására, továbbá vittek e járművekkel, de gyalogosan cipekedve is forró teát, szendvicseket, szárazsüteményt és takarókat bajba jutott honfitársaik számára, illetve, amennyiben szükséges volt, menedékhellyé ideiglenesen átalakított közintézményekbe mint szálláshelyre kísérték őket. A magyar társadalom most emberségből, szolidaritásból, önzetlenségből jelesre vizsgázott, s tulajdonképpen ez tölthet el bennünket reménnyel, hogy mégsem olyan tragikus a helyzet a magyarság mint nemzet szellemi-lelki állapotát tekintve, mint amilyennek sokszor hajlamosak vagyunk ezt megítélni.

Azt sem hallgathatjuk el azonban, hogy sajnálatos módon volt egy kisebbség, afféle dögevő hiénák, akik a bajba jutott emberek őrizetlenül hagyott autóit fosztogatták, illetve a leszakadt vezetékeket és színesfém-kábeleket a méteres hótorlaszokon serényen átvágva, rögvest ellopták, nehezítve ezzel is – a jelen pillanatig – a helyreállítási munkálatokat. A végső tanulság 2013. március 15-éből mindenesetre az, hogy egyetlen honfitársunk se várjon „fentről” segítséget, hanem kizárólag minden magyar a helyi, kis közösségekre számíthat és építhet, s ha ezt mind többen felismerjük, akkor talán a haza és nemzet ügye is kedvező irányba fordulhat a majd negyedszázados zsákutcás veszteglés és romlás után.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info