Karsai László, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója nemrégiben a Stop.hu című internetes portálnak adott interjút, amelyben kifejti, hogy – saját, szubjektív megítélése szerint – nagy a baj, hiszen valóságos „szellemi ragály” terjed ma az ország egyetemein, s lényegében „gigantikus méretű óvodává züllesztették az egész felsőoktatást. Ezen belül is ma, akik a bölcsészkarra mennek, mindennek a legalja. Nem beszélnek nyelveket, frusztráltak, mert nem vették fel őket egy komolyabb – jogász vagy közgazdász – szakra, alulképzettek, motiválatlanok. Épp ezért nagyon fogékonyak a Trianon-szindrómára, a történelmünk előző kétezer évét pedig kitöltik hun-magyar mítoszokkal és sámánizmussal”.

A továbbiakban kifogásolja a „Horthy-kultusz” terjedését (ó, minő borzalom, az év 365 napjára kiterjedő holokauszt-vallás kötelezően előírt gyakorlásával ellenben semmi baja nincsen), ezen kívül az oktatói kar többségének irredentizmusát és „nackózását” (értsd: nacionalizmusát), akiknek a kurzusairól olyan tanárok kerülnek ki, akik úgy terjesztik „szélsőséges nézeteiket, mint a rák”. S e ponton tesz említést Karsai szerénységemről, miszerint „ott van példának a nyíregyházi történelemtanár, Lipusz Zsolt, az egyik legnagyobb hangú holokauszt-tagadó. Így aztán a középiskolákból az ezek által képzett agyhalottak kerülnek ki”.

Nos, akkor nézzük szép sorjában Karsai „téziseit”. Alapvetésként azonnal megállapíthatjuk, hogy sajnálatos módon országos, sőt egyetemes jelenség az oktatás barbarizálódása, színvonalának drasztikus romlása, lett légyen szó bármely egyetemi karról vagy szakról, akár a természettudományok, akár a társadalomtudományok területén. A Karsai által olyannyira gyűlölt és kárhoztatott Horthy-érában ez bizony másként volt: akkoriban mind a középfokú, mind a felsőoktatás igen magas nívójú volt, s kiváló szakemberek kerültek ki mindkét területről. Napjainkban ellenben általános társadalmi kor- és kórjelenség a konzumidiotizmus terjedése. Ettől függetlenül akár a jogászok, akár a közgazdászok, akár a bölcsészek között ma is találunk kiválóan képzetteket és magasan kvalifikáltakat, de felkészületlen, képzetlen hallgatókat és szakmabelieket egyaránt.

Érdekes és sokatmondó, hogy a bölcsészkritika épp annak a Karsainak a szájából hangzik el, akinek kutatási tevékenysége a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető komplexnek és szerteágazónak, hiszen jórészt a holokausztra korlátozódik. Nos, az egyetemes emberi történet ennél azért sokkal bonyolultabb, érdekfeszítőbb, összetettebb, számos izgalmas, tudományos kérdést felvető diszciplína. S a személyes megszólíttatás okán el kell mondanom, hogy nem vagyok holokauszttagadó. Sőt, amennyiben Karsai ekkora figyelmet szentel publicisztikai tevékenységemnek, akkor tudhatná, hogy három esztendeje nem írok ilyen témájú cikkeket, dolgozatokat.

Ennek számos oka van, kettőt azonban feltétlenül kiemelnék, illetve megemlítenék ez alkalommal. Miután a jelenleg regnáló hatalom a kutatási, a gondolat- és véleménynyilvánítási, valamint a lelkiismereti szabadságot a legdurvább módon, politikai megfontolásoktól vezettetve, 2010 áprilisában megalkotta, pontosabban hatályba léptette a hírhedt 269/C törvényt, lehetetlené vált a témáról értelmes és normális tudományos diskurzust folytatni. Azt a szívességet pedig nem szándékozom megadni a rezsimnek, hogy jogerős bírósági ítéletet követően bebörtönözzenek. (Ettől függetlenül megnyugtatom Karsai professzort, hogy bírói végzés hiányában, teljesen önkéntes alapon – immár visszatérő turistaként –, egyik kedves barátom társaságában a közeljövőben – még húsvét előtt – elzarándokolok Auschwitzba, ugyanis említett hozzátartozóm felkért, hogy vállaljam el az idegenvezetői teendőket a központi tábor, Auschwitz-I, illetve Auschwitz-II, azaz a birkenaui láger területén is). Nem mellesleg, e helyütt mindenképpen meg kell említenem a 2008. októberi Blois-i Nyilatkozatot, amelyben 900 neves – korántsem csak revizionista – európai történész és tudós tiltakozik a holokauszt kutatásának kriminalizálása ellen, a büntetőjog hatáskörébe utalva egy oda a legkevésbé sem tartozó történelmi kérdést. A másik ok, amiért immár három éve nem teszek közzé holokauszttal kapcsolatos írásokat, a fentebbinél jóval prózaibb: lakonikusan fogalmazva, halálosan unom már az egész témát. (Ezt még ugye lehet, hiszen egyelőre legalábbis még nem nyilvánították büntetőjogi tényállássá a „holokausztunás” társadalomra veszélyes jelenségét.)

Nos tehát, amennyiben Karsai ennyire kiemelt figyelmet tulajdonít személyemnek és tevékenységemnek, tudhatná, hogy az utóbbi három évben a legváltozatosabb közép- és kora újkori, egyetemes és magyar történeti témákról értekeztem eme „ultraszélsőséges” portál hasábjain. Fájdalom, a holokausztról nem, azt meghagytam Perge kollégának. Számos, rendkívül érdekes, sok rejtélyt magában foglaló, máig tisztázatlan történelmi kérdés felvetésének, boncolgatásának van ugyanis létjogosultsága az emberi civilizáció bő ötezer éve, de csupán az elmúlt fél évezred során is.

S ezen a ponton jegyezném meg azt is, hogy messze többre tartom az olyan egyetemes gazdasági, politikai, kulturális, mentalitástörténeti összefüggéseket tárgyaló történetírók, mint Fernand Braudel ténykedését, a Karsai által olyannyira tisztelt, monolitikus, egysíkú szemléletű Randolph L. Brahaménél. (Ez utóbbi esetében már magának annak a ténynek is különös pikantériája van, miszerint nevezetes alapműve magyar nyelven A magyar holocaust címen jelent meg, noha az eredeti angol változat The Politics of Genocide. The Holocaust in Hungary címen látott napvilágot. Vagyis az angol verzióban A holokauszt Magyarországon szerepel! A kettő között pedig óriási a szemantikai és történelmi jellegű különbség). Őszintén szólva, azt sem igazán értem, hogy a tudós kollégának mi baja van a nacionalizmussal és az irredentizmussal, hiszen az előbbi a modernkori egészséges nemzeti öntudatot jelenti, az irredentizmus pedig az az azonos nemzethez tartozók egy államban történő egyesítését célként kitűző politikai mozgalom megnevezése. Ez utóbbi Karsaiék álláspontja szerint nyilván teljesen jogos minden európai nép esetében (példaként említhetném a 19. századi román irredenta politikai törekvéseket), kivéve persze a magyart. A „nackózás” kifejezés használata pedig egyenesen a magyar nyelv megszentségtelenítése és ellaposítása. (Körülbelül az „ubi” vagy „pulcsi” analógiájára gyártott nyelvi torzszülemény, ugyanaz a stilisztikai kategória).

Természetesen értem én, mi a baja Karsai Lászlónak személyemmel. Számára és híveinek ugyanis a holokauszt-kutatás a történettudomány létjogosultságának alfája és ómegája. Mert még mindig nem kapnak elegendő információt és tájékoztatást növendékeink a középiskolai történelemórákon a „világtörténelem legnagyobb szörnyűségéről”. Egyébiránt a tudós szegedi professzor megnyugodhat: miként már Perge Ottó is utalt rá publicisztikájában, jómagam 2008 óta nem tanítok, s hála a jelenlegi rezsim oktatáspolitikájának, illetve tanügyi terrorszervezetének, a Klebelsberg Intézményfenntartó Központnak, erre a mai Fidesz-Magyarországon a legcsekélyebb esélyem sincs. Eleve feketelistára helyeztek, teljesen alkotmány- és törvényellenesen. Amely jogtiprás ellen a megfelelő jogi lépéseket mind idehaza, mind európai uniós szinten természetesen megtettem, illetve meg fogom tenni a továbbiakban is. Ugyanis teljességgel elfogadhatatlan az, hogy amennyiben egy tanár megfelel a szakmai-pedagógiai követelményeknek, csak azért ne állhasson katedrára, mert munkaidőn kívül bármilyen jellegű újságírói, politikai, kulturális tevékenységet folytat, amely ezeknek nem tetszik. Az agyhalottaknak. S amihez egyébként semmi közük nincsen. Netán visszatért a Rákosi-éra újratöltve? Ez a mai „új ország” szégyene és gyalázata. Ettől függetlenül fütyülök rájuk, teszem a dolgom. Mert ahogyan Luther mondotta volt az 1521. évi wormsi birodalmi gyűlésen: „Itt állok, másként nem tehetek”.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info