A 17–18. század folyamán számtalan pusztító, az európai hegemóniáért vívott, vagy vallási okokból kirobbant háború rázta meg Európát, s ezeket többnyire a kontinens kisebb-nagyobb része fölötti egyeduralom megszerzése, illetve az egyensúly helyreállítása érdekében vívták. Nem véletlen, hogy ugyanebben az időszakban, a háborús eseményekkel párhuzamosan egy sor tervezet látott napvilágot, melyek mind-mind azt kutatták, miként lehetne biztosítani az egyetemes és örök békét, hogyan lehetne létrehozni egy új európai rendet, egy egységes európai államot, mely garantálhatná a világbékét. A kor utópikus elképzelései közül az egyik legelsőről sokáig úgy hitték, hogy a híres francia király, IV. Henrik (1589-1610) nevéhez fűződik. Mindezt a király nagy hatalmú miniszterének, Sully hercegnek Emlékirataiból tudhatjuk meg.

Sully Maximilien de Béthune (1559-1641) néven mint Rosny bárója született, a református (Franciaországban hugenotta) hitben nevelkedett fel s együtt tanult Navarra uralkodójával, a hugenotta párt vezérével, Bourbon Henrikkel, akihez kezdettől fogva a legbensőbb barátság kötelékei fűzték. A hugenotta háborúkban mindvégig Henrik oldalán küzdött, végül mégis ő maga ajánlotta hazaszeretetből és hatalmi érdekből urának 1593-ban az áttérést a katolicizmusra, hogy a polgárháborúnak vége szakadjon, illetve III. Henrik 1589-ben történt meggyilkolásával kihalt a Valois-ház, s a legközelebbi oldalági örökös a Bourbon-dinasztia lett, személy szerint Navarrai Henrik. A neki tulajdonított mondással, miszerint „Párizs megér egy misét”, áttért a katolikus hitre, így megnyíltak előtte a főváros kapui, s 1594-ben IV. Henrik néven ténylegesen is megkezdhette uralkodását. Az új király Rosnyt Sully hercegévé tette és pénzügyminiszterré nevezte ki. Történeti érdeme, hogy a három évtizedes vallásháborúk pusztításai után stabilizálta a gazdasági helyzetet s megteremtette az államháztartás egyensúlyát Franciaországban. IV. Henrik halála után azonban 1611-ben kegyvesztetté lett, állását és befolyását elvesztette s sully-i kastélyába volt kénytelen visszavonulni. Sully herceg az udvari intrikáktól távoli magányában mérlegre tette egész addigi politikai pályafutását. Emlékirataiban azonban a francia vallásháborúk (1562-1598) korának és IV. Henrik uralkodásának érdekes részletein túl gazdag fantáziáról tanúskodó eszmefuttatásokat is találunk a korabeli Európa politikai és hatalmi viszonyainak gyökeres átalakításáról. A herceg nem kevesebbet állít, mint hogy az 1610 májusában egy fanatikus katolikus, Ravaillac által meggyilkolt és a halála előtti hónapokban németországi hadjáratra készülő francia uralkodó maga lett volna e „Nagy Tervnek” nevezett elgondolás értelmi szerzője, s csak erőszakos halála akadályozta meg annak végrehajtásában.

A Nagy Terv, amely Bölcs királyi kormányzat címen több részletben került nyilvánosságra 1638 és 1662 között, IV. Henriknek egy merőben új európai államrendszer kialakításának szándékát tulajdonítja. Miként azt Sahin Tóth Péter egy 1997-ben a Rubicon folyóiratban közzé tett tanulmányában felvázolta, a koncepció szerint Európát tizenöt, nagyjából egyenlő kiterjedésű államra kellett volna felosztani. Ez a korabeli határok alapos, de a méltányosság szellemében, közös megegyezéssel történő átrajzolásával lett volna megvalósítható. Sully az így létrejövő régi-új államokat három csoportba sorolta.

Az örökletes királyságok kategóriájába Franciaország, Anglia, Spanyolország, Dánia, Svédország és Lombardia tartozott volna. Saját országa számára semmilyen területi előnyt nem követelt volna a király, hangsúlyozza az exminiszter. Angliának is le kellett volna mondania területek szerzéséről a kontinensen. A hódításoktól való önkéntes tartózkodást választó Dánia és Svédország területi kiterjedésének megváltoztatása nem szerepelt a tervek között. A spanyol monarchiát Szardínia és a Baleárok kivételével megfosztották volna az Ibériai-félszigeten kívüli valamennyi európai birtokától, viszont megtarthatta volna összes tengerentúli gyarmatát. A Lombard Királyság, amely nem szerepelt a 17. századi Európa politikai térképén, Savoyából és a spanyol uralom alól felszabadítandó Milánói Hercegségből állt volna össze, s a királyi címet a savoyai herceg, IV. Henrik egyik szövetségese kapta volna.

A Német-római Birodalom, a pápai állam, a Magyar, Cseh és Lengyel Királyságok alkották volna a választómonarchiák csoportját. Az első megmaradhatott volna történeti határai között, de tudomásul kellett volna vennie Németalföld és Svájc végleges elszakadását. (Ezt egyébként az 1648-ban aláírt vesztfáliai békében rögzítik is majd.) A tervezet egy tekintélyes, ám nem központosítható, császárát szabadon választó német állammal számolt Európa közepén. A Szentszék viszont Dél-Itália bekebelezésével a Lombard Királyság mellett a félsziget másik meghatározó hatalmává lépett volna elő. Magyarország és Csehország visszakapták volna függetlenségüket, ami elsősorban a szabad királyválasztásban nyert kifejezést. A Cseh Királyság valamennyi történelmi tartományát megőrizhette volna, míg a magyarok az európai keresztény hatalmak segítségével felszabadíthatták volna országuk oszmán megszállás alá került részeit. Magyarországot Sully a keresztény Európa védőbástyájának tekintette, s úgy vélte, hogy minél jobban meg kell erősíteni az új európai rend biztosítása érdekében. Ezért, legalábbis a „Nagy Terv” egyik variánsa szerint, a Habsburgoktól megszabadítandónak deklarált osztrák tartományokat is a Magyar Királysághoz kellett volna csatolni. Végül Lengyelország, amelyet a miniszter a kereszténység másik keleti védelmezőjeként emlegetett, korlátlan terjeszkedési lehetőséget kapott volna Oroszország és az Oszmán Birodalom rovására. E két utóbbi hatalmat – eltérő vallási és társadalmi-politikai berendezkedésük miatt – a tervezet nem tekintette Európa részének.

A köztársaságok közé tartozott volna a Németalföldi Köztársaság, amelynek az északi protestáns Egyesült Tartományok (Hollandia) és a déli katolikus Spanyol-Németalföld egyesülése nyomán kellett volna létrejönnie. A Tirollal, Elzásszal, Trentóval és a Burgund Grófsággal gyarapodó Svájc szintén köztársaságként szerepel a tervezetben. Egy Itáliai Köztársaság nevű konföderációba kellett volna egyesülniük mindazoknak a továbbra is helyi dinasztiák uralta államocskáknak, amelyek kívül maradtak volna a Lombard Királyság, a pápai állam és a negyedik köztársaságként említett, Szicíliával megnövelt Velence érdekkörén.

Az így kialakítandó, méltányosnak és igazságosnak nevezett egyensúlyi állapot az örök európai béke korszakának eljövetelét ígérte, mivel a továbbiakban felmerülő vitás kérdéseket csakis békés úton, valamennyi érintett fél megegyezésével kellett, illetve lehetett volna megoldani. Erre egy közösen felállított „európai” tanács felügyelt volna, amelynek összetételéről és működéséről kétféle változat is szerepel a francia miniszter emlékirataiban. Ami Magyarországot és a közép-európai térséget illeti, az első verzió szerint a tanács hatvanhat tagból áll, és háromévente kerül sor a megújítására. Háromfelé osztva működik. A Trentóban (Trident) tanácskozó szekció a Közép-Európával és a mediterrán térséggel kapcsolatos kérdésekben illetékes. Az egyes tagállamok azonban – akárcsak a mai Európai Unióban – nem egyenlő arányban képviseltethetnék magukat a tanácsban. Míg a pápa, a császár, a francia, a spanyol, az angol, a dán, a svéd és a lengyel királyok, valamint Velence négy követet küldhetne, addig a magyar és cseh királyok, a svájci kantonok vagy Hollandia csak két-két megbízottat.

A másik változat szerint a testület mindig együtt ülésezne, csak székhelye cserélődne évente. Ez a variáns az összeurópai tanács mellett hat „regionális tanács” szervezését is tervbe vette. A Bécsben székelő tanácshoz tartoznának a cseh és morva területeket, valamint Magyarországot érintő kérdések.

A tanácsok minden közösnek számító ügyben – vallási kérdésekben, a korábban megállapított határok esetleges megváltoztatásáról, egy közös hadsereg önkéntes hozzájárulásokból történő fenntartásáról, illetve az együttesen meghódított területek méltányos és az általános hatalmi egyensúlyt szem előtt tartó felosztásáról – dönthettek volna. Az európai keresztény egység fő célja ugyanis kifelé a „hitetlenek” (értsd: az Oszmán Birodalom) elleni szakadatlan harc lett volna. Az exminiszternek a tervhez fűzött kommentárja szerint az elfoglalt területeket elsősorban a választókirályságok és a köztársaságok között kell felosztani, nehogy egy örökletes monarchia, azaz egy dinasztia túlsúlyra juthasson a kontinensen.

Az intézményes garanciák mellett az egyes tagállamok szilárd, igazságos belső kormányzata is nélkülözhetetlennek tűnt a „Nagy Terv” megvalósításához. Az utóbbi feltétel azonban nem teljesülhetett a reformáció kezdete óta immár egy évszázada egymással rivalizáló hitvallások kibékítése nélkül. A tervezet készítője – gyakorlati megfontolásból – reménytelennek tartott bármilyen kísérletet a hitelvek egységének helyreállítására Európában. Realitásérzékét a történelem utóbb igazolta is. Ehelyett három keresztény egyház, a római katolikus, az evangélikus (lutheránus) és a református (kálvini) egyenjogúságának elismerését szorgalmazta. A szövetségben részt vevő valamennyi államnak ki kellett volna nyilvánítania szándékát, melyik hitvallást, vagy vallásokat kívánja engedélyezni területén, s e választást senki sem kérdőjelezhette volna meg a „cuius regio, eius religio”, azaz már a 16. században megfogalmazott „akié a föld, azé a vallás” elvének alapján. Ezután a vallási kérdés nem képezhette volna többé vita tárgyát az európai államok egymás közötti, diplomáciai kapcsolataiban. Az egyszer megállapított felekezeti status quo már nem módosulhatott volna. A tervezet minden további hitújítást is szigorúan tiltott. Mindenkinek csatlakoznia kellett volna egy, a hazájában elfogadott irányzathoz, s aki erre nem hajlandó, szabadon elhagyhatta volna az országot.

Ha mindezek a külső és belső feltételek maradéktalanul megvalósulnak, már semmi sem akadályozhatta volna meg az európai keresztény egység örök időkig való fennállását. Az „ötletgazda” IV. Henrik ugyanis – minisztere szerint – megértette, hogy az igazi dicsőség egy már amúgy is nagy és gazdag ország uralkodója számára nem újabb területek meghódításában rejlik, hanem az európai kereszténység erőinek egyesítésében és az örök béke megteremtésében. Az „önzetlen” király éleslátását és a közérdekért történő fáradozását pedig úgy hálálhatták volna meg a szövetségesek, ha egyfajta döntőbírói szerepet biztosítanak IV. Henriknek a vitás európai politikai kérdésekben. Sully közlése szerint királyát komolyan foglalkoztatta uralkodásának utolsó esztendeiben az Oszmán Birodalom ellen indítandó nagy háború elgondolása, amely értelemszerűen a török hódoltság végét jelentette volna Magyarországon.

Azonban IV. Henrik merénylet áldozata lett: 1610. május 24-én Párizs utcáin haladt, amikor hintójába hajolva, halálra szúrta őt egy Ravaillac nevű fanatikus katolikus, aki a királygyilkosságért iszonyú tortúrával és kínhalállal bűnhődött. Korabeli forrásaink szerint az előzőleg rettenetesen megkínzott merénylőt 1610. május 27-én egy szekérre fektetve vitték a Greve térre, a kivégzés szokásos helyszínére. A vesztőhelyre érve Ravaillac hirtelen magához tért és Isten kegyelméért könyörgött. A hóhér és segédei először egy parázstartóban csontig égették a királyra tőrt emelő kezét. Ezt követően a segédek fogókkal felnyitották a királygyilkos mellkasát, a hasát és combját. A szerencsétlen felüvöltött pokoli kínjában, majd elájult. Amikor egy vödör vizet az arcába öntve magához térítették, viaszt és olvasztott ólmot csorgattak a sebeire. Végezetül az ítélet-végrehajtás utolsó stációja következett: a felnégyelés. Kezdésképpen a hóhér és segédei hozzákötözték Ravaillac végtagjait a lovakhoz, majd azokat hajtani kezdték. A Greve téren összezsúfolódott, s az efféle látványosságokra mindig fogékony tömeg eksztatikus őrjöngéssel átszakította az őrség kordonját, s a kötelekre vetette magát, hogy segédkezzen a lovaknak. Az első húzások után a végtagok megnyúltak, de nem szakadtak el a törzstől. A másodikra az egyik kar engedett, és a ló lendülete a tömegbe repítette a kiszakított testrészt. Kutyák vetették magukat a koncra. A megcsonkított, tehetetlen test rángatózott, mint egy bábu. A többi végtag csak a harmadik rántásra engedett, azt követően, hogy a bárddal felfegyverkezett hóhér átvágta a még megmaradt izomkötegeket. Azonban Ravaillac még mindig élt. Ekkor a hóhér odalépett hozzá, hogy levágja a fejét. Miután leválasztotta a fejet a még mindig rángatózó testről, a bakó felaprította azt, s ami az emberi roncsból megmaradt, hagyva, hogy a tömeg megszerezze magának, mint aki jól végezte dolgát, hátat fordított, s figyelemre sem méltatta, hogy a közönség és a kutyák marakodnak a még mindig lüktető földi maradványokon.

Azonban, ha a király elleni tragikus merénylet, s az azt követő, fentebb leírt borzalom nem következik be, akkor is kevéssé valószínű, hogy a nagy európai összefogás megvalósul az 1610-es években. Már a kortársak közül is sokan lehetetlennek tartották, hogy a francia uralkodó ilyen nagyszabású terveket dédelgetett volna. Volt, aki az egész eszmefuttatást Sully öregkori csökkent szellemi képességeinek tulajdonította, gyermekes képzelgésnek, nevetséges fantáziálásnak nevezte, amelyre kár is sok szót vesztegetni. Aztán a 18. század „felfedezte” a maga számára IV. Henrik miniszterét. Az első jelentős lépést ebben az irányban Emlékiratainak új, a század irodalmi ízlésének megfelelően átigazított – valójában átírt – kiadása jelentette. A legjelentősebb változtatást a „Nagy Terv” szenvedte el. Az eredetileg különálló részeket egyetlen fejezetté gyúrva – mintegy az Emlékiratok megkoronázásaképpen – a mű végére helyezte a kiadó. Ezzel a tervezet összefüggő szövegként, valódi rendszerként jelent meg, amilyen pedig eredeti változatában sosem volt. Az olvasóközönséget ez persze nem érdekelte, és a „megfésült” visszaemlékezések óriási sikert arattak.

A IV. Henriknek Sully által tulajdonított koncepciónak némi valóságalapja mégis van, ha a fentebb ismertetett koherens politikai célkitűzéssé nem is állt össze a francia király gondolataiban. Ugyanis tény, hogy az egyik rivális nagyhatalmat, a Habsburgok uralta Spanyolországot az Ibériai félszigetre kívánta visszaszorítani Európában, s mindenáron gyengíteni igyekezett a másik fő kontinentális hatalmi tényezőt, az osztrák Habsburgok közép-európai államalakulatát, illetve a Német-római Birodalmat. Éppen egy németországi hadjáratot készített elő, Jülich-Klevébe, szövetkezve a protestáns birodalmi fejedelmekkel a Habsburgok ellen, amikor a végzetes tőrdöfés érte. S ha valóban lett volna, vagy volt ténylegesen is IV. Henriknek olyan szándéka, hogy egyfajta európai egységet teremtsen, s megszabadítsa kontinensünket és Magyarországot az iszlám török hódoltság alól, a 17. század szövevényes európai nagyhatalmi és vallási viszonyait tekintve, felettébb kétséges, hogy ezt meg is valósíthatta volna.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info