1956 októbere Magyarországon annak a politikai elképzelésnek gyors kibontakozását jelentette, ami Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után indult el a Szovjetunióból és terjedt át a csatlós országokra is. Ugyanis a bolsevik vezetők rájöttek arra, hogy a népek tűrőképességük határára értek, és, ha nem történik valami változás, előbb-utóbb robbanás következik be. Ezért úgy gondolták, hogy engedményekkel, az esztelen terror lazításával, néhány gyűlölt politikustársuk feláldozásával megmenthetik a rendszert.

Ennek a politikai elképzelésnek voltak képviselői Magyarországon azok a magukat reformernek mondó kommunisták, akik reformokkal akarták a rogyadozó kommunizmust megmenteni. Ennek a társaságnak legfőbb képviselői és hangadói azok a pártemberek és újságírók voltak, akik az előző években a szolgalelkű kiszolgálói voltak a kegyetlen diktatúrának, és most szerettek volna élre kerülni.

Érdemes néhány nevet megjegyezni: Nagy Imre, Vásárhelyi Miklós, Hegedűs B. András, Litván György, Kovács István, Mérai Tibor, Gimes Miklós - hogy csak a legismertebbeket említsem.

Már Rajk László és társainak október 6-i az újratemetése is ravasz manipuláció volt, mely a kommunisták egymás közötti marakodásának kommunista áldozatait akarta összemosni az 1849-ben Aradon kivégzett hős tábornokok emlékével.

Az október 23-ra tervezett felvonulás is azt tűzte ki célul, hogy a hatalmas demonstráció megrettenti a keményvonalas kommunistákat, és átadják a hatalmat a reformereknek, vagy legalább bevonják azokat a hatalomba. Azonban a felvonulás a Bem téren váratlan fordulatot vett. A több tízezer főre duzzadt tömeg meggyőződött saját erejéről, és reformerek által előreírt jelszavakat egyre radikálisabb jelszavak követték. Itt vágták ki először az ún. Rákosi-címert a zászlóból, és lett azóta is a lyukas zászló a forradalom jelképe.

A tömeg pedig egyre növekedve elindult a Parlament felé.

A megdöbbent reformerek érezték, hogy kicsúszott kezükből a vezetés, és kétségbeesetten rohantak Nagy Imre lakására, hogy jöjjön gyorsan, az ő neve talán megállítja a tömeget.

A Parlament előtti események közismertek. A tömeg nem hallgatott Nagy Imrére, aki, ahelyett, hogy hazament volna, az Országos Pártközpontba sietett, és felajánlotta szolgálatait. A megijedt elvtársak gyorsan azt mondták, hogy legyen ő a miniszterelnök, mert a neve az előző hónapokban népszerűbb volt az emberek előtt, mint a hithű bolsevikoké.

A tömeg pedig elindult a Parlamenttől a városligetbe, hogy ledöntse a Sztálin-szobrot és a Rádióhoz, hogy beolvassák a 16 pontot.

Eddig csak felvonulásról beszélhetünk. Azonban a Rádiónál leadott ÁVH-s sortüzek, már a forradalom kitörését jelentették, amikor a fegyverek veszik át a szót.

Az elkeseredett emberek ott szereztek fegyvert, ahol tudtak, és felvették a harcot a Rádiót védő őrséggel. A harc, több áldozatot követelve, váltakozó hevességgel folyt. A győzelmet az hozta meg a forradalmárok számára, hogy megjelentek azok a munkaszolgálatos katonák, akik a Kilián latanyából kijőve, a Soroksári úti fegyvergyárban vadonatúj géppisztolyokat szereztek, és siettek segíteni a Rádiót ostromlóknak. Ekkor hangzott el, hogy „A hadsereg velünk van!” - ami sajnos nem volt igaz, de az egységesen fellépő egyenruhás katonák ezt a látszatot keltették. Ez megtörte a védők ellenállását, és a Rádió a felkelők kezére került.

Ennek sajnos nem volt gyakorlati jelentősége, mert addigra egy szükségvonalon a Parlamentből küldték a lakihegyi leadóba a közlendő anyagot.

Ez már igazi forradalom volt! A megijedt elvtársak kijárási tilalmat és statáriumot hirdettek ki, és mivel a honvédségben nem bíztak meg, kérték a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok bevetését a forradalom leverésére.

Azonban a palackból kiszabadult szabadság szellemét nem tudták megállítani. A statárium és kijárási tilalom ellenére százezrek hömpölyögtek az utcákon. Egyre több forradalmár szerzett fegyvert, elkérve és elszedve azt a rendőröktől, a feltört MHSZ-raktárakból és a kivezényelt katonáktól.

Az elvtárak sem tétlenkedtek. Az ÁVH állig felfegyverzett tagjai mellett felfegyverezték a pártbizottságokat, az „antifasiszták és ellenállók” tagjait, a honvédséget pedig a laktanyákba parancsolták, mert félő volt, hogy ha kijönnek az emberek közé, sokan átállnak a forradalmárok mellé, ami ezekben a napokban gyakran előfordult.

Sajnos sok példa volt arra, hogy a laktanyák elé vonult, fegyvert kérő tömeg közé a kommunista parancsnokok tüzet vezényeltek és ezeknek a sortüzeknek sok száz sebesült és halott áldozata lett. 

A szovjet csapatok bevetése olaj volt a tűzre. A forradalom a kommunisták elleni harc mellett egyre inkább az idegen megszállók elleni szabadságharc jellegét öltötte. Már 24-én sor került a felkelők és szovjetek közötti első összecsapásokra, és még aznap délután lett kifüstölve az első szovjet harckocsi a Kilián laktanya sarkánál, a Körút és Üllői út kereszteződésében, ami elsősorban a Corvin közi felkelők érdeme volt, mert a mozi mögötti benzinkút adta az alapanyagot a Molotov-koktélok elkészítéséhez. 

A következő napokban a harc egyre nagyobb méreteket öltött. A világ közvéleménye felkapta a fejét. Hol van az a kis nép, amelyik fel merte venni a küzdelmet a világ legerősebb szárazföldi hadseregével? A világ vezető lapjai és rádiói első oldalon hozták a magyarországi híreket. Ekkor ismerte meg a világ Magyarország, Budapest, a Corvin köz, a Kilián laktanya nevét. Ez újabb szárnyakat adott a forradalmároknak, ami lassan átterjedt a vidékre is.

A kormány pedig, Nagy Imre vezetésével, a reformkommunistákkal együtt, csak az „ellenforradalmi banditák megsemmisítését” hirdette. Maléter is azért ment ki miniszteri parancsra tankokkal a Kilián laktanyába, hogy azt a felkelőktől visszafoglalja, és azt követően csak a forradalmárokat lőtte és lövette.

A 25-i, Parlament előtti és a 26-i mosonmagyaróvári tömeggyilkosság híre bejárta az országot, és olyan gyűlöletet szított az ÁVH ellen, hogy az egyre inkább defenzívába kényszerült. A szovjet csapatok is súlyos veszteségeket szenvedtek, ugyanis elkövették azt a súlyos taktikai hibát, hogy a tankokat gyalogsági fedezet nélkül vetették be a város utcáin, ahol könnyű prédái lettek az emeletekről benzines palackot dobáló forradalmároknak. 26-a után a legtöbb szovjet harckocsi tereken, parkokban, széles utcakereszteződésekben lapult, ahova nem tudtak benzines palackot dobni a felkelők, és tétlenségre kárhoztatva várakozott, mert a keskeny utcákba nem mertek bemenni.

A forradalom közben vidéken teljes diadalt aratott. A rendőrőrsöket a legtöbb helyen lefegyverezték. Falvakban, üzemekben, termelőszövetkezetekben sorra alakultak a különböző nemzeti bizottmányok, forradalmi bizottságok stb. A párttitkárok, személyzetisek legtöbben a pincék mélyén lapultak. A „káderlapokat” kiosztották, a vörös csillagokat leverték, szovjet- és kommunistaellenes röplapok árasztották el az országot.

27-ére nyilvánvalóvá vált, hogy az egész országban győzött a forradalom, a hatalom a jelenleg rendelkezésére álló erőkkel nem tudja a forradalom további kibontakozását megállítani, és ha nem történik valami, két-három nap, és kommunisták a reformkommunistákkal együtt kerülnek - a jobbik esetben - a történelem süllyesztőjébe.

A szovjet vezetők előtt is felrémlett, hogy létrejöhet egy antikommunista, szovjetellenes állam, ami például szolgálhatna a többi, szovjetek által megszállt országnak. 

Tehát a legfontosabb feladat a forradalom terjedésének megállítása és ennek legfőbb eleme, a fegyveres harc megszüntetése kell hogy legyen. 

Ekkor összeültek sokadszor a magyar elvtársak, és az itt tartózkodó szovjet vezetők, Mikoján és Szuszlov. Hogy időt nyerjenek és hogy a fegyveres harcok megszűnjenek, közösen elhatározták, hogy „elismerik a forradalmat”. Csodálatos jelszavakkal és ígéretekkel elaltatják az emberek éberségét, és, ha megszűnnek a fegyveres harcok, időt nyernek a visszarendeződéshez. 

Ezt követően a rádió és az újságok folyamatosan hirdették:

„A kormány magáévá teszi a forradalmárok követeléseit. Nem folyhat több drága magyar vér, ezért elrendeljük az általános tűzszünetet. (Ez volt a legfontosabb rejtett cél.) Kivonulnak a Budapestről a szovjet csapatok, és tárgyalást kezdünk az egész országból való távozásról. Feloszlatjuk az ÁVH-t, szabad választásokat tartunk, bevezetjük a többpártrendszert. Felállítjuk a Nemzetőrséget a felkelő fegyveresek bevonásával. Visszahozzuk a Kossuth-címert. A honvédség magyaros ruhát kap. Stb. stb.” 

Látszólag győzött a forradalom! Azonban a sok ígéretnek egyetlen célja volt, a forradalom további előretörésének megakadályozása, az időnyerés.

A szovjetek is, bár keserű szájízzel, de azt gondolták, nekik is jobb, ha egy reformkommunista, de szovjetbarát kormány veszi át a hatalmat, mint egy antikommunista és szovjetellenes kormány. Ezért még egy megtévesztő nyilatkozatot is közzé tettek, hogy félrevezessék a magyar és világközvéleményt 

Azonban arra is gondoltak, hogy mi lesz, ha Nagy Imrének nem sikerül megállítani a jobbra tolódást. Ezért behívatták a Kremlbe a varsói szerződés egyesített csapatainak parancsnokát, Zsukov tábornokot, és megkérdezték, mennyi idő kell, hogy annyi csapatot vonjon össze Magyarország határán, hogy gyorsan megszállhassák az országot.

Zsukov azt felelte, három nap. „Tegye meg, és várja a további utasítást!” - hangzott Hruscsov utasítása.

Az ország közben örömmámorban úszott. Győzött a forradalom!...

Szalay Róbert történelemtanár

(Kuruc.info)