Nyugaton, különösen Európában hiányzik a koherens stratégia az ukrajnai konfliktus megoldására. Kezdettől az ukránok győzelméről és Oroszország vereségéről beszélnek, és e narratívában ragadtak. Vissza kell térnünk a konfliktus gyökereihez, mert ha félreértelmezzük a problémát – vagy szándékosan rossz színben tüntetjük fel –, akkor csak rossz megoldások születhetnek. Lassan azonban eljutunk oda, hogy az elmúlt három év hazugságai ütköznek a valósággal. Ezeket a gondolatokat a svájci katonai és titkosszolgálati szakértő, az ukrajnai háborúról négy könyvet és számos cikket, valamint az interjút jegyző Jacques Baud fejtette ki a konfliktus okairól és a béke kilátásairól Tilo Gräserrel beszélgetve a Hintergrund folyóiratban.

– Hogyan értékeli most, 2025 márciusának elején, több mint három év után, az ukrajnai háború helyzetét? Milyen tendenciák figyelhetők meg a folyamatosan változó események közepette?

– Mindent leírtam a 2022 októberében megjelent „Operation Z” című könyvemben. Már akkor világos volt, hogy az ukrán hadsereg nem lesz képes legyőzni az oroszokat. Az oroszok többször is megsemmisítették az ukrán hadsereget. Először 2022 májusában és júniusában, amikor Zelenszkij maga is beismerte, hogy hadseregét megsemmisítették, és nyugati felszerelésre szorul. 2023 novemberében és decemberében nagyjából ugyanezt mondta, amerikai, brit és német tankokat követelt, miután az ukrán hadsereg elvesztette szovjet korból és a volt keleti blokk különböző országaiból származó felszerelését. Vagyis minden, amit ma látunk, csak annak a megismétlése, amit már három-négy alkalommal láttunk. Azóta mindig az oroszok nyomultak előre, ők a kezdeményezők.

Ami talán a legfontosabb, nyugaton, és különösen Európában hiányzik egy koherens stratégia az ukrajnai konfliktus jövőjére nézve. 2022 márciusa óta az ukránok győzelméről és Oroszország vereségéről beszélnek. De a narratívában ragadtak, nem kristályosodott ki semmilyen ötlet, terv, stratégia, célkitűzés. És mi a helyzet ma? Lassan eljutunk oda, hogy az elmúlt három év hazugságai ütköznek a valósággal. Eddig ezeket a hazugságokat egyszerűen terjesztették, minden bizonyíték nélkül. Jelenleg a kérdés az, mi történik, ha nem tárgyalnak?

Pontosan ezt a dinamikát tapasztaljuk most. Az egyik oldalon az amerikaiak Donald Trumppal – gondolhatunk róla, amit akarunk, én a „Herrschen mit Fake News” (Uralkodás álhírekkel) című könyvemben erősen bíráltam –, de legalább egy előnye van a többiekkel szemben. Megpróbál tenni valamit, és ez már valami. Hogy sikerül-e, azt később megvitatjuk. Meglepő, hogy az európaiaknak – beleértve az ukránokat is – nincsenek megoldásaik.

Az európaiak küldtek néhány harckocsit, de látható volt, hogy ez nem változtatott semmit a harctéren. MLRS-t, többcsövű rakétavetőt küldtek, de az semmit sem ért. További drónokat és más eszközöket küldtek, de azok sem voltak hatással. Ez azt jelenti, hogyan képzelik el a győzelmet az oroszok ellen? Az oroszok nem lehetnek győztesek. De akkor mi lesz? Nincs stratégia arra, hogy mit jelent veszíteni vagy nem veszíteni. Egyébként ez még tovább megy, és szinte szürreális. Mark Rutte NATO-főtitkár nemrég azt mondta, Ukrajna nem veszíthet, de a frontvonal rossz irányba tolódik. Ez azt jelenti, hogy már nem a valóságban élünk. És pontosan ez a probléma az európaiakkal. Ráadásul a gazdaságuk is szenved tőle.

Ez azt jelenti, hogy az ár rendkívül magas. És miért?

Ezt a kérdést már három évvel ezelőtt, 2022 márciusában sokan feltették, köztük maga Zelenszkij is. Már 2022. február 25-én megtette, egy nappal az orosz különleges hadművelet kezdete után. Felhívta Ignazio Cassist, a svájci külügyminisztert, hogy szervezzen egy békekonferenciát. Ez a konferencia azonban soha nem valósult meg. De aztán volt egy tárgyalási forduló Belarusz és Ukrajna határán. Ekkor jött az Európai Unió, és azt mondta: állj, adunk 450 millió eurót fegyverekre. Ennek ellenére Zelenszkij március közepén ismét az oroszokhoz fordult egy javaslattal, amelyről aztán Isztambulban tárgyaltak, s nagyon közel kerültek a harcok befejezéséhez. De aztán Boris Johnson Kijevbe érkezett, a többit ismerjük. A tárgyalásokat már 2022 októberében említettem a »Z hadművelet« című könyvemben. Az ukrán sajtó is beszámolt azokról és annak kudarcáról. Nyugaton senki sem beszélt erről. Az Ukrajinszka Pravda újság erre azt írta, hogy a béke fő akadálya az európaiak. Ez azt jelenti, még azt sem fogadtuk el, hogy maguk az ukránok döntsék el a sorsukat.

– Most, 2025 tavaszán több jel utal arra, hogy még ebben az évben lehetséges a béke. Önnek mi a véleménye?

– Érthető, hogy az amerikaiak le szeretnék zárni a konfliktust, ezért szorgalmazzák a tárgyalásokat. Azonban ellenerők is léteznek, ahogy azt az EU-képviselők párizsi és londoni találkozói, valamint a március 6-i brüsszeli EU-csúcstalálkozó is jelezte. Úgy tűnik, az európaiak és az ukránok sem sürgetik a békét. Zelenszkij és szűkebb köre számára a politikai túlélés a háborúhoz, nem a békéhez kötődik. Ez a probléma. Az orosz vezetés egyértelműséget vár el a megállapodás legitimitását és jogszerűségét illetően is, amihez az ukrán képviselőnek teljes jogú tisztségben kell lennie.

Valóban sok vita övezi Zelenszkij legitimitását, miután a hadiállapotra hivatkozva meghosszabbították a mandátumát. Az oroszok emlékeznek a 2014 februári kijevi megállapodásra Janukovics és az ellenzék között, amelyet Lengyelország, Németország és Franciaország garantált, de másnapra érvényét vesztette. Ugyanígy emlékeznek a Franciaország és Németország által garantált, de be nem tartott minszki megállapodásokra (2014, 2015), valamint a 2022 tavaszi isztambuli tárgyalásokra. Utóbbi megállapodás aláírás előtt állt, de a franciák és németek kérésére, az orosz csapatok Kijev környéki bizalomépítő visszavonulása után az ukránok nyugati nyomásra elvetették.

Az oroszoknak ezért érthető fenntartásaik vannak a nyugati garanciákkal kapcsolatban, és legalább azt szeretnék tisztázni, ki Ukrajna elnöke.

Két probléma van. Az egyik, hogy az európaiak nem akarnak tárgyalni Oroszországgal vagy Putyinnal. De van egy elfeledett dimenzió is. Trump az EU-ban már első ciklusában sem volt népszerű. A nemzetközi kapcsolatokban az érdekeket kell követni, nem az érzelmeket, különben nincs diplomácia. Európában ismét gyűlölet érezhető Trump iránt, hasonlóan Putyinhoz. Külpolitikánkat a gyűlölet vezérli, nem a nemzeti érdekek. Utálják Putyint, Lukasenkót és másokat. Ha a hidegháborúra hivatkozunk, az rendszerek közötti harc volt, ma pedig emberek között folyik a harc. Ma rendkívül érzelmesek vagyunk, és a politika is személyeskedővé vált.

– Valóban. Az amerikai politika jelentős szerepet játszott a jelenlegi konfliktus kialakulásában. Most pedig úgy tűnik, Washington hirtelen a béke irányába mozdul. Vajon ez pusztán a geostratégiai prioritások átrendeződése az új amerikai vezetés részéről, amely Kínára kíván nagyobb hangsúlyt fektetni?

– Az amerikai politikai rendszer jelentős irányváltásokra képes, ellentétben a folytonosságra épülő svájci vagy német rendszerrel. Az Egyesült Államokban minden új adminisztráció saját irányt és doktrínát követ, ahogy azt Wilson, Truman vagy Nixon példája is mutatja. Ez a dinamika más országokban kevésbé jellemző. Ez magyarázza a hirtelen irányváltásokat, mint amikor Trump kijelenti: „Ez nem az én háborúm. Ez Biden háborúja. Én be fogom fejezni.”

Trump másképp látja az Egyesült Államok világban betöltött szerepét, mint a korábbi vezetés. Az 1990-es évek óta az amerikaiak a globális dominanciára törekedtek, a <Rule America> elv alapján, a <Rule Britannia> mintájára. A második világháború után Európát partnerként kezelték a kommunizmus ellen, de az 1990-es évek elejétől a dominancia lett a fő cél. A jelenlegi amerikai elnök is a globális dominanciára törekszik, de más megközelítéssel, mint elődei.

A demokraták a külpolitikával kívánták elérni ezt a dominanciát, míg a republikánusok szerint a belső ipari kapacitások újjáépítése a kulcs. Ez a megközelítés az Egyesült Államok második világháború előtti vagy a hidegháború korai éveiben tapasztalt ipari nagyhatalmi státuszához való visszatérést célozza. Amerika ipari dominanciája azzal párhuzamosan gyengült, hogy a termelés Indiába, az EU-ba, Dél-Amerikába, Mexikóba és máshová helyeződött át. Az Egyesült Államok pénzügyi hatalom maradt, de ipari hatalma csökkent, míg Kína a termelés odavándorlásával ipari nagyhatalommá vált. Ezért Amerika adókkal próbálja visszaszerezni a Mexikóban és Kínában termelő cégeket, hogy újra ipari dominanciát szerezzen.

A jelenlegi elképzelés szerint az amerikai hatalomnak belülről kell építkeznie, nem kívülről. Ez a lényegi változás. Ennek megfelelően minden erőforrást az Egyesült Államok belső megerősítésére fordítanak.

Ez azt jelenti, hogy a külföldi konfliktusok, mint a palesztinai vagy ukrajnai, csupán költségeket generálnak, hasznot nem. Trump nem pacifista, hanem pragmatikus. Úgy véli, a 350 milliárd dollár, amit eddig az ukrajnai konfliktusra költöttek, nem hoz eredményt, hanem egy fekete lyukba folyik el. Ukrajna győzelme nem látható, a befektetés nem térül meg.

– Vannak olyan szerzők, mint Zbigniew Brzezinski vagy George Friedman, aki 2013 végén a Stratforban publikált cikkében azt állította, hogy, válaszul Moszkva beavatkozására szíriai konfliktusba, a cél Oroszország befolyásának korlátozása a saját szomszédságában, Ukrajnában.

– Ez nem valódi célkitűzés, csupán politikai retorika, nem pedig átgondolt stratégia. Az oroszok történelmileg nem voltak terjeszkedő hatalom, leszámítva a kommunista időszakot, ami inkább ideológiai, mint területi expanzió volt.

Az, hogy Oroszországnak határokat akarunk szabni, nehezen értelmezhető, hiszen nincsenek is eszközei a terjeszkedésre.

A 20. század eleje óta él egy oroszellenes félelem, amelyet a politikusok gyakran kihasználtak, különösen Németországban. Ma is hasonló a helyzet, amikor Emmanuel Macron nukleáris fegyverekről és 10 ezer észak-koreai katona ukrajnai bevetéséről beszélve azzal érvel, hogy Ukrajna támogatása nélkül Oroszország közvetlen fenyegetést jelentene ránk, holott tudjuk, hogy soha nem voltak észak-koreaiak Ukrajnában. A nukleáris fegyverek témáját sem Oroszország vetette fel először, hanem Florence Parly francia védelmi miniszter 2022 februárjában, majd Liz Truss brit miniszterelnök is atomfegyverek bevetéséről beszélt Oroszország ellen, még akkor is, ha ez globális pusztulást eredményezne.

Az oroszok tisztában vannak azzal, hogy az amerikai vezetés sokkal körültekintőbb a nukleáris fegyverek kérdésében.

Az amerikaiak pontosan tudják, hogy egy atomrakéta kilövése azonnali megtorlást von maga után. Ezzel szemben a francia vezetés, amikor Európa nukleáris védelméről beszél, úgy tűnik, nem fogja fel a nukleáris háború dinamikáját. Egy Moszkvára indított atomtámadás Párizst is célponttá tenne. Ez a hozzáállás gyermekes – tényleg általános iskolai szint –, és a nukleáris háború valóságának teljeskörű figyelmen kívül hagyását tükrözi.

– Visszatérve az alapvető kérdésekről az aktuális eseményekre: február 28-án botrány történt a Fehér Házban Trump és Zelenskij között. Trump egy fegyverszüneti megállapodással akart véget vetni az ukrajnai vérontásnak. Zelenskij elutasított minden erre vonatkozó javaslatot, és elszántan kijelentette: meg kell állítani Putyint. Hogyan értékeli ezt a botrányt?

– Mindenkit meglepett, hogy ellentmondtak a szentnek tartott Zelenszkijnek. Őszintén szólva egy kicsit sajnáltam Zelenszkijt, bár ha az egész vita lefolyását nézzük, ő kezdeményezte az egészet. Ez érthető, hogy országát védi, még ha a módszerei vitathatók is. A találkozó, amelynek célja egy nyersanyag-megállapodás volt, Trumpnak lehetőséget adott arra, hogy alkut ajánljon: a nyersanyag-megállapodásért cserébe Zelenszkijnek tárgyalnia kell az oroszokkal. Trump, aki nem akar több pénzt fektetni a konfliktusba, egyértelművé tette Zelenszkij számára, hogy rossz pozícióban van, és el kell fogadnia a helyzetet. Hangsúlyozta, hogy az álstratégiákkal való háborúzás senkinek sem jó.

– De miért nem fogadja el Zelenszkij ezt a valóságot?

– Ez jó kérdés. Nincs rá válaszom. Nagyon sok tényező játszhat itt szerepet. Először is, ő egy olyan ország elnöke, amely a területének körülbelül 20 százalékát elvesztette. Ez nem kellemes. De talán ennél is fontosabb, hogy 2022 áprilisában bízott egy megállapodásban, de aztán lemondott róla. Ha aláírta volna ezt a megállapodást, Ukrajna ma úgy nézne ki, mint 2014-ben. A 2022 áprilisi tervezet szerint az orosz csapatok teljes egészében kivonultak volna Ukrajnából, cserébe Ukrajna elfogadta volna, hogy nem csatlakozik a NATO-hoz. A két köztársaság, Donyeck és Luhanszk, valamint a Krím kérdéseit később rendezték volna. Ezt nagyon fontos megérteni, mert 2022 tavaszán Zelenszkij az országa békéjét cserélte el a nyugati támogatásért, méghozzá „amennyi ideig szükséges”.

– Varga György magyar diplomata több írásában rámutat, hogy mindaz, amiért most harcolnak, Ukrajna a minszki megállapodások elismerése esetén teljesen békésen megkaphatta volna.

– Igen, tökéletesen egyetértek vele. Ez teljesen elkerülhető lett volna, mert a minszki megállapodások szövetségi (föderációs) megoldást tettek volna lehetővé Ukrajna számára. Az autonómia a kisebbségek számára általában, nem csak az orosz kisebbség számára volt a kérdés. De a nyugati médiában senki sem beszél arról, hogy Kelet-Ukrajna autonómiájáról volt szó. Mindig a szeparatistákról beszélnek, nem az autonomistákról. A mi médiánk nagyon perverz és negatív szerepet játszott ebben az egész történetben. Soha nem a valós helyzetet mutatták be, hanem mindig egy kitalált, propagandisztikus helyzetet.

– Az EU valójában Amerika vazallusa volt, a NATO pedig az Egyesült Államok által vezetett katonai szövetség, amely elsősorban Washington érdekeit szolgálja. Pont akkor, amikor Washington a béke felé indult, mindkét nyugati szervezet látszólag megtagadja Washingtonnak a követést. Hogyan lehet ezt értelmezni?

– Öt évig dolgoztam a NATO-nál, és mégis mindig nagyon kritikus voltam vele szemben. A NATO egyik problémája, hogy olyan szervezet, amelyet a hidegháború és a nukleáris háború idején hoztak létre. A NATO lényege a nukleáris háború. Az ötlet valójában az volt, hogy az európai államokat az Egyesült Államok „nukleáris pajzsa” alá vonják. Ez a NATO értelme és célja.

Ez azt jelenti, hogy a NATO nem alkalmas a nukleáris küszöb alatt zajló konfliktusokra. Ezt most Ukrajnában láthatjuk. A NATO túl erős, túlméretezett egy ilyen konfliktushoz.

A NATO, mivel nem tudott közvetlenül beavatkozni Ukrajnában, kétoldalú biztonsági megállapodások aláírásával próbálta támogatni az országot. Fontos kiemelni, hogy a NATO főtitkárainak, mint Stoltenberg vagy Rutte, nincs döntéshozatali jogkörük, ami éles ellentétben áll az EU Bizottság elnökének, Ursula von der Leyennek a hatáskörével. Ezért a NATO nem alkalmas a jelenlegi ukrajnai helyzet kezelésére. Ezzel szemben az Európai Bizottság Manuel José Barroso vezetésével jelentős szerepet játszott a konfliktus kialakulásában. Barroso szerepe volt nagy a Majdan eseményeiben, nem pedig Putyiné. Putyin kompromisszumra törekedett, de Barroso elutasította azt.

– Visszatérnék 2022. február 24-hez. Jeffrey Sachs nemrég Brüsszelben érdekes magyarázatot adott arra, hogy miért rendelte el Putyin orosz elnök az inváziót. Mint fogalmazott, Zelenszkijre akart nyomást gyakorolni, hogy tárgyaljon a semlegességről. És ez az invázió kezdete után hét napon belül megtörtént.

– Jeffrey Sachs tévesen értelmezi Oroszország ukrajnai bevonulását. Semmit sem ért a helyzetből. Mindenki a NATO-t látja a problémának. Természetesen ez aggodalomra ad okot Oroszországnak. De a balti államok is NATO-tagok, és ez nem vezetett konfliktushoz. Törökország is NATO-tag, szintén Oroszország határán. És ez sem okozott problémát, amíg az amerikaiak nem telepítettek nyíltan nukleáris fegyvereket oda. Sachs téved, amit objektív tényezők is alátámasztanak, amelyek a 2022. február 24-i bevonuláshoz vezettek. Az alapvető tényező egy 2019-es interjúban Oleg Aresztoviccsal vált világossá. Ismeri?

– Amikor azt mondja, egy nagy háborúra van szükségünk, hogy beléphessünk a NATO-ba?

– Igen. Aresztovics Zelenszkij akkori személyes tanácsadója, kulcsfontosságú meglátást fogalmazott meg, ami egybecseng a Rand Corporation azonos évi jelentésével, miszerint Ukrajna NATO-tagságának feltétele vagy a béke megkötése Oroszországgal, vagy Oroszország legyőzése. A konfliktus az utóbbi elképzelésből eredt, amely azon a téves feltételezésen alapult, hogy Oroszország gazdaságilag és társadalmilag gyenge, Putyin népszerűsége pedig alacsony. Ezt a téves feltevés arra ösztönözte a döntéshozókat, hogy a konfliktussal destabilizálják Oroszországot. Ezen okból kifolyólag Aresztovics interjúját gyakran elhallgatják.

Azonban ennél is lényegesebb Zelenszkij 2021. március 24-i rendelete a Krím és Dél-Ukrajna visszafoglalásáról, amelytől kezdve megfigyelhető volt az ukrán csapatok mozgósítása a Donyeck-medence határán. Csak ezt követően kezdte meg Oroszország is csapatai felvonultatását az ukrán határ közelében.

Egy másik elhallgatott tényező az ukrán őslakosokról szóló törvény, amely kimondja, hogy az oroszok nem őslakosok Ukrajnában, és ezért nem rendelkeznek az ukránokkal azonos jogokkal. Ezt a 2021. július 1-jei törvényt egyesek szellemiségében az 1935-ös nürnbergi faji törvényekhez hasonlították, bár az ukrán jogszabály nem ment el olyan messzire, mint a német. Mindazonáltal az elv hasonló.

Ami a konfliktus eredetét illeti, kulcsfontosságú a 2014. február 23-i parlamenti döntés, amely visszavonta a 2012-es törvényt az ukrán és orosz nyelv regionális egyenjogúságáról. Bár az orosz nyelv betiltására nem került sor Ukrajnában, elvesztette korábbi hivatalos státuszát.

Ez azt eredményezte, hogy a közigazgatás és az oktatás nyelve kizárólag az ukrán lett, ami érezhető nehézségeket okozott az oroszajkú lakosság számára. Ez a lépés egy olyan légkört teremtett, amelyben az ukrajnai orosz kisebbség kirekesztve érezhette magát, ami összecsengett a Majdan-mozgalom egyes vezetőinek etnikailag tiszta Ukrajnára vonatkozó kijelentéseivel. Ezek a fogalmak Önnek a történelemből valószínűleg ismerősebben csengenek.

Hasonlóképpen lényeges szempont, hogy 2022 februárjában ukrán részről offenzívára került sor a Donbassz régióban. Ennek a hadműveletnek a jellege sokban emlékeztetett a 2008-as grúziai konfliktusra, ahol a központi kormányzat támadást indított a kisebbség ellen, ami orosz reakciót váltott ki.

Bár kevés konfliktus nevezhető provokáció nélkülinek, az ukrajnai helyzet éppen azért különleges, mert egyértelműen provokációként értékelhető. Véleményem szerint Oroszország mérlegelte ezt a problémát, és igyekezett elkerülni a konfliktust.

Ezt támasztja alá Moszkva két 2021. december 17-i üzenete is, amelyet a NATO-nak és az Egyesült Államoknak címeztek. Ebben határozottan követelték Ukrajna NATO-tagságának kizárását. 2008 óta nyugati politikusok és a NATO is többször jelezték készségüket Ukrajna felvételére. Oroszország azonban nem tett korábban ilyen határozott diplomáciai lépéseket, nem küldött hasonló tartalmú üzenetet. Ez csak 2021 végén történt meg, mivel Moszkva tisztában volt azzal, hogy ez az utolsó lehetőség az ukrán fél elrettentésére, vagy a Donbassz elleni támadás megakadályozására, hiszen egyértelművé vált volna számukra, hogy nem számíthatnak NATO-tagságra, és így katonai segítségre sem.

– Érdekes vita folyik itt, Németországban, ahol olyan szakértők, mint Gabriele Krone-Schmalz vagy Petra Erler azt állítják, hogy Oroszországnak még egyszer diplomáciai úton, az ENSZ Biztonsági Tanácsán keresztül kellett volna megpróbálnia megakadályozni a háborút.

– Valóban figyelemre méltó ez az egész folyamat. Ami a beavatkozás okát illeti, az nem a NATO terjeszkedése. Jeffrey Sachs nem csupán téved ebben a kérdésben, hanem téves következtetéseket is von le. Ha a NATO lenne a beavatkozás valódi oka, az jogilag aggályos lenne. Az orosz fél ezt nyilvánvalóan tudja, és soha nem is hivatkozott erre mint indokra. Ez Sachs és mások konstrukciója.

A beavatkozás valódi oka a <Responsibility to Protect> elve, vagyis a védelmi felelősség. Ez az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) egyik alapelve, amely az ENSZ hivatalos honlapján is megtalálható.

Két éven keresztül személyesen feleltem az ENSZ békefenntartó misszióinak doktrínájáért és politikájáért, így ezt a témát alaposan tanulmányoztam. Ez az elv három alappilléren nyugszik. Az első pillér kimondja, hogy jelen esetben Ukrajna felelős saját lakosságának védelméért. Ez azonban nem valósult meg, hiszen 2014 es 2022 februárja között 14 ezer ember vesztette életét a Donbasszban, köztük 10 ezer civil. A második pillér a nemzetközi közösség felelősségét rögzíti a probléma megoldására. Ez sem bizonyult hatékonynak. A minszki megállapodások éppen ezt a célt szolgálták volna, ám sem a két garanciavállaló ország, Franciaország és Németország, sem Ukrajna nem mutatott hajlandóságot azok végrehajtására és érvényesítésére. A harmadik pillér pedig az ENSZ Alapokmányának 51. cikkelye szerinti beavatkozást teszi lehetővé.

Az orosz fél pontosan ezt az eljárást követte. Hivatkoztak az Alapokmány 51. cikkére.

Először elismerték a kétoldalú függetlenséget kikiáltó Donyecki és Luganszki Népköztársaságot, majd barátsági szerződést kötöttek velük 2022. február 21-én. Ezt követően, február 22-én mindkét köztársaság és az orosz parlament is ratifikálta ezt a szerződést. Végül, február 23-án a két köztársaság, a szerződésre hivatkozva, az ENSZ Alapokmányának 51. cikkelye alapján segítséget kért Oroszországtól. Ez a beavatkozás jogi mechanizmusa.

– 2022-ben megjelent „Putyin – a történések ura” című könyvének a végén azt írta, akár tetszik, akár nem, végül a győztes Putyin lesz. Úgy tűnik, igaza van. Miért?

Jacques Baud a svájci stratégiai hírszerző szolgálat elemzőjeként dolgozott, főként a keleti blokk országaira és a Varsói Szerződésre specializálódva. Felelős volt az ENSZ békefenntartó műveleteinek doktrínájáért New Yorkban. Később a NATO-nál a kézi lőfegyverek elterjedésének elleni küzdelemért volt felelős, és részt vett a NATO ukrajnai misszióiban. Ökonometriai mesterdiplomával és nemzetközi biztonság és nemzetközi kapcsolatok posztgraduális diplomával rendelkezik.– Látja, a konfliktus megítélésének alapja a tények kellene hogy legyenek, nem pedig személyes preferenciák vagy érzelmek. Sok kommentátorral ellentétben nekem semmilyen kapcsolatom nincs Oroszországgal. A távolabbi családomban volt egy tábornok, aki Napóleon hadseregében szolgált, és harcolt az oroszok ellen, de ez az egyetlen történelmi kapcsolódásom. Ebből adódóan a konfliktust kizárólag a rendelkezésre álló tények alapján tudom értékelni. A probléma viszont az, hogy új, sokszor megalapozatlan „tényeket” teremtünk. Így azt, hogy Oroszország egész Ukrajna meghódítására törekszik, Kijevet három nap alatt akarja elfoglalni, és így tovább. Ha ilyen hamis premisszákra építjük a béketárgyalásokat, az eleve hibás megközelítés.

Miért nem beszélünk arról, mi volt az eredeti elképzelés, és talán meg lehetne érteni vagy igazolni az ukrán fél kezdeti szándékait?

Ehelyett teljesen más narratívát választottak, ami miatt a probléma jelenleg szinte megoldhatatlannak tűnik. Vissza kell térnünk a konfliktus gyökereihez, mert ha félreértelmezzük a problémát – vagy szándékosan rossz színben tüntetjük fel –, akkor nem létezik valódi megoldás, vagy csak rossz megoldások születhetnek.

(Tilo Gräser 2025. március 5-én beszélgetett Jacques Baud-val. Magyarra Péli Éva fordította. A cikk eredetileg a kéthavonta megjelenő Hintergrund folyóirat aktuális számában jelent meg németül. Forrás: Moszkvatér.com)