Ismeri a kedves olvasó azt az érzést, amikor görgetünk valamit magunk előtt, majd az a bizonyos dolog egyre inkább beleég az agyunkba, mint egy elhanyagolt, de megoldandó feladat? A Blokád című filmet lassan egy hónapja láttam, s bár egyáltalán nem vagyok feltétlen híve annak, hogy egy filmelemzést rögtön a látottak után kell megírni (sőt, sokszor jobb „rágni” még, esetleg még egyszer megnézni), többször nekiültem már a témának, hogy aztán valami egészen mással folytassam a napi feladataimat.

A film plakátja (képek forrása: port.hu)

Ennek egyébként nem az volt az oka, hogy ne lett volna „azonnali” véleményem a filmről, inkább a tengernyi más teendő mellett nem igazán tudtam, hogyan is közelítsem meg a Blokádot. Eredeti foglalkozásom dacára nem szerettem volna „történelemórába” átmenni, ugyanakkor a látottakat nyilvánvalóan kontextusba kell helyezni. Legutóbb – az az érdekes, hogy éppen kereken egy hónapja – a Béke – A nemzetek felett című alkotással nem voltak ilyen problémáim, mivel maga a téma a film fél-dokumentum jellege miatt teljesen elválaszthatatlan volt magától a filmtől. Mindkét alkotást egyébként ugyanaz a személy, Tősér Ádám rendezte, gondolom, nem árulok el nagy titkot, hogy a Blokád is legalább annyira „NER-szagú” lesz, mint a Béke – A nemzetek felett volt. Előbbi azonban filmdrámaként a konkrét témától eltekintve önállóan is jobban értékelhető, mint a dokumentumjelleggel operáló trianoni alkotás. Ennélfogva úgy döntöttem tehát, hogy a legbölcsebb, ha magát a filmet értékelem az ismert események (Antall-kormány agonizálása, taxisblokád) tükrében. A kecske is jól lakik, meg a káposzta is megmarad. Nézzük hát!

Figyelem! Az írás innentől kezdve spoilereket tartalmaz – ha beszélhetünk ilyenről egy múltbéli eseményt feldolgozó film esetében – így aki erre érzékeny, az ne folytassa tovább a cikket a Blokád megnézéséig! A Blokád nem dokumentumfilm, hanem játékfilm, így szükségszerűen nem minden pontosan úgy játszódott le a valóságban, ahogy azt a filmen látjuk, ezért a figyelmeztetés ebben az esetben is indokolt.

A film elején Antall és Göncz közös, Szovjetunióba vezető útja kapott helyet. A jelenetsor egyfajta feszültségteremtésnek is szolgál a két fél között

Amit elöljáróban le kell szögezni, az az, amit már korábban is számtalanszor kijelentettem a magyar filmgyártásról: végleg magunk mögött hagytuk a ’90-es, 2000-es évek rémálmát, a magyar filmek óriási minőségbeli ugráson mentek keresztül. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ez nem feltétlenül jelent egyet azzal, hogy maga az alkotás tetszik is, ez főleg történelmünk egy-egy szeletét feldolgozó filmjeinkre igaz.

A Blokád – ez talán merész kijelentés a részemről, de vállalom – egy Antall József-propagandafilm kissé light-os kiadásban. Nem a taxisblokád történetét dolgozzuk fel Antall József szemüvegén keresztül (illetve de, csak kisebb mértékben), hanem a taxisblokádon keresztül dolgozzuk fel Antall életét. Ez első olvasatra talán szőrszálhasogatásnak tűnik a részemről, de higgyék el, rendkívül fontos különbség. Természetesen mindezzel én nem voltam tisztában, mikor beültem a moziba, de 10-15 perc után már egyértelmű volt, hogy a film olyan szinten pozitívan fogja ábrázolni Antall Józsefet, amely még így 2022-ben is eléggé meglepett. Aki bármilyen téren is arra számít, hogy Antallt árnyaltan mutatják be, az teljességgel csalódni fog. Részben igaz ez a kormányának ábrázolására is, ott azonban legalább annak gyakori teszetoszaságát, tehetetlenségét jobbára ábrázolják, ez nyilvánvalóan elengedhetetlen volt némi feszültségteremtéshez.

Antall életét visszaemlékezések formájában kapjuk vissza, mely jelenetekre magában, gondolataiban emlékezik vissza a jelenkor (mármint a film jelenkora – taxisblokád) megpróbáltatásai közepette. Véleményem szerint ez egy eszméletlenül jó módszer egy kvázi életrajzi drámában, legalábbis én mindig nagyon szerettem az így építkező filmeket. Ezek a visszaemlékezések Antall fiatalkorát taglalják. Tanári működését, ’56-os szerepét, kapcsolatát apjával, kommunista vallatóival és mindenekelőtt az ifjú Patkánnyal, vagyis Göncz Árpáddal. Egyébiránt azt is jó megoldásnak találtam, hogy a fő feszültségforrása igazából nem is annyira maga a taxisblokád, az egyfajta konfliktusként „csendesen” meghúzódik a háttérben, hanem Antall és Göncz viszonya. Itt egyébként a film készítői akarva-akaratlanul bemutatják, mennyire befolyásolható, gyenge jellem volt Antall, hiszen Patkány egyszer már fiatal korukban is komolyan átverte, mégis megbízott benne a későbbiekben is, annak ellenére, hogy legjobb tudomásom szerint mindent tudott Göncz viselt dolgairól, kétes megbízhatóságáról.

Az ifjú Antall József

Ám mindezek ellenére is Antall Józsefet a film nem bírálja: bölcs vezetőként, néha már-már mártírként tüntetik föl. Ez az egyoldalú megközelítés pedig egyáltalán nem áll jól a filmnek. Nem azt állítom, hogy a néhai miniszterelnöknek ne lettek volna jó tulajdonságai, vagy nem kétkedem tárgyi tudásában, ami a történelmet illeti, de ezzel az egyoldalú ábrázolással a filmnek olyan üzenete van, mintha a rendszerváltoztatást levezénylő Antall-garnitúra az égegyadta világon semmiről nem tehetett volna, s csupán az ország ellenségei tehettek arról, hogy egy katasztrófa született az egészből. A film nem mer és nem is akar szembenézni sem Antall József, sem a kormány felelősségével, a már említett tehetetlenség halovány ábrázolásának kivételével.

Pedig lett volna miből táplálkozni. A kritika megírása előtt kíváncsiságból elolvastam Dr. Ilkei Csaba volt országgyűlési képviselő tanulmányát a taxisblokád kritikus napjairól, s összehasonlítva a filmmel, az az érzésem támadt, mintha nem is feltétlenül ugyanarról az időszakról szólna a kettő. Persze ostobaság volna egy filmnek felróni, hogy nem úgy néz ki, mint egy esettanulmány (ne is nézzen ki úgy), de Ilkei beszámolója alapján – aki tanúja volt az eseményeknek – néha az az érzésem támadt, mintha a film készítői nem is tudták volna, hogy éppen miről forgatnak. Jött egy NER-es megrendelés, hogy „kéne valami jó film Antallról, mégiscsak a rendszerváltoztatás utáni első, (papíron) jobboldali miniszterelnöke volt”, összeütöttek egyet (minőségre és filmes megoldásokra tekintettel egyébként egy kifejezetten jót), aztán beküldték a moziba. Szembenézés, erős, árnyalt narratíva tabu.

Ami viszont akarva-akaratlanul kitűnik a filmből, az Antall kettős jellemének megjelenítése. A kommunistákat apjához hasonlóan rühellte, de kevésbé veszedelmes ideológiájuk miatt, sokkal inkább demokrata szabadságvágyból, amely Antallt egész élete során fűtötte. Ami ’56-ban az utcára vitte, az később az ellensége – így az ország veszte – lett. A rendszerváltoztatás idején egész egyszerűen nem egy ilyen emberre volt szüksége az országnak, sőt, mondhatjuk úgy, hogy Antall volt a legrosszabb karakter, akit a nyakunkba kaphattunk (minden jóindulata ellenére), és akkor még nem is beszéltünk sajnálatos betegségéről, amely szintén hátráltatta (a blokád idején is), s amelyről természetesen nem tehet, azonban fontos körülmény. Utóbbi által történő akadályoztatása persze megjelenik a Blokádban, azt megkerülni nem lehetett.

Végül pedig a fősodratba egyáltalán nem illő apró, de annál lényegesebb momentum. Antall polgári demokrata felfogása mellett helyet kap a család antifasizmusa is, két alkalommal. Először az Antall-család lakásán, ahol az ifjú József megismerkedik a szintén antifasiszta, korábbi kisgazdapárti politikus Kovács Béla egykori személyi titkárával, vagyis Göncz Árpáddal. Kovács a Kisgazdapárt főtitkára volt szovjetek általi elhurcolásáig, értelemszerűen Patkány is eddig, tehát 1947. február 25-ig volt a személyi titkára. Id. Antall József is így mutatja be őt fiának, a fiatalok pedig hamar megtalálják a közös hangot. (Egyébiránt Göncznek bizony sok vaj volt a füle mögött, erről – szintén egy Ilkei-tanulmányban –  lehet olvasni.)

A másik alkalom akkor történik, amikor a fiatal Antallt hazaengedik a letartóztatásból. Ekkor a kommunista vérebek egymás között arról diskurálnak, hogy Antallt az apjának hálás zsidók nyomására kellett elengedni, akiket az ún. „vészkorszak” idején bújtatgatott a család. Ez egyébként ténylegesen is így volt.

Tehát a film, annak ellenére, hogy az Antall és Göncz közötti ellentétekre erősen épít, oldalvonalon bemutatja, hogy a „rendszerváltó” elit jelentős részének volt egy közös vonása: a polgári, demokrata beütés jó adag antifasizmussal leöntve. Ilyen világnézetű emberektől pedig aligha lehet erőteljes rendszerváltoztatást, a kommunisták elűzését remélni, hiszen ennek legnagyobb gátja saját habitusuk, meggyőződésük rejti. Ez utóbbit nyilván már nem a film mondja, hanem én, de mivelhogy az egészből lényegében ez az elhallgatott tanulság, mindenképpen szükséges megemlíteni.

Összességében aki Antall Józsefről szeretne megnézni egy imázsfilmet, amely jótékonyan elfedi a hibáit és nem taglalja kormányának felelősségét az elmaradt rendszerváltás miatt (itt nem csak a taxisblokádra gondolok), az elégedetten fog hátradőlni a filmet követően, mindenki más csalódni fog. Kissé epésen azt is mondhatnám, hogy a NER rózsaszín szemüvege immáron nem csak a jelent, de a múltat is eltorzítja. A téma kidolgozatlansága, illetőleg rengeteg tény elhallgatása ellenére minőség szempontjából viszont jó film a Blokád, mert azt, amit vállalt, azt végtére is jól, következetes vonalvezetéssel, ügyes ötletekkel teljesíti. Kár, hogy országunk egy meghatározó időszaka jobbára feltáratlan maradt.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info

Ui.: Az elemzés teljesen véletlenül íródott meg pont Antall József halálának évfordulóján, erre én magam is az imént döbbentem rá, mikor a Facebook-hírfolyamomban szembejött az információ.