Régóta nem voltam kíváncsi úgy egyetlen filmre sem, mint az első magyar komolyan vehető horrorfilmre, vagyis a Post Mortemre. A film első előzetese óta – nem ma volt – furdalt, hogy vajon mit sikerült összehozni egy alapjáraton jó koncepcióból úgy, hogy a magyar filmgyártásnak viszont semmi rutinja nincs ebben a műfajban. Nos, pontosan azt, amit az előző mondat sugallt: egy felemás filmet.

Megmondom őszintén, hogy horrorfilm kedvelőként voltak bizonyos elvárásaim a Post Mortemet illetően, pedig 2021 őszére sajnos odáig jutottam, hogy mindenféle komolyabb elvárás nélkül ülök be mozifilmekre. Ha ugyanis nincs elvárás és követelmény, nincs csalódás sem. Rossz filozófia, de a mindenkori filmipar is tehet róla, hogy ide jutottunk.

A Post Mortem az első világháború utáni Magyarországon játszódik. Abban a feszült időszakban, amikor a háborút ugyan már elvesztettük, de a trianoni országcsonkítás réme még távoli lehetetlenségnek tűnt csupán, ám vesztes országként nem sok jóra számíthattunk. A háború rémképe, az általános apátia és a spanyolnátha járvány persze rányomja a bélyegét a mindennapokra is, így azt kell hogy mondjam, hogy az időszak kiválasztása atmoszféra szempontjából telitalálat.

Főhősünk a német származású Tomás, aki katonaként megjárta a világháborút, azt követően pedig post mortem fotósként kezdett tevékenykedni. Ez a mára már meglehetősen bizarrnak ható foglalkozás a korszakban általános volt, amely abból a szempontból érthető is, mennyire másként viszonyult a mai és az akkori kor embere a halálhoz mint jelenséghez. Sokan akartak egy utolsó fotót az akkor már halott szeretteikkel, amely egyszersmind remek horrorelem is lehet napjaink "rémfilmjei" számára. Itt jegyezném meg zárójelben, hogy a post mortem motívum megjelenik a Más világ című remek horrorfilmben Nicole Kidman főszereplésével, amely a műfajban az egyik kedvenc filmem. Nem tudom, hogy Bergendy Péter rendezőt részben ez ihlette-e meg, de annyi bizonyos, hogy az én "elvárásaimat" csak növelte ez a tény.

Tomás és Anna (képek: Intercom)

Tomás egy Anna nevű kislány (akit a háború során átélt halálközeli élményében már látott) hívására egy kis faluba utazik, hogy post mortem fotókat készítsen az ott élők kérésére. Munkája bőven akad, ugyanis a település méretéhez mérten rengeteg a halott. Ekkor kezdődnek a természetfeletti jelenségek is.

Megmondom őszintén, hogy rég nem láttam olyan filmet, amely után ennyire ambivalens érzésekkel távoztam a moziból. Egyrészt a téma, a helyszín, az időszak is remek választásnak bizonyult, amely köré nyugodt szívvel lehet egy ígéretes filmet köríteni. Látványban szintén nem sok panaszunk lehet, a stáb kitett magáért és egyértelműen látszódott, hogy a film egyetlen képkockáját sem akarják "megúszni" (más kérdés, hogy ez mennyire működött a szó szoros értelmében horrorként). Mindezek ellenére viszont úgy éreztem, hogy a "sötét árnyak" ábrázolása (amelyekről a film végéig nem tudtam meg, hogy végülis micsodák, de erről mindjárt) és úgy általában a vizuális horror elemek annyira lefoglalták a film készítőit, hogy megfeledkeztek arról, hogy mindezek köré egy kerek egész történetet kellene köríteni.

S ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amely nálam a minden szempontból ígéretes Post Mortemet egy átlagos filmmé silányította annak ellenére, hogy a téma, a választott történeti időszak és a magyar "érintettség" miatt némi elfogultsággal is vádolható lehetnék. Konkrétan voltak a filmnek olyan részletei, ahol nem értettem, hogy éppen mi zajlik a vásznon. Oké, hogy látványos volt meg minden, de az első 20 percet leszámítva végig úgy éreztem, mintha mindenféle válogatás és koncepció nélkül összedobtak volna egy vázlatos alapot, megpakolták azt horror elemekkel, majd komolyabb építkezés nélkül kiadták filmen.

Számos olyan – egyébként fontos – pontja volt a Post Mortemnek, ahol semmiféle magyarázatot nem kaptam arra, mi történik és miért. Ebbe túlságosan nem akarok belemenni, hiszen friss címről van szó, és nem szeretném "lelőni a poént", úgyhogy csak néhányat említenék vázlatos formában. Egyrészt számomra mindvégig nem volt világos, hogy a szellemek (akik inkább démonokként viselkedtek, szóval itt is éreztem némi következetlenséget) egyáltalán miért dühösek, miért büntetik a falu népét (ezt eredetileg azzal magyarázzák, hogy a fagyott föld miatt nem lettek eltemetve, innen a harag, ám ez a koncepció nagyjából a film felénél nálam megdőlni látszott), a természetfeletti jelenségeket miért kíséri állandóan víz (egyébként – vélhetően a magyarázat hiánya miatt – ez rettenetesen idegesített is), vagy a falubeliek közül néhányan miért viselnek maszkot, ami engem akarva-akaratlanul a Batman-filmekből ismert Madárijesztő maszkjára emlékeztetett. Ez csak néhány példa, de a sok apró megválaszolatlan kérdőjel végül oda vezetett, hogy az utolsó tíz percben kifejezetten vártam, hogy elhagyhassam a mozitermet.

Hovatovább, helyszín vagy atmoszféra ide vagy oda, voltak jelenetek, ahol egész egyszerűen elnevettem magam, amely valljuk be, nem normális dolog egy horrorfilmnél, ha az nem horrorvígjátékként funkcionál. Ennek okait is a helyenként bárgyú történetre és a szó rossz értelmében abszurd helyzetekre vezetem vissza. Iskolapéldája ennek, amikor a "szellemjárás" során a dühös lények valamiért mindig a levegőbe emelik a falubelieket. Ez a jelenség ezekkel a karakterekkel (kiváltképp nappal) olyan jeleneteket kölcsönöz a filmnek, hogy az ember nem tudja nem elnevetni magát, amikor egy megtermett kucsmás parasztember fényes nappal rángatózik a levegőben, vagy amikor egy kisfiú zombiként mászkál a havas-sáros utcákon (akiről egyébként mindvégig nem tudtam meg, miért és hogyan változott zombivá, ha az volt egyáltalán).

Félelem helyett itt például a nevetés fogott el

Azért vagyok csalódott, mert az alapkoncepció egy nagyon ígéretes film lehetőségét vázolta fel, ahogy a háború és a spanyolnátha gyötrelmeitől szenvedő kis magyar falu is remek helyszínválasztásnak bizonyult (csak, ha nem nappal ábrázoljuk a természetfeletti eseménysorozatokat). Számomra a színészi játék is teljesen rendben volt, itt külön ki szeretném emelni az Annát játszó Hais Fruzsinát, aki tökéletesen formálta meg egy 1918-ban élő, magyar falubeli kislány szerepét.

Úgy érzem, ha a cselekmény következetesebb, vagy legalább egy kicsit érthetőbb lett volna, a Post Mortem úgy vonult volna be a magyar filmtörténelembe, mint az a horrorfilm, amely "első fecske" létére rakta le a zsáner magyarországi alapjait. Mindezek ellenére gondolom, hogy igazságtalan lenne kizárólag ezeket a hiányosságokat felróni a filmnek. A horrorelemek technikai megvalósítása első osztályú volt, a már szintén említett többi pozitívummal együtt pedig egyértelműen kirajzolódik az őszinte lelkesedés (ez egyszersmind megmutatkozik a "dobáljunk össze mindent, tuti jó lesz" elvben is), amellyel az első magyar horrorfilm készült. (Talán épp ez volt az oka az elnagyolt történetnek, amelyre minden más mellett már kevésbé jutott idő?) Kár, hogy a cselekmény nem tudott felnőni hozzá.

Összességében azt mondanám, hogy a Post Mortem minden olyan gyermekbetegségtől szenved, amely beilleszthető az "első próbálkozás" halmazába, amelyet kiegészít a tény, hogy a film – hogy is mondjam – "nagyon magyar", amely így horrorral keverve mindenki számára szokatlan (még). De hát, mint mondják, valahol el kell kezdeni. Kérdés, hogy lesz-e bármilyen folytatása.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info