Sepsiszentgyörgyön él a város utcáin mindig sietős léptekkel közlekedő, köztiszteletben álló színművész, László Károly, közismert becenevén: Puki bácsi. Élő legenda, Tündérország talán utolsó, még köztünk járó legendája. Az eddigi, hat évtizedes színészi pályáján alakított fő- és epizódszerepeket, rendezett, játszott kőszínházi és utcai előadásokat. A hajdanában a szászok és magyarok fölvirágoztatta Brassóban született, nevelkedett, de Thália papjaként egész életében a székely Sepsiszentgyörgyön szolgált. Nem is vágyik el onnan, de azért azokat sem ítéli meg, akiket a sors az anyaországba vagy a nagyvilág más tájaira sodort. Színházigazgatók, politikai rendszerek jöttek, mentek – amiképpen a színészkollégák is -, de László Károly maradt Szentgyörgyön, ahol magyar szóra, szépre, énekre, versre és imádságra tanítja a város gyermekeit, öregjeit, szaval a katolikus templomban, óvodákban, idősek otthonában. Korábban tizenkét esztendeig vezette a Mesekaláka nevű gyermekszínházat. A nyolcvanon túli nyugdíjas éveiben a színházi föllépések előtt hajléktalanokat borotvál, lát el enni- és innivalóval, igyekszik elhelyezni őket a közeli Hídvég öregek otthonában. Puki bácsi nem gyűjtött vagyont, nem lakik hivalkodó villában a Kolcza-gödör fölötti „Rózsadombon”, hanem szerény körülmények között a Szemerja negyedbeli Domb utca egyik panelházában. Magyar állami kitüntetésben még nem részesült, pedig már régen megérdemelte volna, s néhány, a magyarságra sarat dobáló nem magyarral ellentétben az elismerést ő meg is becsülné.

László Károly színművész
- Milyen társadalmi, kulturális és családi körülmények között gyermekeskedett a szászok által Kronstadtnak, azaz Koronavárosnak nevezett Brassóban?

- Már a román világban, római katolikus magyar szülők gyermekeként, többnemzetiségű városban születtem 1935-ben. Az akkor még háromnemzetiségű Brassót gyermekkoromban olyan toleráns városnak éreztem, ahol egy pillanatig sem zavart az, hogy én magyar vagyok, a másik román, míg a harmadik szász. A Malom utcában is, ahol laktunk, három nemzetiség élt együtt. Számomra ez az együttélés igen jó útravaló volt. Igaz, amikor édesapámmal mentünk a brassói utcán, gyakran szokta volt mondani: csak arra kérlek, hogy hangosan ne beszélj magyarul. Édesapám nyilván tudta, hogy ezt miért mondta.

A brassói Szent Péter és Szent Pál római katolikus plébániatemplom belseje (fotó: andreidan)
- Milyen szellemi, erkölcsi útravalót kapott a Malom utcai szülői házban?

- Édesapám mindig figyelmeztetett rá: fiam, olvass Jókait, olvass ettől az írótól, meg attól a költőtől. Édesanyám pedig megfogta a kezemet és elvitt a római katolikus templomba. Az otthoni együtt imádkozás, a templomba járás, a magyar szó a szülői házban, ez volt a legfontosabb útravaló, amit Brassóban kaptam. Otthon azt is megtanultam: ha azt akarod, hogy tiszteljenek téged magyarként, te is tiszteld a román és a szász embert. Mert egészen más az, ha valaki a Székelyföldről indul, és nem Brassóból. Ismétlem: szerencsém volt, hogy Brassó az akkori világban még olyan toleráns város volt, ahol a három nemzetiség nekem csak a jobbik énjét mutatta.

- De ez a tolerancia később Brassóban is megszűnt.

- Igen, később ott is megszűnt, főleg a második világháború utáni új világban. Nem bigott formában, de jó római katolikus nevelést kaptam a családomban és a brassói elemi iskolában, majd a Római Katolikus Főgimnáziumban. Persze, amikorra középiskolás lettem, jött az iskolák államosítása, Brassót 1950-ben átkeresztelték Sztálinvárosnak, a katolikus főgimnáziumot pedig Sztálinvárosi Magyar Vegyes Líceumnak, a kereszt lekerült az osztálytermek faláról, a város fölé emelkedő Cenk-hegyet mintegy megsebezve, fákat kivágva a hegyoldalba belevésték Sztálin nevét, a város egyik központi terén pedig fölállították a szobrát. Egy reggel, templomba menet összetalálkoztam a gimnáziumi igazgatómmal, aki szintén oda tartott. Összenéztünk, majd elindultunk két különböző irányba, de egyikünk sem mert bemenni a templomba. Nem tudom, melyikünk félt jobban a másiktól, az igazgatóm vagy én.

Az Alpár Ignác tervezte brassói Római Katolikus Főgimnázium ma
- Észak-Erdéllyel ellentétben Brassó nem tért vissza 1940-ben. Emlékszik arra, hogy miként fogadták a magyarok Brassóban a visszatérést.

Észak-Erdély visszatérésekor a brassói udvarunkon összejöttek a magyarok és együtt örültek. Ötéves voltam akkor. Elhangzott többek részéről, hogy menjünk át az új magyar-román határt képező kökösi hídon. Az anyai nagyanyám gyergyóditrói volt, az édesapám csíkszeredai, ezért aztán már mi is készülődtünk, hogy áttelepülünk a visszatért területekre. Ültünk a küszöbön a Malom utcában, az édesanyám nagyon örült, folyton csak azt mondogatta: Istenem, megyünk haza, Gyergyóba! Édesapám csíkszeredai volt, s 1940-ben az is visszatért. Arra már nem emlékszem, hogy végül is miért nem jöttünk át. Az örömmámorra viszont jól emlékszem.

A felszabadító Magyar Királyi Honvédség Sepsiszentgyörgyön 1940-ben
- Hogyan alakult a brassói szászok sorsa a magyarok és a németek számára vesztes második világháború után?

- A háború befejezésének évében, 1945-ben tízéves voltam. A szászokkal kapcsolatosan sosem felejtem el a következő történetet. A szüleim Brassóban megismerkedtek egy fiatal házaspárral, akik kisgyermekükkel az utcára kerültek. Édesapám és édesanyám megosztották velük a lakásunkat. Az asszony szász volt, ami akkor gond volt a javából, mert a román hatóságok kezdték összeszedni a németeket, hogy deportálják őket a Szovjetunióba. Váratlanul hozzánk is bekopogtatott két férfi. Édesapám, aki finom visszafogottsággal, de határozott ránk figyeléssel töltötte be a családfő szerepét, ajtót nyitott. A látogatók közölték, hogy mit, pontosabban kiket keresnek. A szász asszony csak néhány méterrel hátrább, a bejárati ajtótól számítva a harmadik szobában húzódott meg. Édesapám magától értetődő természetességgel, enyhén megbántott hangon csak annyit mondott: a Román Államvasutak tisztviselője vagyok, az én házamban nem tartózkodik idegen. Erre csend lett, hosszabb szünet következett, miközben farkasszemet néztek egymással. Mindez hetvenegy esztendővel ezelőtt történt, de az a csend számomra túlélte az időt. Édesapám tekintete, s ezt mindenki tudta, aki ismerte, vesébe látó, kikerülhetetlen tekintet volt. Végül a két román férfi sarkon fordult és elment. Ma sem hiszem el, hogy mindez így történt. Egyetlen mozdulattal félrelökhették és elvihették volna az édesapámat a szász asszonnyal együtt.

László Károly fiatal szülei Brassóban
- Hogyan került a színművészeti főiskolára, Brassóból a Székelyföldre, ahol ma is él?

- Édesanyám az apai tiltás ellenére azt mondta: fiam, te színésznek születtél. Egy viharos éjszaka édesapám tudta nélkül elszöktetett Kolozsvárra, ahol felvételiztem a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetbe, de nem vettek fel. Kolozsvárról hazamentem Brassóba, és a szüleimnek azt hazudtam, hogy felvettek. Ősszel azonban már Marosvásárhelyre mentem, mert közben Kolozsvárról oda helyezték át a színművészeti főiskolát. Ma sem tudom, hogy miért és mire mentem Marosvásárhelyre, ahol sem pénzem, sem lakásom nem volt. A jóformán üres bőröndömet Vásárhelyen beadtam csomagmegőrzőbe, és már az első este elmentem az Állami Székely Színházba, ahol aznap Illyés Gyula Fáklyaláng című darabját játszották. Most, amikor ezt megemlítem, újra kiráz a hideg az akkori élményre visszaemlékezvén. Nekem akkor senkim és semmim nem volt Marosvásárhelyen. A többiek, akikkel felvételiztem, és fel is vették őket, azok akkor már tanultak. Elszakadva a családomtól, pénztelenül, de a kakasülőre azért megvettem a jegyet. Felment a függöny, a színpadon Kossuth Lajos és Görgey Artúr nagy csatáját láthattam. Csoda volt! Az előadás végén az öreg Kossuth Lajos az őt negyven évvel később, Turinban felkereső, akkorra már szintén megvénült Józsa Mihály közhuszárnak a színmű utolsó mondataiként ezt mondja: „Ő az, akire minden érkező kopogtatására vártam. Eljött Magyarország.” Ezek voltak a színházzal kapcsolatos első mondatok, amit Marosvásárhelyen egy életre megtanultam. Ültem fönn, a kakasülőn, s hallom: „Eljött Magyarország.” Viharos taps, hazament az estélyi ruhás közönség, de én ottmaradtam Vásárhely főterén, egy szál magam a csillagos ég alatt, fedél nélkül, de mégis boldog ember voltam. Nem tudtam, hogy mi lesz a folytatás. Kimentem a vasútállomásra, lefeküdtem egy padra, reggel vettem egy kiflit, majd este megint vásároltam jegyet a Fáklyaláng következő előadására.

Kovács György a Fáklyalángban Kossuth Lajos szerepében
- Meddig ette Vásárhelyen a hajléktalanok kenyerét, pontosabban kiflijét?

- Marosvásárhelyen az utcán összetalálkoztam a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet főtitkárával, aki közölte velem: már három héttel ezelőtt üzentünk az ön brassói lakására, hogy kaptunk még egy helyet, így magát is felvehetjük. Három hétig éltem Vásárhelyen a csőlakók életét, miközben Kossuth apánk tartotta bennem a lelket. A Fáklyaláng Kossuth Lajosát Vásárhelyen akkoriban a nagy színész, Kovács György alakította. Igazán csak Marosvásárhelyen, a Fáklyaláng utolsó mondatai döbbentettek rá arra, hogy nekem itt, a színészi pályán a helyem, magyar színésznek kell lennem.

- Művész úr az elmúlt évtizedekben szeretettel foglalkozott a székely magyar gyermekekkel, igyekezett megszerettetni velük a szép magyar nyelvet. Mi vezérelte, amikor a gyermekeket tanította?

Az a felismerés vezérelt, hogy a játék személyiségfejlesztő, közösségerősítő, anyanyelvet ápoló és az emberi lét kiteljesítésének nagyszerű eszköze. Ahhoz, hogy szépen beszéld az anyanyelvedet, nem csak technikai tudás kell, gyakorolni az ibafai papnak fapipája van mondókát, hanem az is szükséges, hogy tiszta szándék legyen a lelkedben és rend az agyadban. Engem ez vezérelt. Minden gyermekkel azzal kezdtem a foglalkozást, hogy megmondtam neki: az anyanyelvet jól beszélni erkölcsi kötelesség. Még most is, túl a nyolcvanon azt keresem, hogyan lehetne az utcán is szép beszédre tanítani a gyermekeket. Az Úr Jézus is azt mondta, hogy a legkisebbeknél kezdődik minden. A gyermekeket arra is tanítottam: mindig arra gondoljanak, hogy a velünk szembe jövő ember szép beszédet, vigaszt vár tőlünk, mert talán otthon összeveszett a szüleivel, vagy becsapta a barátja.

László Károly (középütt) a Mesekaláka gyermekszínészeinek körében 1998-ban (fotó: Kósa Ferenc)
- Komédiás embernek szokta magát mondani, ám közben alakította például Shakespeare Rómeó és Júliájában Mercutiót, vagy Rank doktort Henrik Ibsen Nóra című színművében.

- A komédiázást jelképesen kell érteni. Más emberek a tudományukkal, mesterségbeli tudásukkal akarnak kitűnni, míg a színművész a lelke képlékenységével, a komédiázó a mozgékony lelkével kívánja ugyanezt elérni. A színész a legnagyobb drámában is a játszani képes lelkével van jelen a színpadon. Hiszem, hogy a Jóisten a játékos kedvünket nagy ajándékként adta nekünk, színészeknek, mert a játékkal lehet gyógyítani, építeni, embereket kibékíteni. Ferenczes István kortárs erdélyi költő mondja egyik, a fiam, ifjú László Károly által megzenésített versében, idézem: „Hétágú szivárvány az én nyilam íja / Feszesre, feszesre feszíti az Olt ezüst csíkja / Tegezem tele van nyílvesszővel, százzal / Ködökre vadászom, ködökre vadászom nap- és holdsugárral / Ne féljen hát tőlem se császár, se király / Ártatlan fegyverem, ártatlan fegyverem / Nem szít harcot s viszályt / Csodaszarvas nyomán iramló csodákra / Mesékért, melegért, mesékért, melegért indult a gazdája.” A költő itt azt mondja, hogy a verse nem szít harcos viszályt. De igenis, az olyan vers, amely fel akar rázni, az még harcot és viszályt is szíthat, mert az utána mindig tisztít. Ferenczes István itt egy kicsit szelídebben fogalmazott, de a lelke legmélyén azt üzeni, hogy a letisztult lélekből jönnek ki azok az erők, amelyek felkészítenek a küzdelemre.

09. Matekovics János Zoltán versszövegíró és ifj. László Károly zenész, zeneszerző a Mesekaláka társulatának körében 1997-ben (fotó: Kósa Ferenc)
- A színművészeti főiskola elvégzése után, 1958-tól a 2000-ben történt nyugdíjazásáig, és még utána is egyfolytában Sepsiszentgyörgyön játszik. Milyen volt a háború utáni évtizedek színjátszása Szentgyörgyön?

- Sepsiszentgyörgyön a háború után az első színészek között volt például munkásból lett műkedvelő színész és a budapesti Ludovika Akadémiát végzett, a Magyar Királyi Honvédség egykori katonatisztje is. Ezek a különböző hátterű színészek egy öltözőben készültek az előadásokra. Sombori Sándor író, irodalomtörténész, a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház, a mai Tamási Áron Színház elődjének egykori dramaturgja írja az önéletrajában, hogy két igazi, valóban hithű kommunistát ismert életében: a tragikus sorsú Szabédi László költőt, nyelvészt, a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Színház rövid ideig volt igazgatóját, valamint Fekete Gyulát, a teátrum alapító tagját. Meg kell még említenem abból a korszakból Kovács Katót, aki korábban a budapesti színházakat is megjárta, az ottani filmvilág ünnepelt csillaga volt. Sepsiszentgyörgyön a második világháború után ezekből, az élet szele által különböző helyekről és társadalmi rétegekből összefújt emberekből kellett életképes színházat létrehozni. Egymást szidták, bántották, s amikor az otthonról hozott szendvicseket ették, a rossz kávéjukat itták, sokszor bizony nehezen viselték el egymást. De amikor felment a függöny, csak az előadásra összpontosítottak, a játékban feloldva, az öltözői konfliktusokból még a fércművekben is megszületett egy-egy nagy emberi pillanat.

Szabédi László költő, nyelvész
- Lehetett-e olyan színigazgató Sepsiszentgyörgyön a kommunizmus idejében, aki már a kis magyar világban, tehát 1940-1944 között is sikeres volt?

- Igen, volt ilyen is. Kováts Dezső színész, drámaíró, a második igazgatóm, aki Marosvásárhelyről jött Szentgyörgyre 1956-ban. Őt is láttam annak idején Vásárhelyen a Fáklyalángban, Batthyány Kázmér szerepét játszotta. Kováts a régi rendszer embere volt, azt mondták róla, hogy a kis magyar világban ilyen-olyan magyar párt tagja volt, amiből aztán származott is elég baja, többször is akarták meneszteni, de valahogyan mindig kihúzta magát. A következő igazgatóm viszont Dukász Anna volt, aki aztán mondhatott akármit, s mondta is a magáét, bátor volt, sokat küzdött ezért a színházért. Majd 1975-ben jött Sylvester Lajos író, drámaíró, újságíró, aki kulturáltabb volt az elődjeinél. Sylvester az irodalom felől jött, a székely virtust is hozta magával. A székely virtus annak idején igen sokat segített nekünk. Dali Sándor igazgató érkeztekor, 1985-ben már kezdett széthullni a színtársulat. Sokan elmentek, mert nem bírták a cenzúrát, a nagy hajtást, jobb anyagi feltételeket kerestek.

Kováts Dezső a Fáklyalángban Batthyány Kázmér szerepében
- Igen, sokan elmentek, például Magyarországra.

- Igen, a legtöbben Magyarországra távoztak, de közülük sokan el is tűntek. Az öt ujjamon megszámolhatom, hánynak alakult a sorsa úgy, hogy érdemes volt elmennie Sepsiszentgyörgyről. Megérte elmenni például Incze Ildikónak, akinek az édesapja itt, Szemerján volt köztiszteletben álló református esperes, vagy Ferenczy Csongornak, aki másfél évtizedig a Nemzeti Színház tagja is volt. Nem hiszek abban, hogy az elvándorlás lenne az igazi megoldás, de nem szólhatok bele senkinek az életébe. Az biztos, hogy én nem tudtam volna elmenni innen. Többek távozása után érkezett az előbb már említett Dali Sándor, aki kereste, és meg is megtalálta a csatornákat az akkori politikai rendszerhez, jó apaként összefogta az itt maradt színészeket. Dali Sándor igazgatóságával éltük meg az 1989-es fordulatot, majd őt követte az igazgatói székben Nemes Levente. Kész regény, de mondhatjuk drámának is azt a folyamatot, amiként az egykori kőszínházból kialakult a mai szentgyörgyi teátrum. A manapság Európa-szerte elismert színház falába azonban emberi sorsok vannak beépítve.

- Sepsiszentgyörgyön, sőt egész Háromszék-szerte Önt már fiatal kora óta mindenki csak Puki bácsinak hívja. Honnan van ez az elnevezés?

- Sokan megkérdezték már tőlem, hogy miért hívnak Puki bácsinak. Úgy volt, hogy Brassóban olyan kicsi pukkancs voltam, az iskolában sokat verekedtem, kicsengetés előtt bokán rúgtam az osztálytársaimat, majd elfutottam előlük, nehogy utolérjenek. De mindig utolértek és jól megvertek. Édesanyám elém szokott jönni, segített összeszedni a verés közben szétszóródott tolltartómat, a füzeteket, könyveket. A pukkancs viselkedésem után kaptam a Puki elnevezést. De ezzel kapcsolatban a legszebb élményem az volt, amikor pontosan itt, a Szemerja negyedben, ahol lakom, egyik késő este jöttem haza és egy kisgyermek megkérdezte tőlem: Puki bácsi, amikor kicsi volt, akkor ki volt a Puki bácsi?

A Tamási Áron Színház Sepsiszentgyörgyön ma
- Rendszeresen eljár az idősek otthonába játszani az öregeknek és az óvodákba, iskolákba a gyermekeknek. Miért tarja fontosnak, hogy egyaránt játsszon ifjaknak és időseknek?

- A gyermekeknek azért szeretek játszani, mert az ő lelkük olyan, mint a viasz, s aki nem veszi ezt észre, akár tanár, akár pap, akár édesapa, bizony nagy bűnt követ el. Ezt a viaszt a saját családomon belül én nem jól használtam, mert korábban azt hittem: megválthatom a világot azzal, hogy a színházban nem csak munkaidőben vagyok, hanem a szabad óráimban is, vagy elmegyek mindenhová a gyermekekhez. De hogy közben nekem is van három gyermekem, arra nem nagyon gondoltam. Nem maradt időm arra, hogy rendesen megtanítsam őket imádkozni, elmenjek velük a templomba. Mert a színházban voltam, vagy azt mondtam, hogy itt is várnak, ott is várnak. Az utcán szoktak kéregetni a gyermekek, s én megkérdezem tőlük: mondd csak, tudsz-e egy magyar népdalt, vagy imádkozni tudsz-e? Ha tudsz, hadd halljam, mert akkor kapsz tőlem egy kis pénzt. Nekem, az apának talán egy kicsit pótvizsga is a mostani tevékenységem, a gyermekekkel való foglalkozás. Az én gyermekeim a kommunista rendszer miatt már nem kaphatták meg a lelki útravalót az iskolában, és sajnos még az apjuktól, tőlem sem. Valószínűleg még most is ezért munkál bennem az, hogy ha megszólít az utcán egy gyermek, megállítom, leültetem egy padra és elbeszélgetek vele, megtanítom egy magyar versre, énekre. Az öregek otthonába járva igen sok csonka sorsot, elhagyott szülőt ismertem meg. Sokat hívnak különböző falu- és városnapokra is, s ilyenkor mindig azt kérem, hogy ne színpadra, kultúrházakba, hanem inkább magányos emberekhez hívjanak. Persze, szívesen megyek templomokba is, mert nekem ezek az élmények a legnagyobb kincseim. Nemrégiben a Gyergyóremetétől mintegy tíz kilométerre levő kicsibükki Szent István-kápolnában államalapító szent királyunkról énekeltem: „A harangok Erdély-szerte ezer esztendőt kongatnak / Adjunk hálát, adjunk hálát ez isteni ajándéknak.”

László Károly és neje a három gyermekükkel, Zsuzsával, Károllyal és Katával 1980-ban (fotó: családi archívum)
- Hogyan összegezné a Thália szekerén eltöltött közel hat évtizedet?

Remény, kudarc, számtalan újrakezdés, kegyetlen csalódás, vagy éppen váratlan szerencse, térdre esés, harag, felfénylő szeretet és még mi minden belefér egy több mint nyolcvan esztendőt megért ember sorsába. Hát még akkor, ha az ember színész, és ugyanannak a színtársulatnak a szolgálatában áll immár ötvenkilenc esztendeje, jóval a nyugalomba vonulása után is. Egy idő óta így fogalmazom meg színészi pályám eddigi történetét: fél évszázadnál is több sorsjáték perzselő dobogón. Persze, számomra a perzselő dobogó nem csak a színpadot jelentette, a szolgálatot nem kizárólag egy-egy szerep eljátszása, hanem egyben kockázatot, kihívást, a bukás veszélyét is magában rejtő feladatra való színházon kívüli felkérés is.

Gábor Ágnessel, színjátszóköri tanítványával négy évtized múltán Sepsiszentgyörgyön
- A színházon kívüli felkérések közül melyiket tartja a legemlékezetesebbnek?

- Megmondom, de előbb jócskán vissza kell forgatnom az idő kerekét. Sepsiszentgyörgyön, 1859. szeptember 1-jén elkezdődött a tanítás a Református Tanoda első gimnáziumi osztályában. Az Erdély Széchenyijének is mondott Mikó Imre ezzel kapcsolatos végrendeletéből igyekszem pontosan idézni: „Forrón szeretett szülőföldemen, székely hazám fiai szellemi fejlődésére egy kis tőkét gyűjtöttem hatvanezer forint névértékű záloglevelekben, mely mint alapítvány csakis kamattal bocsátassék a tanoda használatába. Az alapítványt székely nemzetem iránti határtalan szeretetem némi jeléül tettem, a jövő nemzedékek lelkiismeretes gondozásába ajánlom” - eddig az idézet, amelyet a József Álmos, nyugalmazott matematikatanár szerkesztésében, 2008-ban megjelent A Székely Mikó Kollégium Képes Története című könyvéből írtam ki magamnak. Gróf Mikó Imre ezzel megteremti az iskola további fenntartásának és bővítésének anyagi biztosítékát. Halála után az intézmény 1876. november 26-én felveszi a Székely Mikó Tanoda nevet. Forgassuk meg ismét az idő kerekét, de ezúttal előre. Még egyszer idézek József Álmos könyvéből: „Iskolatörténeti szempontból az időszak legjelentősebb eseménye 1984 őszén a 125. évforduló megünneplése volt, bár a politikai viszonyok miatt bensőséges, ünnepi hangulata és rendezvényeinek változatossága elmaradt az 1959-es megemlékezéstől. Az 1984-es rendezvény műsorát, az ünnepi felszólalásokat a megyei pártkabinet cenzúrázta, magyarán csupán a szülői bizottság elnöke, Fecső Timotheusz mérnök szólalhatott fel”- eddig az újabb idézet, majd végre rátérek arra, hogy számomra végül is miért jelentett színházon kívüli, ám lelkemet ma is büszkeséggel eltöltő kihívást és próbatételt a Székely Mikó Kollégium 1984-es évfordulós ünnepsége. Az említett műsort 1984-ben én rendeztem az akkor már Matematika-Fizika Líceumra átkeresztelt iskola igazgatósága felkérésének eleget téve. Az igazi gondot a politikai és a szülők elvárása közti különbség jelentette. Az iskola akkori vezetőségének dicséretére mondom, hogy a forgatókönyv a szűkre szabott lehetőségekhez képest elviselhető, túlzásoktól mentes volt. Ezért aztán tartottam magamat a forgatókönyvhöz.

László Károly 81 évesen Pierre de Marivaux A második váratlan szerelem című vígjátékban (fotó: Tofán Levente)
- 1984-et írunk, s a román megszálláson belül is a legkegyetlenebb elnyomás időszakában, a Ceausescu-korszakban vagyunk. Az említett forgatókönyv lehetővé tette azt, hogy az ünnepi műsorban föl lehessen mutatni valamit a magyar kultúra igazi értékeiből?

Igen, lehetővé tette. Legalábbis nekem ott és akkor sikerült, igaz, nem minden bonyodalom nélkül. Az előadást az iskola rendkívül népszerű és jó képességű énekkarával, tánckarával, versmondóival, illetve olyan kitűnő munkatársakkal, mint Péter Albert, Dancs Árpád tanárokkal együtt állítottam színpadra. De botrány lett belőle, nagy leszidást kaptam. Rövidesen meg is kaptuk Bukarestből az akkoriban szokásos harsány, a pártot és a Kárpátok Géniuszát (Nicolae Ceausescu jelzője volt – H. J.) dicsőítő új szöveget. Az a mentőötletünk támadt, hogy a háttérre vetítsük ki az iskolát, s előtte pedig egy diáklány szavalja el Ady Endre Üzenet egykori iskolámba című versét, amely megtörheti a futószalagon gyártott műsorok egyhangúságát. Az ötlet az iskoláé volt, de úgy éreztem, hogy kell még valami. A színházzal szomszédos Székely Mikó Kollégium udvaráról minden áthallatszott a színházi öltözőmbe. Kicsengetéskor (Székelyföldön így mondják az iskolai tanévzárót – H. J.) mindig vártam, hogy felcsendüljön az iskola egykori diákja, Czegő Zoltán kortárs költő írta, és Dancs Árpád tanár megzenésítette iskolahimnusz. Minden esztendőben az élmény és az öröm forrása volt a megemlékező műsorban felhangzó iskolahimnusz. Ebből a lehetőségből kellett kiindulnom.

Az Alpár Ignác tervezte Székely Mikó Kollégium az Erzsébet park felől nézve
- A leninista, szocialista szólamok, műsorszámok nyilván az újraírt forgatókönyvből sem maradhattak ki.

- Persze, hogy nem. A politikai elvárásoknak megfelelően megszerkesztettem a keretet, a szövegek közben elhangzott egy-egy hazafias kórusszám, bependültek a színpadra a székelyruhás és a román népviseletbe öltözött táncosok, természetesen egyenlő arányban. Majd ismét hazafias kórusszám, ugyanolyan vers, szöveg, szöveg és megint szöveg következett. És ebben a hangulatban szólalt meg szép halkan az iskolahimnusz, a háttérben felfénylett a Székely Mikó Kollégium homlokzata, miközben az iskola elé lépett magyar diáklány által Ady Endre üzent nekünk a messzeségből. Szabó Tibor fővilágosítóval együtt összeszorult torokkal álltunk a világosítófülkében. Amint a kislány befejezte az Ady-verset, a kórus finoman felerősödött és zengett a megzenésített Czegő-vers, a Székely Mikó Kollégium himnusza a megmaradásunkról, elődeinkről és a gyökereinkről: „Kötelesség hívja ide sorainkat / Fogadalmat tenni apák sírja mellett; / Kézfogásunkban már semmi meg nem ingat, / Ősi földünk szabad jövendőt teremtett” - zengte az iskolahimnuszt az énekkar, aztán folyt minden tovább, mint azelőtt.

Ünnepség a Székely Mikó Kollégium udvarán
- A magyar és román elvtársak hogyan vélekedtek a már a bukaresti elvárások alapján végbement, ám a lehetőségekhez képest azért a székely lelket is megdobogtató műsorról?

- Az előadás után a pártbizottság propagandatitkára kezet fogott velem és azt mondta: köszönöm, ezt a műsort akár Bukarestben is be lehetne mutatni. Hazafelé menet megállított az egyik szülő, ő is kezet fogott velem, és szintén azt mondta: köszönjük. Sok évig úgy élt bennem ez a rendhagyó előadás, mint egy félig megnyert csata, amit persze könnyen el is veszíthettem volna. Később, Babits Mihály Jónás könyve című művének, versének bemutatására készülvén felkerestem Albert Ernő magyartanárt, az egykori iskolaigazgatót. Csak megjegyzem, hogy Albert Ernő 1984-ben, amikor a szóban forgó emlékműsorra sor került, nem volt igazgató. Kértem tőle minden elérhető Babits-anyagot, s kaptam is egy egész zsákkal. Megkínált finom cseresznyepálinkával, iszogattunk, s közben múltat idéztünk. Te, Ernő, emlékszel még az 1984-es évfordulós műsorra? - kérdeztem. Hát, hogy ne emlékeznék. Nagyot csalódtunk akkor, mondta. Erre hosszú csend következett. Te, Ernő, azt a műsort én rendeztem. Megint hosszú csend. Na, ezt nem is tudtam, mondta, majd koccintottunk. Mentem lefelé a lépcsőn a zsák könyvvel, miközben azon töprengtem: igen, a megalkuvásnak ára van, amit nekem is meg kellett fizetnem.

László Károly a szemerjai otthonában
- Hogyan őrizhetik meg a székelyek a Mindenható teremtette világukat, a földet, a nyelvüket, a népművészetüket, egyszóval: a Székelyföldet?

- A székely ember rendkívüli módon életképes, szívós, kitartó, Istenbe kapaszkodó, igen színes, gazdag a világa. A székelyeknek a megmaradás érdekében összetartónak kell maradniuk, az őket jellemző virtust meg kell őrizniük, de csak szükség esetén alkalmazni. A székelyeknek meg kell harcolniuk a földjükért, önállóságukért, hiszen ezt tették az eddigi történelmük folyamán is. Még a régi rendszerben a Csíkszeredai Népszínházban rendeztem Imets Dénesnek a madéfalvi veszedelemről szóló Veszedelem című történelmi drámáját. Nagy élmény volt számomra ez a csíkszeredai rendezés, mert ott ismertem meg igazán, hogy kikkel dolgozhattam együtt az előadáson. A székelyekkel együtt rendezhettem ezt a darabot, miközben igen sok emberi értéket is tanultam tőlük, megismerhettem a kitartásukat, szorgalmukat, bátorságukat és a szeretetüket. Sosem felejtem el, hogy a próba után egy hideg téli éjjelen a darabban a Zöld Péter papot játszó színészem kikísért a csíkszeredai vasútállomásra, és a búcsúzáskor milyen nagy szeretettel, gondossággal kötötte meg a sálkendőmet, nehogy megfázzam a fűtetlen vonaton, hazafelé az úton. Nekem ez is egy életre szóló emlék marad a székelyekről. De visszatérve a színházhoz, a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház jó helyen, jól szolgálja a székelységet, nagyban hozzájárul a székely önazonosság megtartásához. De Csíkban, Udvarhelyen és Vásárhelyen is van jó színház, amelyek szintén hozzásegíthetnek a megmaradásunkhoz. Színészi szempontból ezek a mi értékmegőrző őrtornyaink, de mondhatnám úgy is, hogy messze világló őrtüzeink.

Hering József – Kuruc.info