1937. augusztus másodikán jelent meg a Virradat című lapban a Solymosi Eszter vére című vers, amelynek szerzőjét a baloldali-liberális sajtó azonnal össztűz alá vette. A „bűnös”, Erdélyi József később önéletírása második kötetében röviden megírta a vers nem mindennapi fogadtatását (Fegyvertelen. Bp., 1942, 192-198 o.).
A baloldali-liberális sajtó által kiátkozott költemény helyet kapott a Magyar Élet (dr. Püski Sándor kiadója) gondozásában megjelent, több kiadást is megért Emlék című reprezentatív Erdélyi-kötetben. Fontos megjegyezni, hogy az Emlékben közölt vers nem azonos azzal a szöveggel, amely a Virradatban látott napvilágot, a költő ugyanis időközben több helyen átírta a verset, s ezt a végleges verziót ismerik ma a legtöbben. Joggal, hiszen az ultima manus elve alapján ezt kell a végleges versszövegnek tekintenünk.
Aki azonban a vers fogadtatásával foglalkozik, annak a nagy botrányt kiváltó mű ősszövegét is ismernie kell. A vers eredeti szövegét a Kuruc.info is közzétette Dobszay Károly írásának mellékleteként (lásd: Erdélyi József „kizavarása a magyar irodalomból” a Solymosi Eszter vére című költemény miatt /további elhallgatott versekkel/). Érdemes megjegyezni, hogy A népi írók bibliográfiája című vaskos mű szerint a vers először 1941. március 7-én jelent meg a Magyarság Útja című lapban, majd 1944. május 4-én az Összetartás is közölte, ez a fontos kézikönyv tehát (ki tudja, milyen okból?) elhallgatja az eredeti megjelenés helyét és idejét (Varga Rózsa - Patyi Sándor: A népi írók bibliográfiája. Bp., 1972, 64. o.). Az említett bibliográfia azonban máshol is hiányos: például a 286-287. oldalon fölsorolja ugyan az Erdélyi-versről született korabeli írásokat, vitacikkeket, de nem a teljesség igényével. Az alábbiakban egy olyan cikkre szeretném felhívni a figyelmet, amelyről tudtommal eleddig az Erdélyi Józsefről (és az inkriminált versről) szóló szakirodalom nem vett tudomást. Az említett cikk azonban más szempontból is érdekes lehet a mai olvasónak: a Tormay Cécile körül napjainkban zajló műbalhéra is érvényesek a közel nyolc évtizede leírt, alább idézendő szavak.
Erdélyi József már említett önéletírásában röviden elmeséli a vers megjelenésének körülményeit, s a viharos fogadtatást. Megtudjuk tőle, hogy miközben zsidó oldalról csúnya szavakat kapott, a zsidó Fenyő Miksa, a GYOSZ elnöke száz pengőt küldött neki. Arról is beszél Erdélyi, mely lapok támadták a legdurvábban. Aztán azt olvassuk, hogy a sajtóhadjárat tetőzése idején a költő összefut az utcán Pethő Sándorral, s azt kéri a neves szerkesztőtől, „utasítsa rendre lapjában a zsidókat”. S mit válaszolt Pethő? „Pethő azt felelte, hogy nem segíthet rajtam, olyan nagyot vétettem a ’raison d’étre’ ellen… Tehát létérdek alá helyezte a meggyőződés hirdetését Pethő.” (Erdélyi József: Fegyvertelenül, Bp., 1942, 197. o.)
Erdélyi József tehát azt kérte Pethőtől, utasítsa rendre lapjában a zsidókat. Ezt a kérést a költő szerint elutasította a Magyarság szerkesztője, akinek a nevét ma közterület viseli Budapesten. Erdélyit azonban megcsalta az emlékezete: nem vonom kétségbe az idézett beszélgetés megtörténtét, a szerkesztő válaszát, az azonban tény, hogy a Pethő szerkesztette Magyarság rendre utasította a zsidókat. Méghozzá igen gyorsan, 1937. augusztus 12-én. Ezt megelőzően A népi írók bibliográfiája szerint mindössze négy, Erdélyit támadó cikk jelent meg a Társadalmunk, illetve a Pesti Napló című sajtótermékekben, a Magyarság tehát elég gyorsan reagált a zsidó Rónai Mihály András, Bálint György és mások acsarkodásaira.
De ki is utasította rendre a zsidókat a Magyarságban? Nem Pethő Sándor (ő vezércikkeket írt), hanem a lap tehetséges főmunkatársa, Lendvai István. Lendvai merész kanyaroktól sem mentes pályafutását nem akarom most részletesen ismertetni, inkább idézek a Katolikus Lexikon szócikkéből (a szerző műveinek a felsorolását mellőzőm):
Lendvai (családi neve: Lehner) István (Bp., 1885. júl. 5.-Szombathely, 1945. márc.): újságíró. - Kalocsán tanítóképzőt végzett, majd Szegeden és Bpen újságíró, egyszerre több lap munk. Részt vett 1918. XII. 2: a Mo. Területi Épségének Védelmi Ligája és Ébredő M-ok Egyesülete alapításában. Éveken át a Társad. Egyesületek Szöv-ének alelnöke. Az I. vh. után a „keresztény-nemzeti” irányzat képviselője, a korszak jellegzetes alakja. 1919 őszétől az Új Nemzedékbe és a Közp. Sajtóváll. más lapjaiba írt, 1923: Cegléden fajvédő programmal ogy. képviselővé választották. A Magyarság, 1938. VIII-1944. III: a Mai Nap és a M. Nemzet főmunk., a ném. fasizmust bíráló cikkeket ír. 1944. VII. 18: letartóztatták, kiszabadult. 1945. I. 18: Balatonszepezden a nyilasok elfogták, Tapolca, Zalaegerszeg után Szombathelyen bebörtönözték. II. 18: sajtóhírek szerint elengedték, de nyoma veszett, vsz. a nyilasok megölték.
Lendvai István a Solymosi Eszter vére megjelenése idején már határozott náciellenes álláspontot képviselt, s a hazai radikális jobboldalnak is ellenfele volt (az ellenszenv kölcsönös volt). Sokszor és nagy kedvvel támadta a nemzetiszocialista és nyilas pártokat, politikusokat (azok is őt), s ezt csak azért írom le, hogy egyértelmű legyen: az alábbi szöveg szerzője nem volt nyilas, nem volt náci, nem volt fasiszta, tehát nehéz lenne őt a ma oly divatos szavakkal megbélyegezni.
Lendvai Istvánnak külön rovata volt a Magyarságban: Nomád levele. Nomád: ezzel az álnévvel jegyezte álolvasói leveleit a Magyarságban, majd később a Magyar Nemzetben is, s ezeknek az írásoknak egy részét a háború alatt kötetben is kiadta (Lendvai István: Nomád leveleiből. Bp., 1942, 132 o.)
1937. augusztus 12-én, csütörtökön, a Magyarság című lap 4. oldalán ezzel a címmel jelent meg Nomád levele: „A zsidó fajvédelem”. Nem csak Erdélyi Józsefről van szó ebben az írásban, de az alábbiakban csak a költővel kapcsolatos részt idézem:
Erdélyi Józsefet tudvalevőleg hosszú éveken át a budapesti liberális lapok magasztalták eredeti, rendkívül tehetséges poétának. Most aztán, hogy ugyanaz az Erdélyi József el mert követni egyik jobboldali hetilapban egy olyan verset, amely alapjában semmivel sem rosszabb vagy jobb a liberális lapokban megjelent verseinél, de amelyben szó esik a Tiszaeszláron annakidején meggyilkolt Solymosi Eszter véréről: most ugyanaz a liberális sajtókórus rettentően leszedi róla a keresztvizet. Most egyszerre eltemetik, mint költőt. Most egyszerre megállapítják róla, hogy költő pedig Erdélyi József soha nem volt, ma sem az, holnap se lesz az. Most egyszerre azt vallják róla, hogy csapnivalóan tehetségtelen, sőt már azt is feszegetik, hogy tulajdonképpen nem is magyar, hanem oláh.
Engedelmet kérek, tekintetes szerkesztőség, én most egyetlen szóval sem akarom érinteni Erdélyi József költői értékének kérdését. Arról sem akarok szólni: milyen megrázó olvasmány elolvasni a tiszaeszlári pör egyik koronatanujának, Bary József volt nagyváradi táblai elnöknek az emlékiratait, amelyek Tisza Kálmán „liberális” korszakának egyik legsötétebb fejezetére vetnek könyörtelen világosságot. Csak azt akarom szeretettel megkérdezni, hogy micsoda ábrázattal mernek folyton tárgyilagosságról, igazságszeretetről, pártatlanságról szavalni ott, ahol valakinek a költői értékelését aszerint végzik, hogy verseivel az ő világnézetüket s ezzel az ő érdekeiket szolgálja-e vagy pedig kellemetlen talál lenni azoknak az érdekeknek? Micsoda ábrázattal merik az ilyen urak hirdetni azt, hogy ők nem ismernek irodalompolitikát, hogy ők nem engedik az irodalmat a politika prédájává tenni és főképp azt, hogy náluk nincs – fajvédelem?! (Kiemelés az eredetiben.)
Emeljük csak ki a fenti szövegből a fontos megállapításokat.
Nomád szerint Solymosi Esztert meggyilkolták (ezt állítani ma főbenjáró bűn).
Nomád szerint Bary József könyve megrázó olvasmány (tényleg az, de ezt állítani ma főbenjáró bűn).
Nomád szerint a tiszaeszlári ügy Tisza Kálmán kormányzásának egyik legsötétebb fejezete (ezt állítani ma ugyancsak főbenjáró bűn).
A ma is oly nagyra becsült Pethő Sándor lapjában jelentek meg ezek az állítások. Ami azt jelenti, hogy Pethő is egyetértett velük, különben Nomád levele nem jelenhetett volna meg.
Ami a rövid szövegben a legmeglepőbb: Nomád nem mondott véleményt a versről, mint műalkotásról. Igaza volt, hiszen a vers körüli vita sem az esztétikai minőségről szólt, hanem arról, ki hogyan viszonyul Solymosi Eszter meggyilkolásához, s annak következményeihez. Mivel Erdélyi József nem felelt meg a „liberális sajtókórus” elvárásainak, ezért az egyhangolású kóristák kimondták az ítéletet: Erdélyi csapnivaló költő volt mindig, az is marad, ráadásul nem is magyar, hanem oláh származék. Fontos megjegyezni, hogy a legdurvább cikkeket zsidók írták, ezt természetesen Nomád is pontosan tudta. Ezért jogos a fölháborodása, nem árt még egyszer idézni:
Csak azt akarom szeretettel megkérdezni, hogy micsoda ábrázattal mernek folyton tárgyilagosságról, igazságszeretetről, pártatlanságról szavalni ott, ahol valakinek a költői értékelését aszerint végzik, hogy verseivel az ő világnézetüket s ezzel az ő érdekeiket szolgálja-e vagy pedig kellemetlen talál lenni azoknak az érdekeknek? Micsoda ábrázattal merik az ilyen urak hirdetni azt, hogy ők nem ismernek irodalompolitikát, hogy ők nem engedik az irodalmat a politika prédájává tenni és főképp azt, hogy náluk nincs – fajvédelem?!
Persze hogy van náluk fajvédelem. Akkor is volt, ma is van. Erdélyi József akkor publikált egy nekik nem tetsző, érdekeiket nem szolgáló verset, ők pedig fajvédelmi-politikai okokból megpróbálták kitessékelni az irodalomból a költőt. Mindig is tehetségtelen volt – ordították. Ma sincs ez másként: Tormay Cécile írt egy nekik nem tetsző, érdekeiket nem szolgáló könyvet több mint 90 évvel ezelőtt, ők pedig ma fajvédelmi-politikai okokból megpróbálják az írónőt kitessékelni az irodalomból. Így teszik a politika, a zsidó fajvédelem prédájává az irodalmat. A kórus megmaradt, csak a kóristák neve változott. Akkor Rónai Mihály András volt az egyik vezérkórista, ma Ungvári Tamás. A név változott, az ábrázat azonban ugyanaz.
Volt persze idő, amikor Tormay Cécile neve jól szolgált zsidó érdeket. 1941-ben (már túl az első két zsidótörvényen) az „Ararát magyar zsidó évkönyv” című kiadványban az 1937-ben elhunyt írónő is szerepelt. Az „Adalékok a magyar-zsidó irodalomtörténethez” című fejezet dokumentumokat közölt, többek között Tormay egyik levelét Kiss József zsidó költőhöz:
Budapest, 1917. január 1.
VIII. Kőfaragó u. 3.
Mélyen tisztelt kedves Mester!
Csak most, hogy a „Háborús versek” gyönyörű termése az enyém lett: most, hogy csendesen, lassan elolvastam minden énekét, - indulok el mesterükhöz meghatott köszönetet mondani a legszebb karácsonyi ajándékért. Ajándék a könyv, a kezeírása és a levél, amelyre mindig büszke leszek.
Ha a hála melege menne, mendegélne, elérhetne oda, ahová a küldője küldi, úgy hiszem, azt gondolná mostan, hogy e borús időben valahogyan besüt a nap szép otthonába.
Áldja Isten, hogy olyan jó szívvel van hozzám. Köszönöm, amit a „Hét” annyi művész sorsát eldöntő lapjain értem tenni akar.
Köszönöm! És köszöntöm az Újesztendő alkalmából és kívánom, hogy a fiatal év mihamarabb adja vissza régi egészségét. Az, aki melegedni tábortüzeket gyújtott nekünk a világtalan háborús éjszakában, hivatva van, hogy a béke örömtüzeit is meggyújtsa.
Tudom, egészen biztosan tudom, hogy meg fog gyógyulni és azután majd megint bekopogtatok.
Nagy tisztelettel, meleg üdvözlettel régi híve
Tormay Cécile(Ararát magyar zsidó évkönyv. Bp., 1941. 105. oldal.)
1917-ben az akkor már befutott, neves írónak számító Tormay Cécile tehát nagyra becsülte a zsidó Kiss Józsefet. Vajon miért tették közzé ezt a levelet éppen 1941-ben? Mert akkor ez volt az érdek? Illusztrálni kellett, hogy még a Bujdosó könyv nagyhírű szerzője is mennyire tisztelte a jeles zsidó poétát?
Ma más az érdek. Ugyanaz, mint 1937-ben, az Erdélyi-ügy idején. Ma egyetlen zsidó publicista, irodalmár sem hivatkozik az 1917-es Tormay-levélre. Függetlenül attól, ki hogyan vélekedik Nomád-Lendvai István életútjáról, idézett szavai ma is érvényesek. S azt sem árt még egyszer leírni, hogy Erdélyi József kérésének megfelelően az a lap utasította rendre viharos gyorsasággal a zsidókat, amelyet Pethő Sándor szerkesztett. Az a Pethő Sándor, akinek a nevét ma közterület viseli Budapesten.
Bistrán Demeter - Kuruc.info
Kapcsolódó:
- Erdélyi József zsidók általi meghurcolása Solymosi Eszter vére című költeménye miatt
A szerző Tarlóshoz írt nyílt levelei:
- "Nem akarunk a nemzetközi zsidóság szemétlerakó telepe lenni" - a IV. levél Tarlósnak