Ugrás a cikkhez
Reklám

Kedves Tóni! Nem szeretem ugyan a nyilvánosság elôtt az ilyen bizalmas megszólítást. Most azonban, hogy a Szülôföldem című magyarországi rádióban a Te nevedet hallom a hazatértek között, megdöbbenés helyett 1944. augusztus végére gondolok. Angol-amerikai repülôgépek szálltak a mi szép Budapestünk fölött, s valahol a soroksári úton égtek a benzintartályok. Mi pedig a Te Tamás utcai villád kertjében sétálgattunk. S Te arról beszéltél, hogyan akarod megrendezni az én ,,Tiszaeszlár“ című filmemet, amelybôl Mr. Flygelman Ellis Island-i fôinspektor legnagyobb bánatára nem lett semmi sem. Akkor azonban Te még láttad ennek a témának nagy nepi vonatkozásait. Te vetted észre, amit talán magam sem tudtam, hogy nem Kun Béla diktatúrájával, hanem akkor, 1883-ban bukott el az ezeréves magyar jogállam, amikor a magyar bíróság nem mert ítéletet hirdetni a gyilkosok felett. Akkor indult el a nemzet felbomlása, s akkor indultak a kivándorló hajók Amerika felé azzal a keserves magyar teherrel, hogy itthon már alig van remény.




Akkor persze nem tudtuk, hogy egyszer majd magunk is felkerülünk arra a kivándorló hajóra, amely elvisz Ellis Islandra vagy Buenos Airesba. A kis bajor faluból azonban mindig szorongó aggódással figyeltem: mi van Páger Antallal? Hiszen valahogy ô fejezte ki legjobban mindazt, amirôl álmodtunk, amiben hittünk: a népi Magyarországot. A színpadon ô volt az új, fajvédô Magyarország, a népi erôk megjelenése, a tudatos intelligencia, szemben Kiss Ferenc robusztus ösztönösségével. Talán sohasem örültünk úgy, mikor egyszercsak hallottuk, hogy Páger Antal, aki velünk együtt ott volt Nagy Ferencék háborús bűnös listáján, megmenekült Himler Márton zsidó-kommunista fejvadászai elôl. Aztán azt hallottuk, hogy a Buenos Aires-i magyar színjátszó társaság élén Páger Antal szava, csodálatos művészete szól a bujdosókhoz, pontosan ahhoz az Argentínába került a jobboldalhoz, amely az ô közönsége volt, s amely ugyanazt a hitet vallotta, amelyet Páger Antal oly remekül formált meg különféle emberalakokban. Aztán egyszerre csend lett. A magyar színjátszó társaság megszünt. Páger Antal egy idegen ország folyóit, tájait festegette. A szó azonban elnémult. A rivaldán kialudt a fény, és egy magyar zseninek be kellett látnia, hogy Amerikába nem adnak beutazási engedélyt annak, aki népének hű fia volt, s akinek a Jávor Pálok helyett kellett volna Amerika magyarjaihoz, sôt, az egész Egysesült Államok népéhez szólni – a színpad és film nyelvén – arról a Magyarországról, amely a miénk volt s amelyeket álmainkban hordoztunk. „Nem jó a neve“ – mondták, mint azt pontosan Páger Antalról írtam meg több emigráns újságban.

S most aztán, mikor a Szülöföldem adása után egy napon kinyitottuk Amerika Hangja müncheni rádiófélóráját, onnan is azt mondták, hogy Páger Antal hazatért Magyarországra. Nem Amerika Hangja, nem Boross-Bleumel amerikai állampolgár ôméltósága mondta ezt, hanem, a gyalázkodást, „nácizást“ az öreg Esti Kurír-os hanglemezt leforgatták egy másik tragikus magyarral, Polyák Lászlóval, az ingolstadti repülôgép fiatal pilótájával, aki hét társával együtt hôsiesen hódította el Doktor Elek ÁVH-s navigátor hatalmából a szovjet csillagos repülôgépet. És ha eddig nem tudtuk volna, most megtudtuk, hogy miként lehet elveszteni egyszerre Keleten és Nyugaton két kiváló magyart, ennek a nagyszerű népnek két jellegzetes típusát: a művészt és a hôst. Mert ugyan mit is mondattak Bleumel ôméltóságáék ezzel a volt néphadseregbeli gyanútlan pilótával, aki talán nedvesorrú kölyök volt, mikor Páger Antal már a magyar szellemi élet, az alig-alig születô új Magyarország népi művészetének legélén haladt. „A színészek között ô volt a legnagyobb »náci«“. „Idejekorán megszökött az akkor még független (!) magyar igazságszolgáltatás elôl“.

Ha Polyák Lászlónak a nyugati fináncdiktatúrával szemben lett volna annyi civil kurázsija, mint amennyit az ÁVH-s izraelitával szemben mutatott Gyôr és Passau között fent a levegôben, akkor odavágta volna ezt a Terézvárosban írt amerikai storyt, a hangszalagot, és a nyomorult 10 dollár honoráriumot és azt mondta volna be a Voice of America mikrofonjába:

„Hazudsz méltóságos uram, hazudsz te öreg gyűlölködô polgári-demokrata zsornaliszt. Hazudsz Amerika nevében és Amerika keresztény polgárainak a pénzén. Mert ha Páger Antal hazament, azért egyedül és kizárólag Ti vagytok a felelôsek...“

Óh, hányszor írtuk, hányszor mondottuk el mi is, a nemzeti emigráció nevében, hogy ha már van egy Voice of America, ha van egy még rosszabb Free Europe Radio, akkor rajta keresztül azoknak kellene szólni a magyar néphez, akiknek odahaza népszerűségük, szavuknak, nevüknek kint és bent súlya van, és akiknek megvan a szellemi képességük, elôadói tehetségük, sôt, 1919 óta kipróbált antibolsevista múltjuk is ahhoz, hogy hatással és ereménnyel szólhassanak is. Páger Antal nem lehetett a Free Europe művészeti osztályának vezetôje, mert Páger „náci“ volt. Jött hát helyette az ifjú kabáttolvaj Székely Andor. Hát ô bizony nem volt „náci“. Ô csak tehetségtelen nimolista, de ezzel szemben Mr. Herbert H. Lehman fajának tagja volt. A kis zsidó kórista, akit még a népi demokrácia is elítélt kabáttolvajlásért, új felszabadítóként, a Free Europe új Talmájaként feszített Münchenben, Páger Antal pedig Buenos Airesben küzdött az élettel. És Páger Antalnak bizonyára eszébe jutott, hogy a „Szabad Magyarország Hangjá“-nak keresztelt blaszfémiából hova maradtak olyan – világviszonylatban is – nagyszerű értékek, mint Muráti Lili, Vaszary Piroska, Csellé Lajos, Hajmássy Miklós, Barabás Sári, akinek déli koncertjein mámorosan lelkesedik a demokratikus Nyugat-Németország 10 millió rádióhallgatója. Hol van Szeleczky Zita? Hol van egyáltalán a magyar szellem, a második reformkorszak páratlan magyar nemzedéke? Hol vannak a Milotayak, Ráttkayak, Oláh Györgyök, Megyery Ellák, Vaszary Jánosok? Hol van a szellemi Magyarország?



Marschalkó Lajos

Ez a Dessewffyek, Gellért Andorok, Boros-Bleumelek által vezetett amerikai hidegháború gennyes sebbé, öklendeztetô hazugsággá, nemzeti rákfenévé vált idekint. A magyar szellemi élet embereire azt mondták: nem jó a nevük! De jó volt a nevük a kabátleakasztóknak, a kommunista kollaboráns grófoknak, a Donau-Europa szolgálatából megtért hazaszállító kormánybiztosoknak, a homoszexuálisoknak és azok sántikáló férfiszeretôinek. Jó volt a nevük a marxistáknak, a Látóhatár titóista széplelkeinek, a Dob utcai libavágó lányokból, vagy ny. méltóságos asszonyokból lett dilettáns nôciknek. Jó volt a nevük a nemzeti gondolat árulóinak, megalkuvóinak és jó volt mindazoknak, akik Imrédy Béla vagy Jaross Andor környezetébôl jöttek át, hogy ott Morgenthau Ábrahám szent nevében eladjanak mindent, ami magyar, ami nemzeti és keresztény. Páger Antalnak nem volt jó a neve.

Az Englischer Gartenben – mint ezt már a németek, a menekültek, a magyarok, csehek, lengyelek, románok is jól látják, égre csapott egy nagy szellemi, erkölcsi mocsár penetráns bűze. Olyan volt ez a bűz, ez a mérhetetlen erkölcsi rothadás, nemzetárulás, néptagadás, szellemi fejvadászat, hogy illata átcsapott Argentínába is.

Páger Antal tehát hazament.

És ha csak eddig gondoljuk át a szükségképpen elénk írt gondolatsort, akkor én azt írnám: jól tetted Páger Antal! Igazad volt!

* * *

Azonban, mert szükséges messzebbre is látni a saját indulatainknál, én most újra csak 1944. március 19-ére gondolok, amikor a Magyar Futár és az Egyedül Vagyunk által rendezett matinén légiriadó miatt elmaradt egy antibolsevista páros jelenet. Néhány nappal késôbb a magyar rádióban mégis színre került a ma véresen aktuálissá vált darab, amelyet ketten adtak elô: Páger Antal és Kiss Ferenc. Egy régi újság elsárgult lapjáról most elém tünik a „Merre felé“ című dialóg teljes szövege. Benne a kép. Páger Antalra, a darab magyar honvéd ôrvezetôjére, aki Ukrajnában fel akarta robbantani a szovjet hidat, rátartja az élesre töltött pisztolyt Kiss Ferenc, aki Nagicsenko szovjet komisszárt alakította. Aztán megindul az izgalmas dialóg, amelybôl kiderül, hogy Nagicsenko is magyar. Tápéról indult el az elsô világháborúba s mikor jött a szovjetforradalom, ott maradt. Bolsevistává lett, s most Gálos ôrvezetôvel szemben hirdeti a vörös hitvallást. „Az a törvény, hogy ölni kell! Elôbb, mint a másik. A nagy csordához oda kell állani, milliókhoz, százmilliókhoz. Tudod te mekkora ez az ország? Ha Magyarországot a közepibe teszed, csak akkora lesz, mint a te öt holdadon a búzavirág. Tudd meg, a vörös híd hozzátok is elér!... Átfeszül a Kárpátokon s a Tiszán Tápéig. Oda is elmegyünk, mert így parancsolja a törvény. Mi sokan vagyunk, ti kevesen. Ti álmodoztok és mi ütünk.“

És olvasom az egykori jelenetet:

Gálos: Aljas állat vagy Nagicsenko.
Nagicsenko: Mit mondtál? Mit mertél mondani?

Gálos: Megölhetsz, de rongy ember vagy és hazudsz!

Nagicsenko: Én hazudok?

Gálos: Magadnak hazudsz! Ráuszítanád szívesen, ha tehetnéd, az egész vörös ármádiát Magyarországra. Tudod miért?... Azért, hogy haza sompolyoghass közöttük, oda Tápéra, a révházhoz...

És tulajdonképpen itt következik Páger Antal hazatérésének ôrjítô komplexuma. Hiszen anna kidején Kocsárdy Dénes álnév alatt ezt a nagyszerű jelenetet maga Páger Antal írta. És most megírja ezt fordított elôjellel. Megírja a saját életével, tragédiájával. Megírja envérével és fájdalmas magyar művészsorsával: a honvágy és a világnézet rettentô csatáját.

Akkor ebben az önmarcangolásban Páger Antal gyôzött, és Nagicsenko, a szovjet komisszár tért meg újra Nagy Jánossá. Akkor a mi törvényünkrôl beszélt Páger Gálos ôrvezetôje. A nemzeti és szocialista Magyarország új törvényérôl: „Állatot csináltatok az emberbôl – mondja a szovjet-magyarnak – s avval vigasztaljátok ôket, hogy övék lesz az egész világ! Lakjanak piszokban, szemétben, rettegjenek halálukig a népbiztosoktól, legyen örékké harc, háború, döghalál és gyűlölet, mert a szovjet-zsidók és a vörös muszka urak számára meg kell hódítani a világot... De mit kap ebbôl a hódításból a szegény ember? A tietek, meg a miénk?“

Nagicsenko: (Szinte gyerekes érveléssel) Nem olvastad Marxot...

Gálos-Páger: Én aztán nem. Azt se tudom mi az. Tudod mit olvastam én? A csillagokat a Tisza felett. Mesét a szélzúgásból. Törvényt a földem termésébôl... örömet a kislányom szemébôl. Julikának hívják, és kék a szeme.

Nagicsenko: Elég! Arra felelj, hogy kitôl kaptál parancsot a hídrobbantásra.

Gálos-Piger: Hiszen arról beszélek. Az én térvényemrôl. A kis ország parancsolt, amelyikrôl te mondtad, hogy elveszne ebben a szovjet-sivatagban, mint egy búzavirág... A búzavirágot védtem ettôl a sivatagtól!

* * *

Kedves Tóni! Erra a megfordított Nagicsenko-komplexumra saját lelkiismeretednek csak egy tény adhatna felmentést. Ha otthon tovább tudnál dolgozni a népedért, a magyarságért, az ötholdas Gálosokért. De vajon, mikor ez a vörös sivatag ott áll már a tápéi fűzfák elôtt is, vajon meg tudod-e te védeni a magyar búzavirágot? A Szülôföldem rádiójában még megmondhattad: ,,Senki se higyje el, hogy én kommunista lettem“. És mi nem is hisszük el rólad, hogy valaha is kommunistává válhatnál, mert annál sokkalta nagyobb művész és nagyobb magyar vagy. De talán jobban, mint valaki, te fogod érezni otthon, hogy menynyire otthontalanok vagyunk a nyugati hypokritademokrácia léleksivatagában, még sokkalta inkább idegenek vagyunk otthon, a saját hazánkban, a nagy Szovjet Sivatagban. Hiába ragyognak a tápéi fűzfák fölött az ismerôs csillagok és a kolchozok búzaföldjein hiába integet feléd a kék búzavirág. A hazánk most nem a mi hazánk! Nem a magyar népé, nem a Gálos ôrvezetôké. Két világ között épp olyan idegen világ az, mint az itteni. Amiként idegen vagy a lelkeddel, szíveddel, művészeteddel a Boros-Bleumelek és Gellért Andorok extraterritoriális gyarmatain, pontosan a lelked, magyarságod, művészeted által maradsz örökké idegen a Rákosi-Rothok (a Roth Manó gúnynév volt, Rákosi Mátyás Rosenfeld néven született - a szerk.), Gerô-Singerek sivatagrendszerében is. A Free Europe aranykapuin csak hasmánt csúszva az elvfeladások árán lehet bejutni, de a Sándor utca 5. kapuján belépni sem lehet másként. Idekint még ma is náci vagy Tóni, odahaza pedig „fasiszta“ vagy „antiszemita“ elhajló leszel, mihelyt a sok tehetségtelen szamárnak, akiket felszínre hajtott a szennyes vihar, terhet, konkurenciát fognak jelenteni a képességeid.

Bárhogy is van azonban, mi idekint szorongva fogjuk figyelni minden szavadat, minden léptedet és minden tettedet. Tudsz-e népi származásod jogán bekapcsolódni a Petôfi Kör ifjainak lázadozásaiba? Tudsz-e szólni majd egész halkan a te volt bajtársaidért, a Gálos ôrvezetôkért? Megkeresheted-e Imrédy Béla, Rajniss Ferenc, Kolosváry-Borcsa Mihály szélnek szórt porait: a mi Magyarországunkat és a Te Magyarországodat, Páger Antal? Tudsz e majd – mint 1935-45 táján tetted – a szellem Botond bárdjával rést ütni az otthoni börtönök, az antiszociális kizsákmányolás falán? Elmondhatod-e Rákosi Gerô zsidó-sivatagában Gálos ôrvezetô általad írott szavaival a szovjet megszállók, a Nagicsenkók és Nagy Jánosok felé: ,,Más világ kell minálunk is, de nem a tiétek. Te azt mondod, hogy olvadjunk bele a csordába, örüljünk, hogy százmilliókhoz tartozunk, foglaljuk el a világot, és rohanjunk kifelé. Én meg azt mondom, hogy ne olvadjunk be mi semmiféle százmillióba, ne foglaljuk el a másét, csak legyen a mienk, ami a mienk!“



Az idősödő Páger tsz-elnököt alakít a Húsz óra (1965) című filmben, amelyben már lehetett kritizálni a Rákosi-rendszer téeszesítését, de persze messze volt attól a Kádár-diktatúrában, hogy "fasiszta" film legyen

És most Isten veled Páger Antal! Menj, menj az otthoni sivatag útján. Menj, mint a mi nagy költônk írta ,,a megalkuvás zsoltárát zokogva“. De álorcában, ezer színészi maszkban, hazudva ôrizd a mi Magyarországunkat. Legyél „ôrlô szú az idegen fában“, legyél ,,alj a felhajtott kupában“. Ôrizd a búzavirágot, amely minden tavasszal kinô a mártírok szívébôl, az Imrédy Bélák, Szálasiak, Rajnissok, Jányok és a többiek szélnek szórt porából. Eredj, ha tudsz... Mi nem mondhatunk ítéletet. Mi csak maradunk! Mert mi azt hisszük, hogy két világ, két malomkô között mégis mi vagyunk az igazság, az élet. Mi vagyunk a tiltakozás és a Mene tekel Kelet és Nyugat egyforma igazságtalansága, méltánytalansága ellenére is.

A Boros-Bleumelek ifjú repülôje már rád fogta a demokrácia önigazolásának orvul elôrántott pisztolyát, a bolsevista halálnál is jobban pusztító ószövetségi stemplit: „náci, fasiszta“. Hogy becsületes magyarnak, jellemes művésznek tudtál-e megmaradni, akartál-e valóban a népedért, a népi Magyarországért valamit tenni, azt mi akkor ítéljük majd meg, mikor valamiféle Nagicsenko, Nagy János, de inkább egy Singer vagy Roth újra és otthon is rád fogják a megváltozhatatlan örök szovjet revolvert. Mert – hidd el Tóni – ha igazi ember vagy, ha nem csak a budai villáért történt, ami történt – ez is elkövetkezik. Nem a színpadon, hanem a keserű életben, a jajjos valóságban is.

* * *

Bajorországban most aratnak. S milyen csodálatos ugye, hogy pontosan azon a napon, mikor a Te hazatérésed hírét hallottam, itt, a DP lakótelep szélén lévô búzafölden egy kék búzavirág mosolygott felém. Nem magyar virág. De – hidd el – egészen olyan, mint az otthoni. És minket mindig a Gálos ôrvezetô kolchozosított öt holdján kinyíló magyar virágra emlékeztet. S mi is olvassuk a magunk törvényét: ,,Csillagokat a Tisza felett, Mesét a szélzúgásból“, és mi ma is úgy érezzük, hogy a két fűzfa parancsol. A kicsi ország parancsol. És azt parancsolja, hogy maradjunk, idegen gyárak padlóját sepregetve, elnémítva és megalázva, éhesen vagy fizikai munkától összetört testtel, de minden nap kiséreljük meg a lehetetlent. Hogy megfojtott torokkal, két világ által számkivetve, mindenkitôl üldözve és megtagadva sokszor a magunk fajtája által is, jajgassunk, ordítsunk azért az otthoni búzavirágért, s azért, hogy egyszer a Gálos Istvánok földjén szabadon, magyarul nyílhasson ki ami búzavirágunk, a nemzeti és szocialista Magyarország, ha közelít majd a mi aratásunk nagy idôje.

Mert az Isten megérleli a búzát, a búzavirágot. S egyedül az Isten igazságos. S majd ô ítél egyszer, hogy kettônk közül kinek volt igaza.

(Hídfô, 1956. szeptember 25.)

Kapcsolódó:

- Páger Antal véleménye a zsidókról

- Hogyan jutott el a tiszaeszlári nagy per a filmig? - Beszélgetés Marschalkó Lajossal

Reklám





Szólj hozzá!

Friss hírek az elmúlt 24 órából