Az utóbbi években a magyar közvélemény növekedő érdeklődéssel fordult a zsidókérdés felé. Mindinkább átment a köztudatba az a határozott meggyőződés, hogy a zsidóság idegen, káros, sőt veszedelmes elem a nemzeti szervezetben. Leküzdhetetlen, gátlásokat és korlátokat nem ismerő hatalomvágytól sarkallva, a faji és vérségi egység és összetartás segítségével a nemzeti élet minden területén, a gazdasági és szellemi életben, sőt, mint a keserű emlékű 1919-es vörös rémuralom bizonyítja (a forradalmi kormányzótanács, a népbiztosok tanácsának 45 tagja közül 31 volt zsidó), adott esetben a politikai éleiben is jogosulatlan uralomra, sőt egyeduralomra törekszik. A megszerzett hatalmát és befolyását kizárólag a maga külön faji érdekeinek szolgálatában használta fel. Mindenüvé, a politikai, a társadalmi, a gazdasági és a kulturális életbe egyaránt belevitte idegen szellemiségét, mérhetetlen rombolást és pusztulást okozva a magyarság erkölcsi és szellemi világában. A nemzeti társadalom azonban nemcsak felismerte ezeket a tényeket, de levonta belőlük a szükséges tanulságokat és következtetéseket is. Ennek eredményeként a zsidóság hatalmát és túlsúlyát korlátozó különféle törvények és rendszabályok életbeléptetésére került sor. E rendelkezések körüli parlamenti, politikai és sajtóviták újra és újra a közérdeklődés gyújtópontjába állították a zsidókérdést.

Bár a zsidókérdés széles hullámokat vert, a magyar társadalomban a probléma történelmi előzményei és egész fejlődése iránt nem mutatkozott különösebb érdeklődés. A közfelfogás azt tartja, hogy a zsidókérdés csak most jelentkezett először nálunk éles és határozott formában, s a zsidóság elleni önvédelmi harc is egészen újkeletű a magyar közéletben. Pedig a valóság ezzel szemben az, hogy a zsidókérdés az elmúlt évszázadban nem egyszer a leghevesebb politikai és parlamenti küzdelmek és társadalmi harcok középpontjában állt. Éles szemű, a messzi jövőbe látó, a liberális jelszavaktól és dogmáktól magukat felszabadítani tudó, fajtájukért aggódó, bátor politikusok ismételten megkísérelték a magyar társadalom figyelmét felhívni a zsidóság hatalmának ijesztő növekedésében rejlő szörnyű veszélyekre és a hatékony védekezés szükségességére. Valóban nem rajtuk múlt, hogy fáradozásuk hiábavaló volt.

Az elmúlt esztendő a magyar antiszemitizmus szempontjából kettős évforduló volt. 1842-ben született Istóczy Győző, a nyolcvanas évek antiszemita mozgalmainak kiváló vezetője: s ebben az évben indultak meg a pozsonyi diétán a politikai küzdelmek a zsidóság egyenjogúsításának kérdése körül. Istóczy személyére és politikai harcaira később részletesen kitérünk, lássuk most először a múlt század negyvenes éveinek antiszemita mozgalmait. (Cikkünkben mindvégig az antiszemita megjelölést használjuk. A történeti hűség kedvéért ragaszkodunk ehhez a kifejezéshez. A régebbi zsidóellenes politikai pártok, mozgalmak és szellemi irányzatok mind antiszemitáknak nevezték magukat. Ma a zsidóellenesség kifejezésére inkább a pontosabb és helyesebb antijudaizmus kifejezést használjuk.)

A zsidó megszállás korszaka

A múlt század negyvenes éveinek kezdetén a zsidókérdés egész jelentőségében kezd kibontakozni. A zsidóság lélekszáma a XVIII. század végétől ugrásszerűen felszökött. 1787-ben 80 775, 1850-ben 339 816 zsidót talál a népszámlálás Magyarországon. A növekedés több mint négyszáz százalékos. Ez a fél évszázad volt az ország zsidó megszállásának korszaka.

Az északkeleti határokon zavartalanul tódulhatott be a zsúfolt galíciai gettók egész népfeleslege. A beözönlő zsidó tömegek az észak-keleti Felvidéken, a mai Kárpátalján zsúfolódnak össze. Nagy szaporaságuk következtében kénytelenek népes rajokat kibocsájtani magukból. Ezek a rajok elárasztják az egész országot, jut belőlük az ország legtávolabbi zugába is. Mivel a múlti század harmadik-negyedik évtizedében a városok legtöbbje még szigorúan él kiváltságos jogaival, s nem engedi meg a zsidók letelepedését, ezek kénytelenek a földesúri birtokok mezővárosaiban, vagy nagyobb falvaiban megtelepedni. Elsősorban a fontosabb forgalmi vonalak, vízi utak és országutak jelentékenyebb települési helyein igyekeznek letelepedni.

A külterjes mezőgazdaságból élő Magyarország egész árucseréjére ráteszik kezüket. A gabona, a bor, a ló, a gyapjú, általában az összes agrártermékekkel váló kereskedelem átmegy a zsidók kezébe. Hogy ez megtörténhetett, azért nem utolsó sorban a nagybirtokos főnemességet terheli a felelősség. Ebben a korszakban alakult ki a közismert, „házizsidó” intézmény. A nagybirtokos arisztokrácia szívesen fogadta a zsidók készségét és szolgálatait. A házizsidó nemcsak minden terményt átvett, de előleget is adott, kölcsönt is folyósított — többnyire uzsorakamatra —, és bérbe is vette a birtokot.

Széchenyi István gróf bizony nem egyszer keményen megszólja osztályostársait azért, mert könnyelmű módon zsidókkal paktálnak. A zsidók persze nemcsak a termények átvételével, az uzsorakamatokra adott kölcsönökkel és a bérbevett birtokokkal csinálnak jó üzleteket. Buzgó szolgálataikért egyéb ellenszolgáltatást is kapnak. Így ők lesznek csaknem mindenütt a pálinkamérési regálék bérlői. Mint ilyenek, egész vidékek, sőt egész vármegyék pórnépét erkölcsi és anyagi romlásba taszítják. Vonatkozik ez elsősorban az északkeleti vármegyékre: Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegyékre.

Kossuth a zsidó uzsoráról és az egyenjogúsítás előfeltételeiről

A fiatal Kossuthot — mint Zemplén szülöttjét — is foglalkoztatta ez a probléma. Tapasztalatairól és megfigyeléseiről írt beszámolójában leplezetlen őszinteséggel beszél arról a lelkiismeretlen uzsoráról, a csalás ezer fortélyáról, amivel ezek a pálinkamérő zsidók rászoktatják a szerencsétlen földművelő népet a mértéktelen szeszfogyasztásra. Testileg legyengülnek, erkölcsileg megromlanak, anyagilag koldusbotra jutnak ennek az országrésznek régebben derék, szorgalmas, jobbágytömegei.

A parazitizmus nyers és kíméletlen érvényesülése nyomán elsorvad a gazdaszervezet, ebben az esetben az őslakosság. Olyan biológiai törvényszerűség ez, amely az élők világában mindig és mindenütt érvényesül. Kossuthnak alkalma volt közelről Iátni és megismerni a keleti zsidóság betódulásának hatását és következményeit. Ezek az élményei és tapasztalatai egész életében végigkísérik őt. Amikor a negyvenes évek közepén szóba kerül a zsidók egyenjogúsításának kérdése, Kossuth már mint a reformmozgalom országszerte ismert és népszerű vezére szól a kérdéshez. Szabadelvű nézetei ellenére is abból az altételből indul ki álláspontjának megfogalmazásánál, hogy a zsidóság elsősorban nem vallásfelekezet, hanem külön nép, külön nemzetiség, amely önmagát a legélesebben elhatárolja a gazdanéptől. Vallási szabályai és egész vallásrendszere is ennek a nemzeti, vagy népi különvalóságnak szolgálatában állanak. Ezek a különleges szokások és hagyományok áthidalhatatlan szakadékot, alkotnak a zsidóság és a gazdanépek között. Mindezek alapján Kossuth arra a végső következtetésre jut, hogy mielőtt a zsidókat politikailag is egyenjogúsítanák, előbb nekik saját magukat kell társadalmilag emancipálni. Más szóval: szakítaniuk kell eddigi életformájukkal, az elidegenítő és elkülönítő szokásokkal és életszabályokkal, amelyek oly sok félreértésre adnak alkalmat és áthághatatlan válaszfalként emelkednek zsidók és a gazdanépek közé. A zsidók idegenszerűségeiről vallott nézeteit Kossuth később enyhítette, de még a nyolcvanas években is, mikor torinói számkivetettségéből szemlélte a magyarság sorsának alakulását, aggodalommal nyilatkozik a keleti zsidók beözönléséről és a határok lezárásának szükségességét hangsúlyozza.

Kossuthhoz hasonlóan azok a politikusok és követek, akik a zsidók által elözönlött és fenyegetett északkeleti országrészekből származtak (Bereg, Ung, Ugocsa, Zemplén, Sáros, Abauj, Szatmár stb.) vagy a zsidók egyenjogúsítása ellen foglaltak állást, vagy csak fokozatos és feltételekhez kötött jogkiterjesztéshez voltak hajlandók hozzájárulni. Elég, ha itt Kölcseyre hivatkozunk, aki a szatmári megyegyűléseken a legsötétebb színekkel ecsetelte a zsidók által kizsákmányolt adózó nép állapotát.

Akik már a negyvenes években tisztán láttak a zsidókérdésben

A negyvenes évek pozsonyi országgyűlési vitái során valahányszor a zsidókérdés kerül szóba, a követek rendszerint két pártra szakadtak. Egyik oldalon állottak azok, akik a zsidók haladéktalan és hiánytalan teljes egyenjogúsítását tartották szükségesnek, a másik oldalon azok tömörültek, akik a zsidóktól az ország anyagi és szellemi függetlenségét, nemzeti létét, féltették s ezért csak vonakodva voltak hajlandók belemenni lassú és fokozatos egyenjogúsításba.

Mint már említettük, az „antiszemita” követek legnagyobb részt olyan vidékeket képviseltek, ahol már nagy tömegben élt és tevékenykedett a zsidóság. A zsidók érdekében szót emelő követek viszont többnyire olyan megyéket képviseltek, ahol viszonylag kevés zsidó élt s így a zsidókérdés sem jelentkezett élesebb formában. Méltán érte ezeket a követeket szemrehányás, hogy bőkezűek és nagylelkűek akarnak lenni mások rovására, jöjjenek el és nézzék meg csak Kelet-Magyarországon, mit jelent az, ha valahol a zsidók elszaporodhatnak és gátlás nélkül élősködhetnek.

Ha a pozsonyi diétán a zsidókérdés vitája során elhangzott beszédeket figyelmesen elolvassuk, csodálkozással állapítjuk meg, hogy már akkor is, száz évvel ezelőtt is, csaknem ugyanazokat a panaszokat halljuk a zsidósággal kapcsolatban, mint manapság. Korszakok, emberek, nemzedékek változhattak, a zsidóság — úgy látszik — változatlanul ugyanaz maradt. Komlóssy, a debreceni követ, Zsedényi, Pázmándy, Zsoldos, Sosich, Lónyay csaknem ugyanazokat az érveket sorakoztatják fel az emancipáció ellen, mint aminőkre hivatkozva egy évszázaddal később megindítottuk a zsidósággal szemben önvédelmi harcunkat.

A zsidó törvénye, a Talmud, minden embert, aki nem zsidó, ellenségének tekint. A zsidónak más a nyelve, a vallása, a nemzetisége, idegen közöttük. Nem simulnak a magyarsághoz. A földműveléstől vonakodnak. A napszámosok között nincsenek zsidók. Vajon a Talmud szabályai nem ellenkeznek-e a keresztény állameszmével? Amíg a pórnép milliói nem részesülnek jogokban, a zsidókat sem szabad semmiféle előnyhöz juttatni, mert ez a legnagyobb igazságtalanság lenne. A zsidók élesen elkülönülnek minden más néptől ma is, a talmudi bigottizmus hatalma alatt nyögnek. A zsidók fanatikus gyűlölettel viseltetnek a keresztény hit elvei és szertartásai iránt. A zsidók államot képeznek az államban. Külön törvényük és bíráskodásuk van. A zsidók főleg abból élnek, amit a kereszténység véres verejtékkel keres. Ezeket a vezető gondolatokat találjuk az antiszemita követek beszédeiben. Kétségtelen, hogy bátor, erélyes és határozott fellépésüknek köszönhető, hogy a zsidók általános egyenjogúsítására a negyvenes években nem kerül sor, csak kisebb, részleges jogkiterjesztésre.

Az antiszemita politikai irányzat cselekvőképességét hátrányosan befolyásolta az a körülmény, hogy nem volt kiemelkedő vezéregyénisége. Nem volt az antiszemita frontnak olyan vezetője, aki tekintélyével és népszerűségével az egész irányzat vezérévé lehetett volna. Széchenyi István grófról a felső táblán elmondott beszédei és írásaiban található megjegyzései alapján nyilvánvaló volt, hogy ellenzi a zsidók egyenjogúsítását, de sokféle irányú közéleti tevékenysége mellett nem juthatott arra ideje, hogy behatóbban foglalkozzék a kérdéssel.

Széchenyi nézete a zsidókról

Széchényi gazdasági és kulturális tekintetben egyformán gyengének tartotta még a magyarságot arra, hogy magába fogadja a zsidóságban megtestesülő sok idegenséget. Tőle származik az a szállóigévé vált megjegyzés, hogy

ha mi emancipáljuk a zsidókat, ki fog majd minkén emancipálni?

Széchenyi a zsidók egyenjogúsításától a kibontakozásban lévő magyar „nemzetiséget” a magyar karaktert, a magyarság szellemi-erkölcsi lényegét féltette. Igen találó volt a mi viszonyainkra vonatkozó ama megjegyzése, hogy például ha az angol tengerbe egy palack tintát öntünk, az nem változik meg, de ha egy tál magyar levesbe öntjük ugyanazt az üveg tintát, ez bizony megzavarodik és élvezhetetlenné válik. Széchenyi is szabadelvű volt, a maga korában nem is lehetett más, de szabadelvűséget mindenben, tehát a zsidókérdésben is alárendelte a nemzeti érdekeknek. Ezt a felfogást a következő hasonlattal világította meg:

Ha egy bárka, amelyikben ott van a saját gyermeke és egy idegen gyermek, s süllyedni kezd, akkor a veszély pillanatában minden humanizmusa ellenére az idegen gyermeket fogja a tengerbe dobni.

Széchenyit minden politikai állásfoglalásában, a zsidókérdésben is egy elv, egy eszme irányította: „Mindenekelőtt áll előttem hűség a fajtámhoz”.

Eötvös végzetes tévedése

Egészen más szemszögből nézte a zsidók egyenjogúsításának kérdését Eötvös József báró. A humanizmus, szabadság, jogegyenlőség jelszavainak a nemzeti érdekeket is hajlandó volt alárendelni. Tulajdonképpen ő volt, ha nem is a politikai, de a szellemi vezére a zsidó egyenjogúsítást törekvéseknek. A Budapesti Szemlében „A zsidók emancipációja” címben megjelent tanulmánya évtizedeken át politikai és szellemi fegyvertáruk volt a zsidó egyenjogúsításért síkraszálló politikusoknak. Eötvös egyáltalában nem ismerte, vagy nem akarta ismerni a zsidók faji természetét, idegen lelkivilágát és erkölcsi felfogását. Felállította a végső tételt: a zsidókat emancipálni kell, s ehhez sorakoztatta fel érveit és bizonyítékait. Hogy bebizonyítsa, mennyire jogos, igazságos és szükséges dolog a zsidók egyenjogúsítása, úgy állítja elénk a zsidó népet, mint egy szerencsétlen, szánálomra méltó, ártatlanul üldözött és lenézett fajt, amelyiknek nincsenek hibái csak erényei és értékei, ha vannak is fogyatkozásai, ha romlott és erkölcstelen is egyik-másik tekintetben, ezért a befogadó népeket terheli a felelősség, mert nem engedték szabadon fejlődni és érvényesülni a zsidóságot.

Eötvös kereken kétségbe vonta, hogy a zsidóság bármiféle, akár politikai, akár gazdasági, társadalmi, erkölcsi, vagy szellemi veszélyt hozhatna a magyarságra. A zsidók viszonylagos számbeli kisebbségénél fogva is kizártnak tartotta, hogy a zsidók bármilyen térén a magyarság fölé kerekedhetnének. Csak néhány évtized volt szükséges ahhoz, hogy kitűnjék Eötvös végzetes tévedése.

Hogy Eötvös miképp vélekedett a zsidóságról, a zsidókérdésről és a zsidó egyenjogúsításról, annak szemléltetésére közlünk néhány gondolatot már említett tanulmányából. (A zsidók emancipátiója. Népszerű Zsidó Könyvtár. Szerkeszti Bánóczi József és Gábor Ignác. 1. szám.)

De vajon azon a veszély, melyet néhányan a zsidók polgárosításából nemzetiségünkre jósolnak, létezik-e csak a legkisebb mértékben is? Lehet-e valaki annyira pesszimista, hogy a nemzetiséget, mely egy ezred előtt Ázsia közepéből a történet fergetegei között — e határok közé vetve — bár idegen földön oly gyökeret vert, hogy ennyi fergetegek után is fennáll…, hogy e nemzetiséget néhányezer zsidó polgárosítása által veszélyeztetve lássa, veszélyeztetve most, midőn — hála az égnek — a magyar régen átlátá, hogy jövője nemzetiségével egy, midőn minden szív, mely dobogni tud a hazáért, lángol, midőn őseink nyelve nem idegen többé e határok között, melyeket vérükkel szerzének. S vajon, e nemzetiséget, amelyet annyi hideg egykedvűség el nem enyésztetett, mely felejtve, sőt — szégyennel legyen mondva — megvetve azoktól, kik a haza legnagyobb áldását élvezik, egy agg rögeként csak a nép beszédében élt, végre mégis utat tör magának, most néhány zsidó polgárosítás ronthatná el?

Az, hogy egy pár százezer szerencsétlennek sorsát enyhítjük, hogy egy elnyomott néposztályt, mely ugyanis már hazánkban él, s melyet égbekiáltó igazságtalanság nélkül ki nem tilthatunk határaiból, minden emberrel született jogokban részesítünk, nem a törvényhozásban, amely nálunk csak egy privilegizált osztály kiváltsága, nem oly jogokban, melyek által politikai befolyási szerezhetne, csupán abban, hogy kenyerét keze munkája után becsületesen megszerezhesse s e hazában, melyet vérével őriz, munkájával gazdagít, egy darabka földet megszerezhessen — vajon ez hozna veszélyeket nemzetiségünkre, ez fogná ledönteni azt, a mi annyi századnak diadalmasan ellentállt?

Eötvösnek ezeket a nézeteit azonban csak a nyugati liberális állambölcseleti és politikai irodalmon művelődött néhány közéleti szereplő tette magáévá. A nemzeti társadalom túlnyomó többsége, a jobbágyság, kisnemesség és polgárság korántsem látta ily egyszerűnek, megnyugtatónak a helyzetet. Ellenkezőleg ezekben a rétegekben a zsidóknak nyújtott könnyebbségekkel, a zsidók növekvő terjeszkedésével párhuzamosan elmélyült a zsidók iránti ellenszenv. Elég fellapoznunk az egykorú újságokat. Lépten-nyomon olvashatunk híreket, tudósításokat és cikkeket, amelyek a zsidósággal szemben táplált idegenkedést tükrözik vissza. A közhit a zsidókban a liberális eszmék terjedése ellenére is olyan idegen, máshitű, máslelkű embercsoportot látott, amelyet megtűrhet maga között, de véglegesen soha be nem fogadhat.

A zsidók elözönlik a városokat, a lakosság tüntet ellenük

A legfontosabb vívmány, amit a zsidók a múlt század negyvenes éveiben elértek, az volt, hogy a városoknak is meg kell nyitniok kapuikat előttük. A zsidóság mindig a zsúfoltságot, az összeszorítottságot, a városi életformát kedvelte, most, hogy megnyílt a lehetőség részére a városokba való településre, sűrű rajokban húzódtak be a legfontosabb forgalmi központokba, veszedelmes versenyt támaszt a városi kereskedő és iparos lakosságnak. A visszahatás, a védekezés nem maradhatott el.

Számos városban súrlódások támadtak és összeütközésekre került a sor a zsidóság és az őslakosság között. A zsidók mint iparosok és kereskedők tisztességtelen eszközzel (uzsorával, csalással, selejtes áruval stb.) törekedtek háttérbe szorítani a céh-rendszabályok által megkötött keresztény iparosokat és kereskedőket. Növelte az ellentétet és feszültséget még az is, hogy a zsidók mindig újabb és újabb követeléssekkel léptek fel.

1848 tavaszán, amikor a nemzeti forradalom láza járta át a magyarság szervezetet, a zsidók elérkezettnek látták az időt a teljes egyenjogúsítás elérésére. A zsidóknak erre a fellépésére országszerte nagy volt a felzúdulás. Pozsonyban, Szombathelyen, Székesfehérvárott és más városokban a zsidók ellen irányuló utcai tüntetésekre, sőt zavargásokra is került sor. A városok lakossága egyöntetűen azt követelte, hogy a zsidóknak nyújtott engedményeket helyezzék hatályon kívül, s kötelezzék őket a városok elhagyására. Később a szabadságharc politikai és katonai eseményei elvonták a figyelmet a zsidókérdésről és a zsidóságról. A Debrecenből Szegedre költözött országgyűlés utolsó üléseinek egyikén kimondotta ugyan a zsidók egyenjogúsítását, de annak a határozatnak nem volt semmiféle gyakorlati jelentősége.

A negyvenes évek antiszemita mozgalmai még nem jelenítettek önálló, határozott politikai törekvést, csak ösztönszerű védekezést a beözönlő zsidóság részéről fenyegető veszedelemmel szemben. Az antiszemitizmus, a zsidóellenesség mint politikai program csak a nyolcvanas évek elején jelentkezik először a magyar közéletben.

A zsidók egyenjogúsításának „eredményei”

A hatvanhetes kiegyezést követő hónapok egyik legsürgősebb teendője a zsidók egyenjogúsításának törvénybe iktatása volt. A törvény valójában csak a már meglévő tényleges állapotot hagyta jóvá. A zsidóság a hatvanas években gyakorlatilag már mindenben egyenjogú volt az őslakossággal. A törvény tehát csak ünnepélyesen kinyilvánította az államhatalomnak azt a felfogását, hogy a zsidókat teljesen egyenjogúaknak tartja az ország többi lakosaival.

Alig egy évtized kellett csak ahhoz, hogy a zsidóság egyenjogúsításának végzetes következményei máris jelentkezzenek. A hetvenes évek vége felé már általános a kiábrándulás és a csalódás. A birtokos osztály eladósodik. A főleg árveréssel kapcsolatos birtokcserék száma évről évre ugrásszerűen emelkedik. Az uzsora megengedett, törvényesen nem tiltott üzletággá lett. A szabadverseny volt az uralkodó jelszó. Ez más szóval azt jelentette, hogy mindazok, akik az uzsorával, csalással és más üzleti praktikával dolgozó zsidósággal szemben alulmaradtak, azok semmiféle törvényes védelemben vagy társadalmi segítségben sem részesülhettek. A kereskedés és iparűzés teljes szabadsága lehetővé tette, hagy a zsidók mindenféle szakmai képzettség nélkül egyedül ravaszságukra, fortélyosságukra, üzleti leleményességükre támaszkodva, bármiféle ipart vagy kereskedést űzzenek. Nemzetközi kapcsolataik réven a magyar agrártermékek (gabona, liszt, dohány, bőr, gyapjú stb.) exportját egészen a zsidó kereskedőházak kaparintják a kezükbe. A budapesti bankok és pénzintézetek (Hitel-, Kereskedelmi-, Leszámítoló Bank) kivétel nélkül zsidó irányítás alatt állanak. Hitelt elsősorban zsidó ügyfeleiknek folyósítottak. Az állandó válsággal küzdő, mindig kölcsönökre szoruló államháztartást is ezek a zsidó irányítás alatt álló pénzintézetek segítették ki kölcsönműveleteikkel. Ezen az úton biztos kapcsolatok szövődtek a politikai élet felelős vezetői és gazdasági élet zsidó irányítói között.

A zsidóság terjeszkedésével és gyarapodásával párhuzamosan a nem zsidó lakosság, a birtokos, kisparaszt, iparos, kereskedő elszegényedik és tönkremegy. Nem csoda, hogy általános elkeseredés lesz úrrá a lelkeken. Szót emelni nem lehetett, nem is mert senki sem, mert nyomban rásütötték a barbár, elmaradott antiszemitaság bélyegét. A fővárosi vezető lapok legtöbbjénél akkor már érdekeltsége volt a zsidóságnak is. Amikor a hetvenes évek végén olyan hírek érkeztek, hogy az orosz kormány zsidóellenes intézkedései, a lengyelországi és ukrajnai pogromok nyomán újabb zsidó bevándorlási hullám fenyegeti az országot, mégiscsak kitört a méltatlankodás, az elfojtott keserűség. A megyegyűlések — többnyire az érdekelt, a fenyegetett keleti vármegyék — erélyes hangú határozati javaslatokban kérték a kormányt, hogy óvja meg az országot az újabb csapástól, zárja le a határokat, mert máris túlontúl telítve vagyunk a zsidókkal. A megyei határozatokkal kapcsolatban előbb a vidéki, majd a fővárosi sajtó egy része is foglalkozni kezdett a zsidókérdéssel.

Végre megtört a jég, megszűnt az ijesztő, néma csend a zsidókérdés körül. Most már csak egy olyan férfiú hiányzott, aki megfelelő képességekkel és felelősséggel magára vállalja a zsidóság térhódításával szemben folytatandó nemzeti önvédelmi harc irányítását. A Gondviselés ezt a férfiút is megküldte Istóczy Győző személyében.

Istóczy valóban a kiválasztottak hitével, odaadásával, hűségével szolgálta azt az ügyet, amelyre sorsa kirendelte őt. Mindenét, tudását, munkaerejét, képességeit, örökölt vagyonát, egész jövőjét és egész életét hiánytalanul a zsidóság elleni küzdelem szolgálatába állította. Egyéni érdekeit habozás nélkül mindig alárendelte a nemzeti érdeknek. Soha nem volt kapható semmiféle olcsó kompromisszumra vagy kicsinyes megalkuvásra. Helytállt a legválságosabb pillanatokban is, akkor is, amikor már egészen egyedül maradt. Nem kereste az elismerést és a népszerűséget. Kitartott eszméi mellett akkor is, amikor a helyzet már egészen reménytelen volt, és semmi kilátása sem lehetett a sikerre.

A politikai antiszemitizmus kezdete

A szorosabb értelemben vett politikai antiszemitizmus Magyarországon tulajdonképpen azzal a beszéddel kezdődik, amelyet Istóczy 1815. április 8-án mondott el a képviselőházban. Már ebben az első beszédében teljes nyíltsággal és őszinteséggel feltárja a helyzetet, egyben kijelöli a magyar antiszemita mozgalom irányelveit és céljait Már ekkor, tehát hetven évvel ezelőtt kérlelhetetlen harcot hirdet a zsidóságban megtestesülő judaizmus ellen. A zsidóság természetét, a zsidókérdés lényegét oly csodálatos éleslátással, biztonsággal világítja meg, hogy ahhoz ma sem tudnának sokat hozzátenni:

„...nem mondok újságot, ha azt állítom, hogy ezen elem úgy számereje, mint bel- és külterjes szaporodásával, mint a közgazdászati téren kivívott úgyszólván diktátori hatalmánál fogva, mely hatalmat mindenütt egyéb terekre is kiterjeszteni törekszik; bennünket nem túlszárnyalással, mert ez már többé-kevésbé már végbement — hanem elnyomással fenyeget” — mondja beszéde egyik helyén. Mindenekelőtt végképp szakítani kell azzal a téves felfogással, amely téves felfogást a zsidóság képviselői folyton érvényesíteni törekedtek, valahányszor az bármely, habár igazolható támadásnak van kitéve, hogy tudniillik ezen elem pusztán egy vallásfelekezetet képez, mert ez elem tulajdonképpen egy zárt társadalmi kaszt, — melyet a véregység, az ősidőkből átvett tradíciók, az érdekközösség, a vallás, de már csak részben a vallás — fűznek egy szoros, zárt egységgé.

A zsidóság azon alakban, amelyben a modern társadalom jelentkezik kasztszerű lényegénél fogva, egy külön elvet, és pedig egy napról napra érvényesülő külön elvet képvisel. E részben azon sajátszerű észleletet tesszük, hogy mint véregység, tradítiók és érdekközösség által szorosan egybefűzött zárt kaszt, a lehető legarisztokratikusabb fogalom, s mindamellett a demokrácia zászlóját lengeti — természetesen csupán a kívülálló elemekre vonatkozólag. Az arisztokráciának halálos ellensége, s mindamellett mindazon résen, amelyet ezen tör ő maga az arisztokrácia legújabb formájában, a plutokrácia képében helyezkedik be.”

Istóczy zsidóellenes kiáltványa

Istóczy első fellépésének, első beszédének idehaza csekély visszhangja volt. Évek voltak szükségesek ahhoz, hogy különböző pártállású politikusokból végre megteremthesse a Magyar Antiszemita Pártot. Leglelkesebb, legnépszerűbb követői közül Onódy Gézát, Simonyi Ivánt és Verhovay Gyulát említjük. Velük együtt vívta meg Istóczy súlyos parlamenti harcait és a választási küzdelmeket. Bármily lelkesedéssel, odaadással és áldozatkészséggel dolgoztak a kormányhatalommal, a zsidóság roppant tőkeerejével és mindenüvé elérhető befolyásával szemben átütő sikert nem érhettek el. Tizennyolc-húsz mandátumnál többet nem tudtak elérni. Ez pedig nagyon kevés volt ahhoz, hogy a politikai viszonyok alakulásában cselekvőleg is beleszólhassanak. Pedig az antiszemita eszmék országszerte a legszélesebb néprétegekben igen népszerűek voltak. A parasztság, a középbirtokos osztály, a városi polgárság, az alsópapság, s az ifjúság is az antiszemita eszmékért lelkesedett.

Istóczy működését kezdettől fogva nagy figyelemmel kísérték külföldön, főleg Németország antiszemita köreiben. A német antiszemita vezetőkhöz Islóczyt meleg baráti kapcsolatok fűzték. A német bajtársak Istóczy iránt érzett nagyrabecsülésüket díszes emlékirat és emlékserleg ajándékozásával fejezték ki. Istóczy nagy tekintélye a drezdai első nemzetközi antiszemita kongresszuson (1882. szeptember 11.) jutott különösképpen kifejezésre. A kongresszus főelőadója is Istóczy volt. A tárgyalások legfontosabb eredménye az ugyancsak Istóczy által szerkesztett Európa népeihez és kormányaihoz intézett kiáltvány volt. Ez a manifesztum megrázó szavakkal tárja a világ elé a zsidóság bomlasztó tevékenységét, s azt a sorsot, amely minden európai kultúrnépre vár, ha ezek a népek nem fognak össze s nem küszöbölik ki magukból a pusztulás okozó fertőző elemet.

„Valamint az elmúlt évszázadok folyama alatt az európai keresztény népek kultúráját, civilizációját, jólétét és jövőjét felváltva az arabok, a tatárok és a törölök fenyegették, amely idegen fajú és vallási népek támadásait s rohamait az európai keresztény népek fegyverei annak idején diadalmasan visszavertek, úgy napjainkban az európai keresztény népek kultúráját, civilizációját, jólétét és jövőjét egy, ama támadó népelemeknél nem kevésbé veszélyes, sőt tekintve eszközeit és céljait, azoknál tán még veszélyesebb idegen népfaj fenyeget. S ez az idegen népfaj a zsidóság.

Az európai keresztény népek helyes ösztöne a legújabb időkig féken tartotta ezt az esküdt, természetes, öröklött ellenséget, amelynek ellenében törvényhozási megszorító, de félrendszabályoknak bizonyult intézkedése voltak az európai népek védőfegyverei.

Ez az állapot azonban a jelen század elejétől kezdve az egyes európai országokban fokozatosan, gyökeresen megváltozott.

A francia forradalomnak diadalra jutott eszméi a szabadság, egyenlőség és testvériség, a zsidó népfaj előtt is ledöntötték ama korlátokat, amely korlátok a keresztény népek védelmére voltak felállítva.

A szabadság elve alkalmaztatott arra a népfajra is, amelynek mindenütt első és legfőbb törekvése a többi népeket a rafinéria minden nemével morális és vagyoni rabigába verni, mert vallási és nemzeti hagyományaik szerint mind e népek csak arra varnak teremtve, hogy őneki szolgáljanak.

Az egyenlőség elve alkalmaztatott arra a népfajra is, amely nem akar egyenlő lenni velünk, magát mintegy Istentől privilegizált népnek, a többi embereket pedig alsóbb lényeknek, tisztátalan állatoknak tartja.

A testvériség elve alkalmaztatott arra a népfajra is, amely bennünket, a nemzsidókat, felebarátainak, embertársainak nem ismer el, s amelynek Talmudja értelmében a nemzsidók kiirtani való ellenségek, akiket csalni, lopni, kizsarolni, a bukás örvényébe taszítani, ellenük hamisan esküdni, őket megbecsteleníteni, sőt meggyilkolni is Istenük előtt kedves cselekedet” — mondja a manifesztum bevezető részében.

Európa a keresztény népeké, s ezért az ellenséges és uralkodni vágyó, nem keresztény népelemek hatalmi törekvéseinek kísérleti teréül nem szolgálhat.

A kiáltvány befejező részében egyebek között a következőket olvashatjuk:

„És ha e szózatunk nem fog kiáltó szó maradni a pusztában, hanem az európai keresztény társadalom az őt fenyegető veszély tudatára ébredve haladéktalanul megragadja a jogos önvédelem törvényes eszközeit, úgy a XIX. század homlokáról rövid idő alatt le lesz törölve az a szégyenfolt, hogy 7—8 millió főnyi kultúrellenes népfaj, a semitikus zsidófaj szellemileg, moraliter és pénzügyileg zsarnokoskodjék negyedfélszás millió főnyi emberfajon, azon az emberfajon, amely szellemi és fizikai fölényénél fogva hivatva van saját magát tökélyre vitt civilizációjával együtt, diadalmas fegyvereivel, s a béke munkájával öt világrészben elterjeszteni.”

A zsidók elhatalmasodása

Újabb négy évtizednek — méghozzá milyen negyven esztendőnek — kellett eltelnie, amíg a zsidókérdés az ezerkilencszázhúszas évek elején újra szóhoz juthatott a magyar közéletben. Nem térhetünk ki ezúttal azokra a próbálkozásokra, amelyek — mint Darányi Ignác és Egán Ede ruténföldi akciója — közben itt-ott kísérletet tettek a zsidóság gyors ütemben fokozódó térfoglalásának feltartóztatására. Ezek a kísérletek amúgy is csak késleltetni tudták legfeljebb, de nem megállítani a zsidóság mindenütt megnyilvánuló térhódítását. A századfordulókor a magyar gazdasági élet már egészen a zsidóság uralma alatt van. Valamennyi bankban és pénzintézetben övek a vezető szerep. A gyáripar is nekik jövedelmezett. Pedig ezen a téren a kezdeményezés az úttörés nehéz, fáradságos munkája nem a zsidóság érdeme. A banktőke bekapcsolódásával egymásután szerzik meg a nem zsidó alapítású vezető iparvállalatokat. Ebben az időbon már teljes mértékben érvényesül a zsidóság befolyása szellemi életünkben is. A vezető budapesti lapok egy-kettőt kivéve zsidó tőkeérdekeltségbe tartoznak, s a zsidó szellemi irányítás alatt állanak. A nemzeti vagyon egyre nagyobb hányada csúszik át zsidó kézbe.

Már-már úgy látszott, hogy a nemzeti társadalomnak nem is lesz többé ereje ahhoz, hogy legalább megkísérelje lerázni a ránehezedő zsidó túlsúlyt. Csak a zsidóságnak az 1918-as és 1919-es szégyenletes forradalmi mozgalmakban tanúsított kihívó magatartása, kezdeményező és vezető szerepe tudta felrázni a magyarságot a tehetetlenségből.

A visszahatás igen erős volt. Az egész országon úrrá lettek az antiszemita eszmék. A nemzetgyűlés nagy többsége is az antiszemita gondolat hívének vallotta magát. Általános volt a meggyőződés, hogy a zsidóság elveszti a liberális korszakban megszerzett nagy hatalmat. Ezek a remények azonban nem váltak valóra. A zsidóság jóformán semmit sem veszített korábbi birtokállományából. Mi volt vajon az oka annak, hogy a politikai hatalom birtokában sem sikerült az antiszemita programot legalább részben megvalósítani?

Mindenekelőtt külpolitikai nehézségek jelentkeztek. Mi akkor akartuk idebenn a zsidóság hatalmát letörni, amikor körülöttünk és egész Európában a zsidóság politikai és gazdasági hatalmának tetőpontján állott. Olyan nemzetközi diplomáciai és pénzügyi erők vonultak fel ellenünk, amelyekkel a Trianonban szétszabdalt Magyarország nem birkózhatott meg. De idebenn sem volt minden rendben. Az úgynevezett keresztény nemzeti irányzatnak nem volt oly tekintélyes kimagasló alakja, aki alkalmas lett volna arra, hogy a szétforgácsolódó és szertehúzó erőket összefogja. A „fajvédő-ébredő” püspök, Prohászka Ottokár talán egyedül lett volna alkalmas erre a feladatra. Az ő érzékeny, finom lelke azonban nem tudta elviselni a kicsinyes politikai intrikákat.

Prohászka a liberális kormány bűneiről

Prohászka már pályája kezdetén, a századfordulón, fiatal tanár korában világosan látta azt az anyagi romlást, lelki, erkölcsi és szellemi bomlást, amely a zsidóság terjeszkedésével együtt járt. Ahol alkalma nyílt rá, bátran fel is emelte szavát a zsidóság kizsákmányoló, élősdi, értéket, szépet, jót, nemest és magasztost megsemmisítő szellemi tevékenysége ellen. A politikától azonban mindvégig távol tartotta magát. Csak a két zsidó forradalom megalázó és megszégyenítő tanulságai érlelték meg benne azt az elhatározást, hogy ő is kiveszi részét a nemzetébresztő munkából. A zsidókérdésről vallott nézeteit tömören kifejezi „Die Judenfrage in Ungarn” címen írt kis tanulmánya:

A zsidók mindenre kaphatók voltak a forradalom előtti és alatti években, ha az ősi hagyományoknak, a nemzetfenntartó erőknek szétrombolásáról volt szó. Magyarországot leterítették, az országot elárasztó idegen szörnyetegek, a tébolyodottak áradata zúdult az országra; és ezek az emberek mind magyarul beszéltek, de egészen zsidók voltak. A felébredt Magyarország megdöbbenve nézett erre a söpredékre, amely mindenre, gyilkosságra és a legiszonyúbb bűnre is képes volt, és csak most, saját sírja szélén jött rá, hogy milyen veszély fenyegeti azt a népet, amelyik egy másik, számára idegen népet befogad anélkül, hogy azt asszimilálni tudná. A magyar nép feleszmélt és látta, hogy a zsidóság számban, hatalomban vagyonban és befolyásban egyre gyarapodott; úgy látta, az a veszély fenyegeti, hogy saját országában megvetett, kifosztott és megfojtott lesz…

(...)

Magyarország nemzeti állam akar maradni. Erről azonban addig nem lehet szó, amíg a zsidó elem ilyen arcátlanul és tapintatlanul terjeszkedik. Vagy talán van valakinek bátorsága ezt a jogunkat elvitatni? Talán Amerika emel kifogást, amelyik a nemkívánatos bevándorlókat távol tartja magától? Vagy talán az az Anglia, amelyik megakadályozza a keleti zsidóság bevándorlását? Egyedül nekünk kell a mértéket nem ismerő idegenektől tönkremennünk? Liberális kormányaink eddig hallgattak és tétlenül nézték, hogy a zsidóság fortéllyal és ravaszsággal, munkával és szorgalommal is miként szárnyalja túl e keresztény magyar népet. Mi most világgá kiáltjuk, hogy a korlátlanul növekvő zsidóságot mi nem bírjuk tovább elviselni és le akarjuk rázni a nyakunkról.

Száz esztendő tanulságai

Most, amikor minden jel arra vall, hogy elérkezett a zsidókérdés végleges megoldásának ideje, az elmúlt száz év tanulságait nem szabad figyelmei kívül hagynunk. Láttuk, hogy egy évszázad előtt az antiszemitizmus még csak a tömegek életösztönében pislákoló érzés volt, négy évtizeddel később Istóczyék már szervezett politikai mozgalommá fejlesztik az antiszemita törekvéseket, de még nincs elegendő erejük ahhoz, hogy döntő politikai tényezőként léphessenek fel a magyar közéletben. Újabb négy évtized múlva már-már parlamenti többséget kap a zsidóság elleni önvédelmi harc eszméje és programja. Az akkori európai viszonyok és saját szellemi felkészültségük hiánya következtében nem tudtuk megoldani a zsidókérdést.

Ma Európa túlnyomó részé velünk együtt el van szánva arra, hogy bármi történjék is, végleg felszámolja a zsidókérdést. A mi feladatunk most a zsidókérdés sikeres megoldásához szükséges tudást, ismereteket, általános szellemi felkészültséget megszervezni. E cél szolgálatára szerveztük meg a Zsidókérdés Kutató Magyar intézetet. Az Intézet kötelékében dolgozó szellemi munkaközösség feladatául tűzte ki többek között a magyar antiszemita Mozgalmak részletes oknyomozó történetének megírását, a zsidókérdés hazai alakulásának feltárását, a zsidóság politikai, társadalmi, közéleti, társadalmi és kulturális befolyásának vizsgálatát. De nemcsak a múlt, a jelen és méginkább a jövő érdekel minket. Részletes adatgyűjtés alapján pontos helyzetképet akarunk magunknak alkotni a zsidóság számbeli erejéről, társadalmi rétegeződéséről, foglalkozási megoszlásáról, vagyoni helyzetről, hogy ezeknek az adatoknak birtokában részletes terveket készíthessük a zsidóságnak a magyar életközösségből előbb-utóbb sorra kerülő eltávolításához. Így érkeztünk el egy évszázad múltán a népi antiszemita mozgalmaktól a zsidókérdés rendszeres és módszeres tudományos vizsgálatáig és ennek alapján a kérdés végleges megoldásáig.

(Magyarság, 1943. április 4.)

(Kuruc.info)