Néhaivaló nagy Ugrón Gábornál üldögéltem egyszer mint fiatal újságíró. Látogatója volt s a könyvtárban kellett rá várakoznom.

Unalmamban böngészni kezdtem a könyvespolcokon s kiemeltem egy-egy érdekesebb munkát a többiek közül. Ahogy lapozgattam bennük, lépten-nyomon aláhúzott sorokra bukkantam. Sokszor oly erővel dolgozott az olvasó ceruzája, hogy a lapok átszakadtak az indulatos jelzések alatt. Oldalt, a margókon felkiáltó- és kérdőjelek ágaskodtak egy-egy éles szó, egy-egy markáns megjegyzés kíséretében, amelyet a friss benyomások alatt valaki keze azonnal papírra vetett. Némelyik munka némelyik lapja úgy hatott, mint egy csatatér, a lelki és szellemi küzdelem ceruzanyomai borították, amely a szerző és olvasó között valamikor lejátszódott. Feltűnt azután az is, hogy sok értékes kötet sarka beszakadt, a borítéktáblák szegletei letörtek, mintha valaki erőszakkal rongálta volna meg őket. Meg is jegyeztem a házigazdának, hogy jobban kellene vigyázni a könyvekre. Ki végzi a takarítást, hogy ilyen sok a megrongált kötet közöttük? Ugrón csöndesen elmosolyodott és azt mondta: — Nem a szobalány a hibás, én vagyok a könyvpusztító. Az olvasmányaim, az érdekesebb munkák annyira hatnak rám, annyira kirobbantják belőlem a helyeslést vagy ellentmondást, sokszor olyan indulatba hoznak, hogy becsapom a kötetet. Nem tudom megállni, hogy mindjárt pörbe ne szálljak az íróval. Innen a sok hevenyészett aláhúzás, a sok össze-vissza ceruza-jegyzet. Sokszor dühösen a sarokba hajítom a könyvet, hogy másnap vagy egy félóra múlva fölvegyem s újra tovább küzdjek vele s esetleg újra a sarokba vágjam, míg egészen el nem olvastam. Ha már az eleven szerzővel nem birkózhatom, így birkózom a szellemével. De persze annak már igazán könyvnek kell lenni, amelyikkel ilyen személyeskedő viszonyba lépek...

Milotay István

Hát így birkózom én is és azt hiszem, velem együtt százan és ezren így birkóznak napok óta Bary Józsefnek, a tiszaeszlári pör vizsgálóbírójának nagy kötetével, ezekkel a félelmetes memoárokkal. Abbahagyom őket az izgalomtól megviselve, hogy aztán újra elővegyem, újra küzdjek velük és szenvedjek tőlük, míg csak végére nem értem. Különös könyv. Egy pör vádiratának, személyi, tárgyi önigazolásnak készült a meghiggadt utókor számára s akarva-akaratlanul egy félelmetes memento lett belőle, egy egész korral, egy kormányzattal, egy egész országgal, egy egész világgal szemben. A Magyarság egyik olvasója azt írta a minap róla, hogy olvasás közben sokszor elhomályosultak a szemei és a torkában dobogott a szíve a leküzdhetetlen izgalomtól. Pedig ez a könyv nem akar hatni irodalmi eszközökkel. Csak az igazságot akarja egy puritán, zárkózott, hallgatag természetű, korrekt és önérzetes magyar bírónak őszinteségével és egyszerűségével. Bary József amit elmond, azt szinte hivatalos hangon mondja el. Ő nem akar se izgató, se érdekes lenni. A színtelen, jelentéktelen dolgoknak ugyanazt a pedáns, szinte monoton hangsúlyt adja, mint a legmegdöbbentőbb mozzanatoknak. Azt se lehet mondani, hogy küzd ezzel a roppant feszültséget lehelő anyaggal, ennek művészi fogásokra csábító erejével. Nem küzd, mert nincsenek se írói, se művészi hajlamai. És mégis ebből, vagy éppen ebből az ellentétből, az író, a bíró tartózkodásából, lapidáris egyszerűségéből s a történet idegkínzó ellentétjeiből támad az olvasás megrázó, nyugtalanító, szinte gyötrő és elernyesztő élménye. Micsoda szegénység minden írói fantázia, minden képzelet, minden művészi becsvágy az életnek, a valóságnak ilyen utolérhetetlen teljesítményével szemben, mint ez az eszlári gyilkosság, ez a bűnpör a maga titokzataival, a felhőkből és az utca porából, a Tisza-parti füzesekből, a sötét zsinagógákból, a kocsmákból, a rutén tutajosok, a galíciai kazárok, a szabolcsi zsidó földesurak, a csendbiztosok, a cselédek, az orvosszakértők vallomásaiból, a fiskálisok, a megyei urak, az újságok, a politikusok, a kormány és a világbíró Rothschildok erőfeszítéseiből, sakkhúzásaiból lecsapó meglepetéseivel!

Az első, talán legmaradandóbb benyomás, hogyan tör be a csöndes, nyugalmas, napvilágos magyar életbe valami szörnyű idegenség és bizonytalanság a galíciai bevándorlók megjelenésével s az eszlári gyilkosság nyomán a földalatti rejtelemnek valami izgató és nyomasztó érzése, valami új, sötét, ismeretlen, lehetetlen dolognak, amivel ezeréves életében ez a lélek és ez a képzelet soha nem találkozott. A mi életünk olyan volt, még legsötétebb titkaival és bűneivel együtt is, mint egy nagy, világos, fehérre meszelt falusi ház s most egyszerre egy sarkába, amelyet idegenek szállottak meg, valami homályos, valami megfejthetetlen és megérthetetlen férkőzött be. Az eszlári pör nyomán úgy riadtunk rá erre, mintha a búzaföldek, a széles, poros országutak, a derűs mezőségek egyszerre megnyíltak volna alattunk, egy másik áthatolhatatlan lélek mélységeit és irtózatait mutatva.

Micsoda két világ állt itt egymással szemben és döbbent rá a másik jelenlétére. Az egyik oldalon a magyar táblabíró-liberalizmus klasszikus, naiv, emelkedett, lovagias hagyományokból táplálkozó lelki, erkölcsi, politikai szemlélete, az üldözött felé hajló jóhiszeműség és nagylelkűség érzelmi világa, amelyben még a gaztett is, a betyárvilág elvetemedettsége is hősi pózban állt ki az országútra s a kockázat, a küzdelem, a jogtalanság heroizmusát kereste s annak romantikáját ébresztette maga körül. Mi akkor még csak ilyen bűnökben és ilyen bűnösökben hittünk, mert csak ilyeneket ismertünk. S ezzel a patriarchális, nyílt, keleti lélekkel, ezzel a kultúrával és ezzel a szemlélettel szemben egyszerre megjelent egy félelmetes alvilág, a galíciai és ukrániai gettó, a soha napsugárt nem látott odúk, utcák, boltok, szobák, templomrejtekek, pincék világa. S a bennük felnőtt lélek, a négyezeréves ősiség, a babona, a vadság, a gyűlölet, a haszonszomj, a kéj, az alattomosság, az idegenség népe és világa, a maga kibogozhatatlan egybefonottságával, ugyanilyen szolidaritásával és ugyanilyen céljaival.

Micsoda naiv és mégis milyen drámai erőfeszítés, mikor a magyar közvélemény, a sajtó nagy része, a politikai vezérférfiak meggyőzni próbálják önmagukat s a másik, a jobbik magyar zsidóságot, hogy ne azonosítsa magát ezzel a sötétséggel. Se a képzeletükkel, se a tapasztalatukkal, se az erkölcsi meggyőződésükkel nem tudnak hinni abban, hogy ez a szolidaritás felnyúlik azokra a napsütötte térségekre, ahol ennek a zsidóságnak bennszülött rétegei a társadalmi és anyagi elismertetés, a beérkezettség, a nyugati civilizáció, a keresztény államrend, a nemzeti egyenjogúság áldásaiban egy asztalnál ülnek velünk. Nem tudnak hinni benne, hogy mindezeken a korlátokon, gátlásokon, látszatokon, ezen a megszokáson túl van egy feloldhatatlan törvény, amely a fajiság törvénye, amely mindent eltipor és mindent alárendel önmagának. Hiába próbálják publicisták, mint Rákosi Jenő, Csávolszky vagy Verhovay, politikusok, mint Irányi Dániel, vagy Herman Ottó ezt az álláspontot elfogadtatni ezzel a zsidósággal, hogy ha bűn történt, az egyeseknek, egyéneknek a bűne, vagy egy olyan lelkiségé, amelytől a magyar zsidóságot áthághatatlan távolságok választják el. Hiába hangoztatják, hogy senki se akarja őket felelőssé tenni azért, ami történt, ha igaznak bizonyulna is. Ez a zsidóság szinte egy gombnyomásra vagy egy láthatatlan intésre, egyetlen vészjelre, az első tanúvallomásokra, az első nyomokra, mint egy ember odaszegődik az eszlári vádlottak mellé. A liberális magyarság kérlelésére az a felelet: vagy vállaljátok az eszláriakat is, vagy szembetaláltok magatokkal bennünket is mindnyájunkat Eszlártól Budapestig és ha kell, Budapesttől Newyorkig és Londonig. S miközben ez a magyar jóhiszeműség, ez a közvélemény így fáradozik, a másik valami mindent túlszárnyaló agilitással valami égő türelmetlenséggel, valami eget-földet megrázó hisztériával mintha csak négyezer esztendő közös titkáról, közös esküjéről lenne szó, amelyet a lelepleztetéstől életre-halálra meg kell védelmezni, — sorompóba lép vizsgálóbíróval, a tanúk, a bizonyítékok erejével, a vérükből való vér vallomásaival szemben, hogy mindezt elnyomja, túlharsogja, megzavarja, megállítsa vagy megfélemlítse.

Ekkor és itt lép először porondra az a sajtó, amely személyében mar, meggyanúsít, vádol, leleplez, rágalmaz, terrorizál mindenkit, aki az ügyben ellenkező véleményen mer lenni. Családi, anyagi, erkölcsi érdekében, egzisztenciájában rohanja meg a pör nyomozó hatóságait, a bírákat, a papokat, a magyar intelligenciát, az egész megyei társadalmat, az egész közigazgatást. Ázsiai színek, ázsiai erkölcsök, ázsiai elmaradottság vádjával és szégyenével elborítva kerülnek mindnyájan a nagyvilág, az európai közvélemény, a művelt nyugat vádlottak-padjára. Memorandumok, beadványok, vezércikkek, tudósítások árasztják el a világsajtót a magyar kegyetlenség, a zsandár- és csendbiztosuralom, a táblabíró-gonoszság rendszeréről. Köztiszteletben álló ártatlan magyar funkcionáriusok mint démoni összeesküvők, mint egy alföldi kukluxklán tagjai rajzoltatnak meg és pellengéreztetnek ki, hogy olyan magyar írók, mint Mikszáth Kálmán vagy Rákosi Viktor, elborzadjanak a ferdítés, az ördögi invenció ilyen féktelenségén. Mai szemmel olvasva úgy hat az egész, mint egy óriási előgyakorlat ahhoz a világot átfogó hadjárathoz, melyet a kommunizmus után a fehér terror ürügye alatt még nagyobb tökéletességgel, még kiterjedtebb, még vadabb hangszereléssel hajtottak végre ellenünk esztendőkön keresztül, olyan bűnök eltussolására és leplezésére, amelyek az eszlári szörnyűséggel egy lélekben és egy anyaméhben születtek.

Solymosi Eszter

Az a kép, melyet ez a sajtó, ezek a panaszok, ezek a följelentők Magyarországról, a magyar társadalomról a nagyvilág elé terjesztenek, később, évek, egy-két évtized múlva úgynevezett realista és naturalista irodalommá válik a Bródyak, Lengyelek és Szomoriak kezén s tudományos szociológiává Jásziék, Kunfiék és Szende Pálék munkájában. És azokból, akik ezt a harcot vívják és akikért vívják, lesznek huszonöt, harminc, ötven esztendő múlva az új magyar nagybirtok, a magyar kapitalizmus, a nagyindusztria, az értelmiség, a színház és művészet új tényezői, egész új világa, kiterjeszkedve és mindent elborítva az elhallgatott, megtévesztett és megfélemlített régi Magyarország felett.

És ezzel a világgal társul, akarva-akaratlanul szövetségre lép a Tisza-féle liberális kormányzatnak, politikának, uralmi érdeknek az a világa, melyet a romló vagy romlott, hanyatló dzsentri képvisel. A gründolás, az iparfejlesztés, a vasútépítés, az állami kölcsönök, a gyarmati kapitalizmus gyorsan burjánzó aranykorszaka ez, mikor mint állam szinte először jutunk érintkezésbe a Rothschildok világot dirigáló, már Bécsig kinyújtott és Budapest felé tapogatódzó számításaival és érdekeivel. Pénz kell, új és új kölcsönök s nem kompromittálhatjuk magunkat a nagy világ előtt. A hatalmi, kormányzati, a politikai és pártérdek beavatkozása az igazságszolgáltatás menetébe egyszerre brutális valósággá válik, összefüggésben olyan idegen érdekekkel, amelyekről azelőtt a malomalatti magyar szemlélet csak mesékből értesült.

És mindez összefog és összehat egyetlen erő, egyetlen személy, egyetlen áldozat ellen, a nyomorult kis parasztlány vádoló, sovány, fejletlen alakja, agyontaposott, agyontépdesett árnyéka ellen, aki mint egy ártatlan kis állat elesett és eltűnt ennek az apokaliptikus dulakodásnak örvényeiben. Őt is, ügyét is, igazságát is elnyomták, leterrorizálták, elföldelték, gúny, szégyen, megvetés, babona tárgyává avatták, hogy évtizedek múlva senki említeni se merje. És íme, ötven év múlva mégis kikel ismeretlen sírjából és egy rettentő könyv lapjain fölnyitja szemét, fölemeli segítséget kérő kezét az utókor ítélőszékéhez. Hitvány kis perkál-ujjasában, kopott, rongyos, kék szoknyájában, piros keszkenőjében itt áll ezrek és ezrek előtt, mintha csak ártatlan, mindenkitől elhagyatott önmagunkat szimbolizálná.

Nem jó a Bary József könyvét elolvasni...

(Magyarság, 1933. október 1.)