Az alábbi írás közel 100 évvel ezelőtt született, de ha végigolvassuk, talán elcsodálkozunk, hogy az abban szereplő nevek még ma is milyen jelentős helyet foglalhatnak el a magyar irodalomtörténet „dicsőséges” lapjain...

Lendvai István:

Néhány adat az irodalmi patkánylázadáshoz

Az a nyílt bolsevizmus, amely négy hónapig Magyarországon dühöngött, irodalmi vonatkozásában is az volt, ami a többiekben: patkánylázadás. A patkányokat azonban a megelőző tíz esztendő „magyar” sajtója és irodalma hordozta ki méhében, hozta napvilágra és nevelte veszedelmesekké. Hogy honnan, micsoda csatornai mélységekből bűzlött föl az aszfalt főlé, sőt Budapest amerikánus tornyai fölé ez a népség, arra mindenki rá fog ismerni, ha az egyik csatornarácsot fölemelem. Egy különben dühödt bolsevista mondta el nekem március 24-én, hogy az írók tanácsának alakulása közben valaki az írói direktóriumba megválasztandónak véleményezte az egri remetét: Gárdonyi Gézát.

— Gárdonyi? — pattant föl erre valaki a legifjabbak közül. — Mért nem mindjárt Vörösmarty Mihály?

Ez a fölényes, lesújtó mondat azt akarta kifejezni, hogy ha már ilyen ásatag, elkövült nevet mert az a valaki fölvetni, akkor miért nem mindjárt egy hitelesen meghalt, egészen paleontológiai nevet, a Vörösmartyét vetette föl. Ki beszél, ki mer még beszélni, a „mai” magyar írókról szólván, ilyen jelentéktelen, elaggott és hátramaradt senkiről, ilyen régen elintézett irodalmi kövületről, mint Gárdonyi Géza?

Lendvai István

Az a fiatal titán, aki mindezt ama lesújtó mondattal elintézni vélte, Déri Tibor volt. Boldogan konstatálom, hogy senki a nagy magyar közönségből ezt a nevet nem ismeri, és irigylek mindenkit, aki nem kénytelen ilyen süvölvényekre egyetlen percét sem vesztegetni. De a patkányvisítás jellemző. Aki elkövette, az magánhivatalnoki életének homályából a Nyugat hasábjain pattant ki az irodalmi verőfényre egy ocsmány pornográfikus elbeszéléssel, amelyet azután még néhány igen rosszul, jelentéktelenül átírt Kraft-Ebbing-fejezet követett. S e néhány irodalmi exhíbició után mire vélte magát följogosítottnak a derék bankfiú? Arra, hogy ugyancsak a Nyugat vendégszerető hasábjain bemocskolja a tragikus Ady Endre halotti maszkját és megállapítsa egy hasonlóan fölényes cikkben, hogy Ady volt az utolsó nemzeti költő, annál is inkább, mert „a nemzet” — mint ilyen — megszűnt, ez az avult fogalom az idők lomtárába került, Adynak még meg lehet bocsátani, hogy lázas költői elfogultságában erről még nem szerzett tudomást Déri Tibortól.

Ki szüntette meg a nemzet, a nemzetek létét? Talán Gerhart Hauptmann, talán Paul Claudel, talán Dosztojevszkij, vagy D’Annunzio, vagy Goga Oktavián? Nem, hanem Déri Tibor, aki a nevezettekkel semmiféle kongenialitásba nem erőszakolható. De Déri Tibor — s ez a jellemző! — érezte magában a jogosultságot, a hivatást ahhoz, hogy a nemzetek megszűntét dekretálja, és a Nyugat — s ez megint jellemző! — érezte annak a szükségességét, a kötelességét, hogy ennek a cikknek az „ő“ Adyjának szentelt számban helyet adjon. S továbbmegyek: sem a cikkíró, sem a Nyugat nem érezhette magát egyedül, asszisztencia nélkül, mikor ezt a szemtelenkedést kiadta. A Barcsay-utcai gimnáziumban egy felsőbb osztály „bizalmiférfia” így nyilatkozott meg a kommün első napjaiban diáktársai és a tanárság előtt:

— No lám, ma ünnepünk van, mégsincs Szózat, nincs Himnusz. Ki is írta azt a Szózatot, hogy „itt élned, halnod kell?“ Az a Vörösmarty bizonyára valami temetkezési vállalatnak volt a vigéce, nemde, elvtársak?

Hát igen: a patkányok ott voltak nemcsak a Nyugat szerkesztőségi asztalainál, hanem az iskolák padjaiban is, csöndesen koncertáltak egymással és a gyáva merészség napjaiban el is rikkantották magukat egyformán, egyazon hangvillára hangolva. Megérezték önök a patkánybűzt? Majd lesz még tovább is.

Az irodalmi kommünnek három látható feje volt: Lukács György, Balázs Béla és Kassák Lajos. Mikor rájuk gondolok, eszembe jut Nietzsche két jóslata az eljövendő európai „nihilizmus“ embereiről: „die ungesundeste Art Menschen“ — a legegészségtelenebb emberfajta — és a másik : „die Vorherrschaft der jüdischen Rasse in Europa“ — a zsidó faj uralma Európában.

A magyar szellemi nihilizmus nem teremhetett betegebb embereket e háromnál és zsidóbbakat a két elsőnél. Lukács György és Balázs Béla nem hiába imádták egymást a nyilvánosság előtt is nyomtatott papíron: szellemiségük száraz fagyökér volt. Az a túltengő intellektualizmus, az a minden lelki megmozdulást itatóspapíron át szűrő absztraktság, az a minden eleven élettől, elsődleges inspirációtól és költői megsejdítéstől való idegenség, amelyet Werner Sombart méltán sorol a zsidó fajiság tipikus ismertető jegyei közé, hatványozottan volt meg Lukács Györgyben és Balázs Bélában, a pesti irodalom e két jászioszkárjában. Lukács György, a filozófus és esztéta, a világ legködösebb, Istentől-embertől legelrugaszkodottabb mondataiba gyötörte a magyar nyelvet, amin nem változtat az, hogy „nem volt egészen tehetségtelen“ (mint ő állapította meg különben nagyon helyesen Molnár Ferencről), és a „pesti“ kritikáról, megsebzett Balázs-imádatában, helyes megállapításokat is tudott hördülni. Távol kerengett ő, a hideg csillag, minden népitől és minden proletáritól) távol kerengett ő, a milliomosfiú, a nyomornak sötét szféráitól — s egyszer csak itt termett irodalmi népbiztosnak, ítélni írók és könyvek fölött. Az írók egyik ülésén Szabó Dezső hevesen nekirontott a direktórium jogosultságának:

— Ki nevezte ki ezt a direktóriumot? Lukács György. Micsoda judicium jellemzi Lukács Györgyöt? Az, hogy a világot egyik könyvében fölosztotta két nagyon egyenlőtlen részre: Balázs Bélára, és azokra, akiknek nem kell. A hosszúhajú titán, akiről azt hitte volna a jóhiszemű szemlélő, hogy soha ki nem mozdul metafizikai felhőiből, fölcsapott aktív politikusnak, — Miért? Mert Kun Béla megfújta a patkányhívó sípot a Kol-Nidró dallamára, és a „race-gőg“ munkába serkentette a „ságok ségségének“ filozófusát. Hogy Balázs Béla volt a jobbkeze, az természetes. Ez a kétségbeesett kis önimádó, akit Lukács a Nyugatban egyenesen Dosztojevszkij mellé magasztalt, egyik legjellemzőbb patkánya volt a pesti irodalomnak. A lukácsgyörgyi élettelenséget drámákban, versekben, novellákban, ködös németből puskázott értekezésekben próbálta megeleveníteni — szédületes sikertelenséggel. Ha valaha méltán buktak meg drámák és könyvek Budapesten, Balázs iráskái méltán buktak. De a nagy önszerelmes nem csüggedt, hanem összes pórusain át tovább verejtékezte az irodalmat. Ha valaki papíron át gondolkozott papírra, könyvből csinált könyvet, valami kacagtató keverékével a német Schulmeisternak és a zsidó talmudistának, akkor Balázs Béla. De Balázs e világidegensége mögött is forrón ott lüktetett egyetlen eleven életnyilvánulása: a faji és egyéni érvényesülés vágya. A Károlyi-forradalom napjaiban még Hatvany Lajos, a cukor-Voltaire is elképedt azon, hogy a hadügyminisztérium egyik szobájában egy egész ellenkormányt talált, amely ott lázasan írógépelt, telefonált, tábornokokat csapott el — az ellenkormány feje Balázs Béla volt. Balázs Béla, aki a háború alatt először k. u. k. gutgesinntséggel próbált boldogulni, elment hadiönkéntesnek, a népszövetség kísérletező állomásául magasztalta a monarchiát, katholikus helyeken chestertoni katholicizmusával kérkedett, nacionalistáknak az ő fronton szerzett „magyar race-gőgjéről” szavalt, Ignotuséknak Mitteleurópát imádta — ez a ravasz kis „tiszta irodalmár“ a nagy patkány lázadás idején végre elérkezettnek látta az időt, amikor együtt imádhatja két igaz szerelmét, a nagy Ciont és a nagy Balázst. Hogy aztán az írók kataszterével, az írók első, második és harmadik osztályba való sorozásával milyen kis panamákat csinált és, milyen homéri kudarcot vallott ez a két élelmes szobatudós, arról még a proletárdiktatúra egyes lapjai gaudiummal és fölháborodással írtak.

A harmadik csillag, Kassák Lajos, az szegény feje kereszténynek született. Tót legény, aki a műveletlenek egész boldogságával ragadt meg egy-egy újszerű (neki újszerű) kifejezésen, szókötésen, jelszón, s egy bizonyos ügyesen kormányzott őrülettel mindig tudott magának egy ultraforradalmi platformot kitalálni: ő mindig előbbre volt a legelsőknél is egy kis negyedórácskával, őt nem lehetett elérni, ő például a proletárdiktatúra napjaiban már a „kollektív individualizmus“ Rosinantéján nyargalászott. A jeles „független“ végigkísérletezett a klerikális tábortól kezdve mindent, és minden látszó őrültsége és rendszertelensége mellett is rendszeresen sütögette a maga kis pecsenyéjét, így a kommün idején is egész diktátori szerepre tolta föl magát futurista versfaragóival és plakátrajzolóival együtt, hiába prüszkölt ellene a Népszava, az Ember, és hiába vicsorgatta fogát rikító kirakatjukra a képeiktől megdühödött proletártömeg. Kassákékra egészen pontosan áll a „legegészségtelenebb emberfajta“: — az aztán más, hogy az adminisztrációjuk egészen egészségesen működött. A patkányviszonyokra jellemző, hogy őt és patkányait a szomszéd csatornából hevesen és féltékenyen támadták és e támadások egyik vezére éppen Kéri (Kramer) Pál volt, a magyar újságírók egyik fő perverzusa. Kéri Pál, a velejéig megrothadt ember volt, a született bolsevista, — függetlenül attól, hogy ilyen izmus történelmileg föllép-e vagy sem, ő a bolchévisme en soi volt önmagában, a létében, a szellemi kisugárzásában. Tizenkét éves korában már nemi beteg, egy cselédlánytól — s innen az utat egészen Tisza István meggyilkoltatásáig, a minden keresztény egység és szépség, nagyság ellen való dühödt patkánylázadásig, a Károlyi Mihályon át való országrontásig, az alkoholizmusig és nemi pszichopathológiáig pontosan, következetesen megfutotta. Róla nem egyszerű portrét, hanem regényt lehetne írni: ő és Pogány Pollák József, ez a két züllött újságíró — akik közül persze Kéri határozottan tehetség volt, Pogány-Pollák pedig maga a tehetségtelenség — taszította bele Magyarországot a poklokba.

Körülöttük nyüzsgött aztán az apróbb patkányok hada, akik sem tehetségben, sem a züllés nagy arányaiban nem tudták utolérni, a Hajnal Jenők, a Róbert Oszkárok, a Roboz Imrék, a Halasi Andorok, a Magyar Lajosok, a Gábor Andorok hada, akikben nem volt meg a démoni erő és szinte-nagyság, de ugyanaz a patkányvér szaladgált moralitásuk ereiben és akik szóhoz jutása, életlehetősége csak annak a texasi anarchiának köszönhető, amely itt tizenöt éven át dúlt a pesti újságírásban, irodalomban és kritikában. Ezek és egyivású cimboráik ülték tele az újságírók otthonát és csináltak belőle egy olyan morális boszorkánykonyhát, amelynek szörnyűségét egész nagyságában csak egy középkori festő képzelete vagy egy Goya ecsetje tudná megeleveníteni: s ezek és azonos lelkületű, legföljebb óvatosabb patrónusaik csináltak itt tizenöt éven át újságot, könyvet, haladást, közvéleményt.

(Uj Nemzedék, 1919. október 1.)

(Kuruc.info)