Tovább tart a szándékos félretájékoztatás Csatáry László, és általában az úgynevezett magyarországi „vészkorszak” ügyében. A holokausztozó történészek, cionista-liberális politikai erők és értelmiségi holdudvaruk persze egyáltalán nem akarja kideríteni és elmondani az igazságot. Hazug mítoszaikkal kívánják tovább gyengíteni a magyarság nemzeti öntudatát és ellenálló erejét.

Ha azonban mégis tisztán szeretnénk látni úgy Csatáry László, mint általában a magyarországi zsidóság úgynevezett holokausztjának kérdésében, le kell számolnunk bizonyos tabukkal és a fejünkbe beültetett hazug dogmákkal.

1. A tanúvallomások hitelessége. Ideje lenne végre megérteni, hogy egyáltalán nem mindegyik zsidó „holokauszt-túlélő” és nem mindegyik fogságba esett német és magyar katona, valamint magas rangú tisztségviselő mondott minden esetben igazat a bíróságok előtt. Tisztában kell lennünk azzal, amiről nem írnak a történelemkönyvek, és amiről hallgatnak a cionista propagandisták: az elfogult, sok esetben bosszúszomjas szemtanúk, a megkínzott vagy megzsarolt, a kisebb arányú büntetésben reménykedő „náci elkövetők” tanúvallomásai nem tekinthetők feltétlenül hitelesnek. Az úgynevezett „népbírósági perek” során a védelemnek nem volt lehetősége alapos keresztkérdéseknek alávetni a szemtanúkat, a vallomások alapos elemzése és a fennmaradt dokumentumokkal történő összevetése is elmaradt. (Ezt a munkát utólag a történészeknek kellett volna elvégezniük, de természetesen a revizionisták kivételével senkinek sem volt bátorsága hozzá.) Végezetül felhívnám a figyelmet arra is, hogy pusztán kétséges hitelességű tanúvallomások alapján egy valódi jogállamban nem lehetséges kimondani az elmarasztaló ítéletet.

2. A „népbírósági eljárások” és általában a „háborús bűnösök” felett ítélkező törvényszékek ítéleteinek megítélése. Mindenkinek tisztában kellene lennie azzal, hogy a második világháború győztesei olyan pereket folytattak le a vesztes fél képviselőivel szemben, melyek során nem biztosították a védelem jogait, visszatartottak fontos információkat, korlátozták a vádlottak oldalán fellépő tanúk megjelenésének lehetőségét. Mindemellett pedig az ítéleteket sok esetben súlyosan elfogult, kizárólag a (háborús bűncselekmények sokaságát elkövető) győztesek pártján álló, tőlük egzisztenciálisan is függő bírák hozták meg. Ráadásul úgy, hogy általában politikai szinten született döntés arról, milyen büntetést kell kiszabni az egyes vádlottakra. (A nürnbergi per bírái között nem kevés volt zsidó származású.) Vagyis a háború győztesei súlyosan megsértették a bírói függetlenség elvét! Itt lenne az ideje annak, hogy az évtizedek óta tartó hazudozás után végre a közvélemény is megértse: nem csupán a kommunista korszakban voltak koncepciós perek, hanem az 1945 után rendezett, a „náci” és „fasiszta” „háborús bűnösöket” elítélő törvényszéki eljárások is kivétel nélkül koncepciós pereknek tekinthetők. (Ami nem kevesebbet jelent, mint hogy mindegyiket – tisztességes eljárás keretében - felül kellene vizsgálni.)

3. Mit tudtak a zsidók deportálásában kisebb-nagyobb szerepet játszó politikusok és tisztségviselők arról, mi történik Auschwitzban? Teljesen függetlenül attól, hogy voltak-e gázkamrák Auschwitzban vagy sem, és zajlott-e ott előre eltervezett, tömeges népirtás vagy sem, senki nem tudta – nem is tudhatta – mi történik majd a koncentrációs táborokba szállított zsidókkal. De honnan is tudták volna? A deportált zsidók ugyanúgy, ahogyan az elszállításukban közreműködő állami szervek, illetve a magyar lakosság döntő többsége hitelt adott a németek szavának, és – a valóságnak egyébként megfelelően – úgy gondolta, dolgoztatni viszik a zsidókat. (Valamint a front közeledtével biztonsági okokból szállítják el őket, mint az ellenség győzelmében reménykedő embereket, és az is köztudott volt, hogy német diadal esetén valahová a keleti területekre szállítják el őket.) Természetesen mind a zsidók, mind pedig a magyarok ismerték az ellenséges propaganda állításait a gázkamrákról, a zsidók állítólagos tömeges kivégzéséről, a haláltáborokról, az emberi szappanról és lámpaernyőről és más feltételezett szörnyűségekről. Természetesen akadtak olyanok – zsidók is, magyarok is – akik hitelt adtak ezeknek a híreszteléseknek, mások nem tudták, ki mond igazat, és ki hazudik, egyszóval senkinek sem lehetett pontos információja arról, mi is az igazság a széltében-hosszában terjesztett horrorisztikus történetekkel kapcsolatban. Az úgynevezett auschwitzi jegyzőkönyvek sem tekinthetők perdöntő bizonyítéknak - miként a holokauszt-propagandisták hamisan állítják -, hiszen az ilyen típusú „beszámolókat” akkoriban a szövetséges propaganda agyszüleményeinek tartották. Honnan tudhatta volna bárki is az igazságot arról, mi történik pontosan a frontokon vagy épp a lágerekben akkor, amikor a szemben álló felek pszichológiai háborút is vívtak egymással? (Habár az angolszász-orosz szövetségesek sokkal hatékonyabb propaganda-hadjáratot folytattak, de mondhatnám úgy is, lényegesen többet és eredményesebben hazudoztak, mint a németek.)

Megjegyezném még, hogy egyetlen egy olyan dokumentum nem került elő, amely igazolná, hogy valamely magas rangú német politikai vagy katonai vezető közölte volna magyar tárgyalópartnerével: Auschwitzban vagy bármely más „haláltáborban”, gázkamrákban tömegesen öldösik a zsidókat. (Ilyesfajta, a zsidóság „haláltáborokban” történő legyilkolását elrendelő dokumentum a nemzetiszocialista német közigazgatás berkeiben keletkezett irdatlan mennyiségű iratanyag között sem található.) Ezért tehát a gyakran hangoztatott feltételezés, hogy például Horthy Miklósnak - vagy más magyar vezető politikusnak - „tudnia kellett arról, mi zajlik a haláltáborokban”, teljességgel megalapozatlan állítás. Miért kellett volna a magyar kormányzónak jobban hinni az ellenséges propaganda híreszteléseinek, mint a szövetséges németek szavának?

Perge Ottó