Gyalogsági fegyverek

MG42

Az MG42-es géppuska kifejlesztésére az MG34-et vették alapul, emellett már jelentős tapasztalatokat is felhasználtak a korábbi hadjáratok révén. Az így kapott fegyvert több okból is a világháború legjobb többfeladatú könnyűgéppuskájaként tartják számon.

Először is a német fegyverekről alkotott mítoszokhoz képest gyártása olcsó volt a lemezeléses gyártástechnika következtében, így a legyártott 350 ezer darabbal szakasz szinten lehetett a német alakulatokat nagy mértékű mobil tűzerő kiegészítéssel felszerelni. A nagy gyártási darabszám a megbízhatósággal és a nagy tűzgyorsasággal kombinálva (20lövés/másodperc) a világháború legjobb könnyűgéppuskáját hozta létre.

A fegyver sikerességére jellemző, hogy a háború után sok ország megvásárolta a licencet, emellett a mai napig használt amerikai M60-as géppuskát is az MG42 alapján fejlesztették ki.

Az MG42-ből kifejlesztett M60 könnyűgéppuska, amit az amerikai hadsereg majdnem fél évszázadig használt

Stielhandgranate

A Blitzkrieg-taktikák szelleméhez hozzátartozott, hogy az embereket nem akarták tömegrohamokra és egyéb élőerő-taktikákra használni, viszont sok helyzetben, például a leginkább gyalogsággal vívott városi harcokban nem lehetett megkerülni a gyalogság fokozott igénybevételét.

Ebben a helyzetben adott jelentős előnyt a nyéllel ellátott Stielhandgranate, ugyanis a kialakításának köszönhetően messzebbre lehetett eldobni, mint az ellenfelek által alkalmazott típusokat, ami olyan helyzetekben, ahol az azonnali halál veszélye nélkül csak gránátozással lehet támadni az ellenfelet, gyakran döntő előnyt jelent az ellenféllel szemben. Így az MG42-höz hasonlóan a Birodalom katonáinak gyakran a viszonylag olcsó fegyverei is előnyben voltak az ellenféllel szemben, nem csak az olyan bonyolult eszközök, mint a tankok vagy a sugárhajtású repülőgépek területén tudtak a német mérnökök az ellenfelet felülmúló eszközöket tervezni.

Panzerfaust

A háború utolsó éveinek egyik legjelentősebb eszköze a rendkívül olcsó, hatékony és egyszerűen kezelhető Panzerfaust, ami a kommulatív hatás segítségével képessé tett egyetlen katonát is egy a fegyvernél több ezerszer drágább harckocsi megsemmisítésére, így az ellenfél termelési fölényének ellensúlyozására ideális eszköznek bizonyult.

A kommulatív effekttel a német és angol mérnökök kezdtek el kísérletezni egymástól függetlenül a '30-as évek végén, ami a szövetséges és német oldalon is ezen az elven működő páncélelhárító fegyverek megjelenéséhez vezetett, viszont a Panzerfausthoz hasonló egyszerű és tömeggyártható eszköznek a szövetséges oldalon nem volt megfelelője. A Birodalom utolsó időszakának így fő védelmi eszközévé vált, annál is inkább mivel gyakorlatilag bármelyik szövetséges harckocsi páncélzatát képes volt átütni és a folyamatos továbbfejlesztés révén a hatótávolsága is folyamatosan nőtt (a fenti képen a különböző számok az egyes változatok száma mellett azok pontos hatótávolságát is jelzik méterben.)

A taktikai és képzettségi fölény

A német katonáknak az alkalmazott fegyverek mellett legalább annyira hozzájárult a fölényéhez a szakértelem, a fegyelmezettség és az élenjáró taktikák alkalmazása, amiről az alábbi angol nyelvű film tart beszámolót. Itt ne tévesszem meg senkit sem az, hogy a film angolszász eredetű, ugyanis a Hollywoodban készült propagandafilmekkel ellentétben a nyugati katonai történetírás elismeri a fejlett német technológiákat és taktikákat, amik a Wehrmacht fölényét adták oly sokáig; ez a film is elismerően beszél a németek által bevezetett taktikákról és eszközökről.

A Stug3-4 - Stuh42 széria

A német páncélosok közül az erősebb Tigris és Párduc harckocsik szereztek nagyobb hírnevet, pedig a legtöbb szövetséges páncélost a jóval nagyobb számban gyártott Stug3-4 széria páncélosai semmisítették meg, amik már a nehezebb nehezebb német páncélosok megérkezése előtt félelmet keltettek a szövetséges harckocsik személyzetében.

A Stugok a védekező harcok folyamán bizonyultak rendkívül hatásosnak több okból is. Először is a torony elhagyása révén a profiljuk alacsonnyá vált, ami megkönnyítette az álcázást, és nagyon lecsökkentette a célfelületet. Mivel a páncélosok (a hollywoodi filmekben mutatott jelenetekkel ellentétben) gyakran kilométernél is messzebbről kezdtek tüzelni egymásra (főleg a kelet-európai pusztaságokban), amely távolságnál már jelentős az ágyúk szórása, ezért a kis célfelület a Stugnak a védettségét nagyon hatékonyan fokozta, mivel a pontatlan orosz tankágyúkból a rá adott lövések nagy része elé vagy mögé ment a lapos felépítés következtében. A kis elülső célfelületet emellett erősebb páncélzattal lehetett ellátni (ami több helyen ráadásul jól döntött volt), így egy találat a Stugot kisebb eséllyel ütötte át, mint a célba vett T-34-es vagy Sherman harckocsikat. A Stug emellett nagyon megbízható és mozgékony is volt a már hosszú ideje gyártott Panzer 3 alváznak köszönhetően, amit kihasználva kedvezőtlen helyzetekből gyorsan vissza tudtak vonulni.

A legnagyobb darabszámban gyártott G verzió

A Stug jó tulajdonságai és nagy gyártási darabszáma (hétszer annyi, mint a Tigrisekből, és kétszer annyi, mint a Párducokból) révén a legtöbb szövetséges páncélost elpusztító birodalmi páncélostípus volt. A 11 800 legyártott Stug3-as és 4-es több mint 30 ezer páncélost semmisített meg (ez több mint a teljes T-34-76-os széria), amely révén ez a páncélvadász költségeihez képest az egyik leghatékonyabb harceszköze volt a Birodalomnak. Ugyanis a Stug gyártási költsége a forgótorony elhagyása és az olcsó Panzer 3-as alváz miatt alacsonyabb volt, mint azoké a közepes tankoké, amiket megsemmisítettek vele. Így mivel átlagosan 2,5-3 kilőtt szövetséges tank jutott rájuk, a Stugok az ellenfél oldalán még ennél is nagyobb ipari kapacitást kötöttek le, nagy mértékben hozzájárulva a háború elhúzódásához.

A Stug zászlóaljak sikeréhez nagy mértékben hozzájárultak az ugyanarra a Panzer 3-as alvázra épülő Stuh42-es önjáró tarackok, amik a Stugok mögött haladtak, és az ellenséges tankok kísérőgyalogságát pusztították. Az ellenfél kísérőgyalogságának elpusztítása további előnyökkel is járt, ugyanis a Stugokra koncentráló ellenséges tankok a kísérőgyalogságuk nélkül a Stugokat követő páncélgránátosok gyalogsági páncélelhárító fegyvereinek áldozataivá váltak.

Stuh42-es

A Hetzer

A háború utolsó évének legnagyobb számban gyártott német páncélostípusa a világháború egyik legjobb páncélvadásza volt, noha fegyverzete és páncélzata már a gyártás kezdésének éveben ('44) sem volt kiemelkedő. Viszont ennek ellenére a Hetzer a védekező harcok folyamán kiválónak bizonyult, ugyanis a még a szövetséges közepes páncélosokhoz képest is kis mérete révén könnyen álcázható és nehezen eltalálható volt. A Hetzer hatásos lőtávolságáról tüzelő szövetséges páncélosok ugyanis a német nehézpáncélosokhoz képest töredék akkora célfelületet nagyon nehezen találták meg és találták el. A Hetzer viszont mozgékonyságára alapozva gyorsan kereket oldhatott, ha kiszúrták az álcázásból. Így ennek a könnyű páncélvadásznak jó esélye volt akár több nála jóval nehezebb páncélos kilövésére, úgy, hogy a felhasznált nyersanyag mennyisége nagyjából feleannyi volt, mint egy T-34-es-nél.

A Hetzer annyira sikeresnek bizonyult, hogy a háború után a Skoda újraindította a gyártósort a csehszlovák hadsereg mielőbbi felfegyverzésére, emellett Svájc megvette a licencét, és G-13 néven maga is nagy számban gyártotta a tankot, így jelenleg a Birodalom páncélosai közül ez létezik legnagyobb számban a világban, magángyűjtemények és múzeumok százával rendelkeznek a típus példányaival.

(Kuruc.info - olvasónktól)

Az első rész: A Harmadik Birodalom elfeledett csodafegyverei és igáslovai