Marschalkó Lajos halálának 44. évfordulójára (1968. május 20.) emlékezünk ma 1965-ös, Országhódítók c. írásával. A cikknek semmi köze az Országhódítók c. könyvéhez, mivel ezen a címen több publikációt is megjelentetett különböző témákról. Ez az írás, főként annak utolsó két bekezdése nyugodtan nevezhető az írózseni végrendeletének is, amelyet a jövő magyar ifjúságának hagyott hátra.

Marschalkó Lajos: Országhódítók

Elég hosszúra nyúlt életemben sok borzalmas dolgot olvastam már, Edgar Wallace-regénytől a Szamuelly- és Salzer Oszkár-kiadványig: akasszátok fel, lőjétek le őket! Rothadjanak! Gebedjenek! Pusztuljanak!

Borzalmasabbat és megrendítőbbet még sem olvastam, mint az Új Élet (Magyar Izraeliták Lapja, 1965. február 1-i) számában. Sós Endre a Magyar Izraeliták Országos Közössége elnökének a budapesti gettó felszabadulásáról mondott „nagy” beszédét.

S itt aztán „méltóztassunk” megállni egy rövid szóra, magyar keresztények és magyarországi izraeliták. A helyzet – akarva, vagy nem akarva – az volt, hogy a századforduló előtti Magyarország, a liberalizmus ópiumos mámorában, kénytelen volt befogadni – nagyobbrészt ismeretlen számú zsidó kisebbséget. Ez a kisebbség egyetlen évszázad alatt elérte, hogy hat százalékos arányszámával a nemzeti vagyon 19, a nemzeti jövedelem 30 százalékát birtokolta. Hatvan gazdag zsidó családot bárósított Ferenc József, és közel félezer zsidó kapta meg a magyar nemességet. Istóczy Győző, Verhovay Gyula már 1882-ben rámutattak arra, hogy „meghódított ország lettünk”.

Minden magyarnak azt kellett volna hinnie, hogy ez az idegen kisebbség, amely olyan kedvezményekben, előnyökben, kiváltságokban részesült, mint sehol a világon, száz és ezer százalékban vállalja a befogadó nemzet jó vagy rossz sorsát. Ha vele kell halni, vele hal, ha vele tud élni, vele él!

*

Kun-Kohn Béla magyarság fölötti zsidó diktatúrája, a Chorin-kapitalizmus és a Rákosi-Róth-diktatúra idegen csőcselékének uralma, akasztási dühe más képet mutattak. De hát a jámbor magyar hajlandó volt elhinni, hogy – legalább is az utóbbi – megindokoltatott Eichmann Adolf beavatkozásával, a sokat emlegetett és ma is titokzatos Auschwitz-cal.

A bolsevista győzelemmel rab lett a magyarországi zsidóság is. Ép bőrrel megmenekült ugyan az eichmanni gettókból, de valami halovány reményük mégis volt, hogy a bosszú, a Markó utca, Gyűjtőfogház kéjes és nagy vérmámora után számukra is derengeni kezdett a valóság. Ez csak annyiból állott, hogy ahol szolgává tiporták a gazdanépet, ott ebben a szolgaságban osztoznia illik azoknak is, akik befogadtattak és emancipáltattak. Hinni szerettünk volna abban, hogy azok, akik oly sokszor vertek szőrös keblükre a piros-fehér-zöld nemzeti téglával, legalább a magyar jobboldal leveretése után vállalják a magyar sorsot. Ők is elnyomót látnak a magyarság pánszláv-bolsevista elnyomóiban, ők sem beszélnek felszabadulásról, mikor tudták, hogy az őket emancipáló, nagylelkű és abban az időben liberális magyar nemzet is szolga, sőt rabszolga lett.

*

Most azonban elolvassuk az Új Életben, a „magyar (!) izraeliták lapja”, alcím alatt díszelgő nyomtatványban a földkerekség legnagyobb zsinagógájában, a budapesti Dohány utcai zsidó templomban rendezett ünnepségről szóló tudósítást, amelyet a budapesti gettó felszabadításának huszadik évfordulójára rendeztek.

S a „magyar” zsidók leghivatalosabb és legilletékesebb képviselője Sós Endre, ezen az ünnepségen azt mondja:

„Dicsőség a Szovjetuniónak, Magyarország felszabadítójának! Dicsőség azoknak a szovjet hősöknek, akik vérüket hullatták és életüket adták Magyarország feltámadásáért, a magyar nép jobb jövendőjéért és a magyar nép jövőjének biztosításával együtt a zsidó vallású magyarok (?) életéért is. A szovjet hadsereg gyors előnyomulásának volt köszönhető, hogy a budapesti gettó lett Európa egyetlen olyan gettója, amelynek lakói életben maradtak.”

Dicsőség a Szovjetuniónak, hogy megmenekült 250.000 idegen, és rabszolga lett a hazát adó nép! Dicsőség a Szovjetuniónak, hogy meggyaláztak egymillió magyar nőt, legyilkoltak félmillió magyart, ellopták – a trianoni határokon belül – a tízmilliós magyarság szabadságát, vagyonát, földjét, országát, igazságát! A nagy omlásban, a nagy történelmi és európai tragédiában csak egy a fontos: a budapesti gettó megmenekült.

*

Ki csodálkozhatik tehát azon, hogy dr. Fisch Henrik, a Dohány utcai zsinagóga főrabbija a magyar halál napján lángoló vallomást tesz a bolsevista szovjet hóhérok mellett: „Veletek akarunk menni! Küzdeni minden elnyomás ellen! Megmentett életünkkel mi is építői akarunk lenni annak a kornak, amelyben nincs már felszabadulás senki számára, mert nincs többé elnyomó a földön!”

Ha valami valamikor Istóczy Győzőtől és Verhovay Gyulától egészen Gömbös Gyuláig és Szálasi Ferencig igazolta a magyar nemzeti jobboldal állásfoglalását, az semmi más, mint ez a budapesti ünnepség a Dohány utcában.

*

Hiszen az „elégetettek” nem is egyedül ünnepeltek. Ott volt az egész kisantant-zsidóság. A jugoszláv (létezik ilyen állam?) dr. Lav Singer hirdette ki minden zsidó elsőszámú kötelességét: „a fasizmus végleges felszámolását.” Az ausztriai zsidóság részéről dr. Otto Wolken, a bécsi hitközség képviselője adta ki a jelszót: „Az egykori bűnösök közül egynek sem jutottak eszébe a megbánás szavai. Lehet nyugalmunk, amíg ezek közöttünk élnek?”

Lehet-e nyugalma jobboldali, vagy kommunista magyar vérű magyarnak, amikor azt olvassuk: „Az osztrák zsidók küldöttségét dr. Wolken alelnök, a jugoszláv zsidók küldöttségét Ehrmann elnök vezette. A küldöttségek tagjai között volt dr. Akiba Eisenberg bécsi főrabbi és Élis Katz bratislavai (a „magyar zsidók számára Pozsony már csak Bratislava marad”) dr. Benjamin Euchler, a Szlovákiai Zsidó Közösségek Szövetségének elnöke, dr. Otto Centner (Zagreb és nem Zágráb), dr. Schweitzer József pécsi főrabbi, Nuksa Benzion, a jugoszláviai delegáció főtitkára.”

*

Az emigráns magyar újságíró kezében megáll, vagy legalábbis megállana a toll, ha nem tudná kellően méltatni ennek a budapesti zsidó-felszabadítási ünnepnek a történetét. Igen, ők felszabadultak, mikor a befogadó nemzet rab lett általuk, akik kiszolgálták a szovjet hódítást, a muszka szuronyt, s akik ott élvezték a napfényt Kun-Kohn Béla vérgyilkos, terrorista brigádjaiban épp úgy, mint Rákosi-Róth Mátyás GPU-s, ÁVH-s bandájában.

A magyar munkás elnyomott rab lett. Ők „felszabadultak”. Mint maguk mondják, a „szovjet hadsereg gyors előnyomulásának következtében.”

Ennek a nagy felszabadulásnak igazi értelmét szeretnénk az otthoni és külföldi ifjúság lelkébe, elméjébe vésni. A magyar nemzet rab lett. Ők kijelentik, hogy „felszabadultak”. A magyar népet 1945-ben és 1956-ban kétszer tiporta le az „elégetettek” és „felszabadítottak” legfőbb segítő társa a moszkovita, bolsevista, pánszláv muszka páncélos. Ők azonban ünnepelnek az 1946-ban kivégzett magyar mártírok, az 1956-ban halálra gázolt magyar szabadságharcosok holttestei fölött. Ünnepelnek a jugoszláv, csehszlovák, osztrák és szlovák zsidókkal együtt. Hiszen a szovjet szurony őket emelte Közép-Európa uraivá. Ők a Kádár-rendszer haszonélvezői, amiként ők voltak Rákosi-Róth terroristái – magyarul szólván – a meghódított ország igazi urai.

Ha semmi más ezen a kerek világon, de a budapesti zsidó hitközség nemzetgyalázó és szovjetünneplő felszabadítási ünnepe örökre bizonyítja a nemzeti jobboldal, az Istóczyak, Gömbös Gyulák, Milotay Istvánok, Szálasi Ferencek igazságát, hogy magyar szocializmust, nemzeti Magyarországot nem lehet építeni, amíg az országhódítók, a Chorin-kapitalizmus és a Rákosi-Róth féle népszocializmus igazi hatalmasai a magyar elnyomottak fölött regnálnak.

Mi csak az itteni és otthoni magyar ifjúságnak szeretnénk átadni a magunk – százszorosan igazolt nemzedékének – véres és megdöbbentő tanulságát. A magyar és zsidó együttélés lehetősége megszűnt. Nincs tovább! Amikor eljön a pillanat, és a lehetőség, a magyar sors egy parancsot ad minden jobb- és baloldali magyarnak:

– Eltörölni az 1867-es emancipációs törvényt! Megvonni tőlük a magyar állampolgárságot. Aztán humánusan és demokratikusan: ki velük Magyarországról!

(Hídfő, 1965. február 25.)