Nem volt szándékomban cikket írni e témában, de Endrésiknek – ismeretlenül is – sikerült kiprovokálnia. Most már bűn lenne hallgatnom. Eleget feszegettük a közelmúltban különböző aspektusokból a nemzeti radikális oldal eszmei egységét. Érintettük a kérdést is, hogyan értelmezendő Vona Gábor pártelnök ominózus beszédében az a kitétel, hogy nem hisz a liberális demokráciában.

Nos, én elsősorban az „Endrésik-jelenség” miatt nem hiszek!

Világos, hogy nem szabad nagyon felfújni az ügyet (eléggé felfújják azt nélkülünk is a balliberális sajtó hiénái). Ezen kívül világos, hogy még az ilyen események ellenére is messze a Jobbikban a legnagyobb a belső egység. De nálam mégis kiverte a biztosítékot, hogy Endrésik egy hosszú, kéretlen felvilágosító levelet küldött ügyéről nekem, s feltételezhetően egyidejűleg minden tagtársamnak. Pusztán magával e ténnyel úgy felbosszantott, hogy mindjárt megválaszoltam, de elképzelhetik kedves olvasóim, hogy az kevésbé publikusra sikeredett, mint jelen cikkem.

Ha lehetőség adódik személyes javaslatot tenni az országos közgyűlésen, fel fogom vetni annak megfontolását, hogy szervezeti alapszabályunk módosítására lenne szükség. Szerintem célszerű lenne, hogy az országos politikai életben irányadó (de persze soha be nem tartott) demokratikus elveket némileg korlátozzuk pártunk belső életében. Legalább annyira, hogy az efféle Endrésik-esetek kevésbé gyakran fordulhassanak elő.

Szó sincs arról, hogy a Jobbikon belül ne lenne szükség belső párbeszédre és a problémák megvitatására, de hogy a vezetőség döntéseivel szemben destruktív szervezeti struktúrák épülhessenek ki, az bizony tarthatatlan állapot. Mert pontosan ez adta az esélyt a korábbi 20 évben szétesett nemzeti pártok külső erőkkel elért bomlasztásához is! Ha egy futballcsapat világbajnokságra készül, az edző munkáját a közösségnek akkor sem szabad bojkottálnia, ha nem mindenben ért egyet szakmai, vagy személyi döntéseivel. Bárkinek joga van távozni, de egy normális csoport a verseny idején, az eredmény érdekében képes meglincselni is azt, aki lázítani akarná őket a vezetőkkel szemben.

Ez az esküszegő, Pőszével pajtáskodó, másodikként menesztett képviselőnk drága szabad időmet merészelte tolakodóan igénybe venni, végtelenné duzzadó, unalmas esettanulmányával; csak azért, mert azt hiszi, hogy a tagság körében sok olyan ostoba követőre találhat, akik hasonlóan hiú érvényesülési vágyból kifolyólag majd fellázadnak a vezetéssel szemben. Hát ha lesznek ilyenek, azok jobb is, ha minél előbb elhagyják szervezetünket, még mielőtt később okoznának hasonló problémákat.

Endrésik nyilatkozatai sütnek a gyűlölettől állítólagos vetélytársa, Szegedi Csanád ellen. Érdekes, hogy Csanád nem így reagál, és már ez is jellemzően sokatmondó! Teljesen mindegy, hogy a BAZ megyei Jobbikban milyen ellentétek vannak. Szegedi Csanád olyan minőségben és mértékben bizonyította hazafiságát, hogy a kisujjában több van ebből, mint öt Endrésikben együttvéve. Ha Endrésik karakterű vezetők határozzák meg BAZ jobbikos jövőjét, akkor abból csak bomlás lehet, ha Szegedi karakterűek, akkor csak épülés. És ez nem tagsági számarányok kérdése, hanem pszichológiai törvényszerűség. Beleértve a gyermekes és nevetséges légvédelmi szirénázást vagy kalasnyikovkattogtatást is!

Mindebben nem az a felháborító, hogy valakinek, valakiknek más véleményük van a belső ügyekben, mint a vezetőségnek, hanem az elintézési mód, az emberi stílus. Sürgősebb, fontosabb feljelentéssel a rendőrségre szaladni, mint megjelenni a vezetőség ülésén! Kialakult a közösségben egy vezetői gárda, melynek sikerült egy pár százalékos mozgalomból hazánk második politikai erejévé fejlesztenie a nemzeti radikális erőt. S ekkor megjelenik egy harcias, aktív, kétségtelenül eredményeket is felmutató kevély kiskakas, és hiú gőgjében lázít, majd demokratikus jogokat követel! Ha pedig a maga és sleppje akaratát nem képes rákényszeríteni az országos vezetőségre, akkor lemondatja a megyei vezetőséget, árulkodik az ellenségnek, perekkel fenyegetőzik, s esküjét megszegve nem adja vissza mandátumát. Undorító emberi magatartásforma ez. Értsük meg jól: függetlenül attól gyomorémelyítő viselkedés ez, hogy egyébként igaza van-e vagy sincs!

Az evangélium is többször beszél erről: „Elkerülhetetlen, hogy botrányok legyenek, de jaj a botrányt okozóknak! Jobb lenne nekik, ha malomkövet kötnének nyakukba, s a tengerbe dobnák őket.” Egy más helyen: „Jaj azoknak, akik egyet is megbotránkoztatnak a kicsinyek közül!” Elkerülhetetlen, hogy emberekből álló közösségekben a gonosz szellem embereket egymás ellen hecceljen, hiszen az áteredő bűn folytán mindannyiunk értelme elhomályosult s akaratunk rosszra hajlóvá lett. De éppen azért vagyunk nem csak nemzeti, hanem keresztény alapokon is álló mozgalom is, hogy nálunk másoknál jobban működjön a belátás, bűnbánat, kiengesztelődés. Krisztustól alázatot tanult ember vélt igaza birtokában sem mocskolja kevélyen feletteseit a közös ellenségek előtt. Olyan gusztustalan dolog ez, mint mikor a USA-ból Európába szivárgott sátáni talk showban az elhagyott asszonyka ország-világ előtt kibeszéli férje szexuális problémáit.

Ha egy keresztény ember rádöbben, hogy már nem tud azonosulni csoportja vezetőségének szerinte megváltozott irányával, akkor úriember módjára négyszemközt, udvariasan közli ezt velük, aztán veszi a kalapját, és keres magának egy szimpatikusabb közösséget. Ha pedig nem talál, alapít maga saját szektát. Ez lenne emberhez méltó. Persze már a párt első időiben is voltak hasonlóan émelyítő kiválások.

Épp mostanában találtam rá a Youtube-on egy Bayer Zsolt által Nagy Ervinnel régebben készített interjúra, ahol versenyt fröcsögtek a Jobbik ellen. Tudvalévő, hogy Vona elnökké választása után a „mozgalom alapítóinak” egy csoportja elhagyta a pártot. (De akkor sem mindegyikük kezdett el fontoskodva mocskolódni a médiában azok ellen, akik poraiból sikeresen újra építették a közösséget. A többiek vajon mért tudtak alázatosan hallgatni?) Nagy Ervin szájából csupa horrorregénybe illő vád hangzott el: a Jobbikban vezetőségbe kerültek a beszivárgó karrieristák, már rég pénzfelhajtásról szól a párt története, a Gárda csak eszköz volt a sikerhez, melyet utána elhajítanak. Hogy a jobbikosok hálátlanul szegény Csurka ellen fordultak? (Nem inkább fordítva történt ez utóbbi?) Karrier, pénz, politikai eszközök: bocsánat, de ezek nem szitokszavak! Vagy csak a Jobbik esetében azok? Ha nemes eszmékért küzdünk, akkor kötelességünk ingyen és korgó gyomorral dolgozni? El kell utasítaniuk anyagi felajánlásokat aszerint, hogy mondjuk az adományozó cégek eléggé elegánsak vagy szolid tevékenységűek-e? És mondjuk: egészségtelen folyamat lenne az is, hogy aki szorgalmasabb vagy eredményesebb igyekszik lenni munkájában, abból egy párton belül felelősebb vezető lesz? És a Gárdát talán nem a gyurcsányi terrorral és cigánybűnözéssel szembeni kényszer hozta létre? Ám ha végre megszűnik e kényszer, mert mondjuk a Jobbik kormányzó pozícióba kerül, akkor nosztalgiából kell rendszeresen masíroztatni tovább a Gárdát a turisták kedvéért? Nem éppen az lenne az egészséges folyamat, ha integrálódnának a profibb alkalmassággal bíró és szakmai kiképzésű szervezetekbe, mint amilyenek a hadsereg, csendőrség, polgárőrség, katasztrófavédelem? Ez elárulásukat jelentené? Képzeljük csak el, hogy végleg győz az 1956-os szabadságharc. Utána az lett volna a helyes, ha a pesti srácokat és a nemzetőröket nem integrálják a szakmailag képzett védelmi szervezetek soraiba, hanem állandó díszőrségként masíroztatgatják őket Pest utcáin? Mindez az eszmék elárulásának kérdése lenne? Nagy Ervin – filozófus létére – sunyin csúsztat, hiszen a egyszerűen nem volt mersze a Gárda ügyét felvállalni, utólag mégis azzal rágalmazza utódait, hogy szegény gárdistákat „eszközként” használják karrierjükhöz!

Ha egy Nagy Ervinnek, vagy egy Endrésiknek nincsenek ennél komolyabb vádjaik, akkor bölcsebben tették volna, ha inkább szerényen hallgatnak. Mert ezek a gyerekes hőzöngések semmivel sem nevetségesebbek annál, hogy a Jobbikot a Moszád hozta létre, és Oroszország pénzeli…

„Gyarló az ember” - éneklik az István a király című rockopera nyavalyás, köpönyegforgató intrikusai. Feltételezhető volt, hogy egy pár éven belül ily gyorsan felduzzadó létszámú párttagság soraiban lesznek, akik Endrésik levelén nem felháborodnak, hanem a magukat szintén „igazságtalanul nélkülözöttnek” tekintve lázadozni kezdenek. Hadd idézzek „klasszikust”: „tessék, el lehet menni!” De minél előbb, hogy végre készülni tudjunk a kormányzati munkára, a szebb jövő érdekében!