A helyzetet egy gazdasági konferencián jelentette 2007 októberében Simon Peresz, Izrael elnöke: „felvásároljuk Magyarországot”. Nem távoli célokat tűzött ki, nem egy lehetőséget vázolt fel, hanem megállapította, hogy mi folyik, és mint hozzátette, „szinte döbbenetes, de úgy látom, hogy ezzel nincsenek problémáink”. Izrael, a cionista haramiaállam vérben és puskaporban, egy arab nemzet szenvedésén fogant. Volt precedens, és talán ez a sors várna ránk is? Ahogy Herzl Tivadar, a cionizmus atyja mondta: „Ha most még nevet is ezen valaki, várjatok öt vagy legfeljebb ötven évig, és meglátjátok!” Kijelentése után ötven évre megszületett Izrael.

S lőn Izrael 

Az arab belviszályokba 1840-ben beavatkozó Nagy-Britannia 1922-ben hozta létre az ideiglenes palesztinai brit megszállás területét. Majd a holokauszt borzalmaitól megindíttatva 1948-ban Anglia és az ENSZ apáskodása alatt a brit mandátum megszűnt létezni, életre hívva a zsidó államot, melyet az antiszemita arabok már másnap megtámadtak – így szól a hivatalos verzió. Ám valójában az irredenta zsidók (tehát a cionisták) már jóval régebben, az 1800-as évek végén elkezdtek beszivárogni Palesztinába. Persze nem ők voltak a választott nép első képviselői a mai Izrael területén. Zsidók egészen a bibliai idők óta élnek a Szentföldön, ám az őslakos zsidók nagyon kevesen vannak, és többségük máig a vaskalapos vallásos és anticionista fajtából való. Ezek a zsidók, akik régóta éltek együtt az arabokkal, a kezdetektől fogva ellenezték a zsidó állam létrejöttét előre látva, hogy az mennyi konfliktust fog szülni. Az anticionista zsidókat máig kirekesztik Izraelben. Ironikus módon a cionizmusnak épp kapóra jött a kor feltörő antiszemitizmusa, mivel a cionisták érdekében az állt, hogy minél több zsidó költözzön Palesztina területére. Ahogy Herzl Tivadar mondta, az antiszemiták a legjobb barátai és a leghűségesebb szolgái. Számos mai zsidó vezető ír arról, hogy a cionisták hogyan provokáltak zsidóellenes tüntetéseket Európa-szerte, így akarván Palesztinába kergetni testvéreiket, és nem törődve azzal, hogy hány zsidó hal meg az ilyen pogromokban. Mindezzel azt érték el, hogy Izrael ma egy etnikailag végtelenül vegyes állam lett: tősgyökeres szlávok, de afrikai négerek is tetszelegnek a zsidópózban. (Ma már a zsidóknak nem érdekük, hogy bárki bárhonnan Izraelbe meneküljön: mostanság inkább kikergetik maguk közül a nem zsidókat.) Ám ahhoz, hogy a zsidók odaköltözhessenek Palesztinába, nem csak telepesekre volt szükségük, hanem földet is kellett vásárolniuk. 

Cuius religio, eius regio?

Akié a vallás, azé lenne a föld? De hogyan lett az arab föld a cionista rabbiké? Az Oszmán Birodalomban nem voltak feudális viszonyok, minden föld a szultáné volt, és így adni-venni sem lehetett abból. Ám a brit megszállás után ez a probléma megoldódott, mivel az angolok azon földterület nagyságát, mely kötelezően arab kézen kellett hogy maradjon, 65 százalékban határozták meg, és a zsidók hozzáláttak az arab föld felvásárlásához, néha legális úton, az arab földterületen azonban zsebszerződéseken keresztül. A cionista földhódítás gyorsítására egy pénzügyi alapot is létrehoztak a máig működő Zsidó Nemzeti Alap képében, melynek szokása, hogy minden új megvásárolt földterület után ültet egy fát. A mai napig 240 millió (!) fát ültettek Izrael-szerte. Persze nem szabad azt hinnünk, hogy ténylegesen sok föld volt zsidó kézen, amikor 1948-ban kikiáltották Izraelt: az akkori Palesztina területének alig több mint 6 százaléka (!) volt zsidó kézben. A zsidó földtulajdonosok egyetlen közigazgatási egységben sem voltak többségben, mindössze Nyugat-Palesztinában és a majdani főváros, Jaffa területén birtokoltak sok földet.

(...)

Az összeállítás folytatását, melyben a szerző(k) arra keresi(k) a választ, vajon nálunk működőképes-e a Herzl-recept, a Barikád hetilap friss számában olvashatják. A lap megvásárlásával a nemzeti sajtót támogatjuk.