Inconnu Csoport - Politika és művészet 1978-1984

A sorozat korábbi részei:

- A szélmalomharcos - Molnár Tamás életfilmje (I. rész)

- A szélmalomharcos - Molnár Tamás életfilmje (II. rész)

- A szélmalomharcos - Molnár Tamás életfilmje (III. rész)

- Az "emberarcú szocializmus" üldözött ellenségeként - Molnár Tamás életfilmje (IV. rész)

-

A kezdet éve 1978

Most ugorjunk vissza több mint tíz évet az időben. Képzőművészeti tevékenységünk lelkes kitalálója, elindítója és motorja kétségtelenül Bokros Péter barátom. A szolnoki Komarov teremben megrendezésre kerülő első önálló tárlata kapcsán leszünk elválaszthatatlanul jó barátok, később sors- és „tettestársak”. Péter szülei a szolnoki művésztelepen élnek - édesapja festőművész, édesanyja keramikus -, így ő már kora gyermekkorától aktív képzőművészeti tevékenységet folytat. Remekül rajzol, filmezik és fotózik. Első nagyobb szabású kiállításán komputergrafikával - mint a jövő egyik lehetséges képzőművészeti ágával - foglalkozik. Sorsunk és barátságunk hosszú évtizedekre megpecsételődik és összefonódik. A művésztelepen jön össze az a lelkes kis amatőr csapat, amely később az Inconnu csoport első felállását jelenti. (A jóval később nyilvánosságra kerülő ügynökjelentésekben csoportunkat „AMATŐRÖK” fedőnévvel illetik a belügyi hatóságok!) Itt, ebben a körben ismerkedem meg Csécsei Mihállyal, Mészáros Bencével, Sípos Mihállyal és Morvai Ibolyával, akik az első években csatlakoznak hozzánk. Sokat beszélgetünk, vitatkozunk és olvasunk a modern nyugati filozófia és művészet irányzatairól. Kezdetekben az egzisztencializmus gondolatvilága mellett, leginkább a dadaizmus és a szürrealizmus gazdag látványvilága, sokszor egyéni és extrém kifejezésmódja ragad meg bennünket. Később csatlakozunk a Nyugat-Európában kibontakozó új, cselekvő, akcióművészeti folyamatokhoz. Hazai művészeti példaképeink lesznek Bódy, Erdély, Galántai, Hajas, Najmányi és Szentjóby. Péter akkoriban már aktívan levelezik magyar és külföldi fiatal művészekkel. Személyesen bemutat Galántai Györgynek – a postai művészet (mail art) hazai atyjának, akinek akkoriban tiltják be balatonboglári kápolnatárlatait. Ezek a postai úton terjesztett műalkotások és kreatív üzenetek - azokban a szigorúan elzárt időkben -, színes szellemi és alkotói szabadságot jelentenek számunkra. Valami hasonló hálót építünk ki magunk körül, mint ma az internet. Így kerülünk először bele a világ avantgarde művészetének vérkeringésébe.

Mindannyian tudjuk, hogy a postai levél- és csomagforgalmat a belügyi hatóságok folyamatosan ellenőrzik. Különösen árgus szemmel figyelik a külföldi küldeményeket. A beérkező postai küldeményeket felbontják és tüzetesen átvizsgálják. Kezdetben egyszerű gőzöléses technikával hatoltak be a levelekbe, később már korszerű rétegröntgen berendezéseket is alkalmaznak. Rájövünk egy szellemes kiskapura, amellyel ideig-óráig át lehet verni a kíváncsiskodó hatóságokat. Az ötlet egyszerű, de hatásos: a címzett helyére egy fiktív, nem létező személy nevét és adatait írjuk be, miközben a feladó rovatba kerül a valódi célszemély neve, akihez a küldeményt eljuttatni szándékozunk. A posta elviszi az adott címre, majd miután nem találja az illetőt, rábélyegzi a borítékra, hogy a címzett ismeretlen (Inconnu), és visszaküldi a feladónak a küldeményt. Ilyen vargabetűvel levelezünk sokáig. Mivel a posta, hivatalos nemzetközi nyelve francia, és az európai művészet központja akkoriban nem Berlin, hanem Párizs, így kézenfekvő a választás, legyünk mi is ismeretlen, azaz Inconnu művészcsoport.

Az első időkben annyira beleszeretünk ebbe a hóbortos műfajba, hogy mindenféle őrült küldeményt feladunk. Van ezek között illatos és büdös levél, teljesen átlátszó és fémlapból készített levél, könnyű toll és nehéz ólomlevél, különleges alakú levél, valamint miniatűr és óriási nagyságú küldemény is. A postások javára legyen mondva, szinte mindent kézbesítenek. Ráadásul szinte ingyen, hiszen címzettnek legtöbbször egy közeli állomást jelöltünk meg, míg a feladó rovatban a világ számos nagyvárosa szerepel. Miután kimerítjük a „levelezés-művészet” (mail art) szinte összes lehetőségét, illegális úton perforált bélyegpapírt szerezünk, és saját bélyegeket kezdünk nyomtatni és terjeszteni, ami egyébként akkoriban bűncselekménynek minősül. Ezeken a rendhagyó bélyegeken mindenféle polgárpukkasztó ábrák és szövegek szerepelnek, többek között stilizált nemi szervek, melyeket fel lehet nyalni a küldeményekre. Ennek a korszaknak a dokumentumai máig megtalálhatók Galántai György Artpool archívumában.

Az első hivatalos kiállításunk 1978. május elsejére datálódik, a csoport ekkor debütál a ceglédi majális keretében. A városi füves sportpályán felállított sátrunkban Bokros Péter tűzzománc képei és színes szita-nyomatai, Csécsei Mihály festett gipsz-szobrai és az én amorf, organikus grafikáim kerülnek bemutatásra. Teljesen meglepődünk a fogadtatáson, hiszen rendhagyó alkotásainkkal elsősorban provokálni kívánjuk a hideg virsli és meleg sör ünnepére kilátogatókat. A sikeren felbuzdulva ősszel meghívatjuk magunkat a Jászberényi Tanítóképző főiskolára, de azt addigra rendőrségi nyomásra betiltja az ottani iskolavezetés. Furcsa módon végül éppen Kerényi és Paál lesz az, aki a Szigligeti Színházba beenged bennünket egy rendhagyó színházi szilveszter kapcsán, ahol az aulában kiállíthatjuk műalkotásainkat.

A lázadozás éve 1979

Az alakulásunkat követő második évben megjelenik írásos periodikánk - Földalatti vonal címmel -, melyben kifejtjük a modern művészethez való viszonyunkat, és a műveinkkel kapcsolatos elméleti írásainkat. Ez a kezdetleges, ám provokatív kiadvány az évek során három számot ér meg, mielőtt hatóságilag végleg ellehetetlenítik és felszámolják. A kiadványokat írógépen legépeljük, majd nyomdai kapcsolataink révén, stencil-másolással száz példányban, titokban lesokszorosítjuk. A belügy természetesen azonnal felfigyel a városban terjedő szamizdatokra és kirúgatja munkahelyéről a nyomdászunkat, ellenünk pedig elkezdődik egy sajtórendészeti vétséggel kapcsolatos ügy titkos előkészítése. Ez év nyarán bekapcsolódunk a berekfürdői képzőművészeti alkotótábor munkájába, ahol szitanyomással képeslapokat, grafikákat és rendhagyó képregény újságot sokszorosítunk „Hard giccs magazin” címmel. A tábor főszervezője Tóth István népművelő, akivel régi barátságot ápolok. Általa ismerem meg az akkori karcagi irodalmi és képzőművészeti ellenzék néhány prominens képviselőjét. Itt találkozom és barátkozom össze Szujó Zoltánnal, a zseniális grafikussal, Kovács Karcsival, a benzinkutas bölcsésszel és Körmendi Lajos népi költő-íróval, aki a Nagykunság történelmének, néprajzának és irodalmának szakavatott ismerőjeként szerez hírnevet. Itt, ebben a táborban ismerkedünk össze Beke László művészettörténésszel is, akivel később sok terméketlen vitánk és összetűzésünk akad.

A botrányok éve 1980

A következő évben érdeklődésünk egyre inkább a filmkészítés felé irányul. A tavasz folyamán nagyon kezdetleges „szuper 8-as” kamerával készítünk három filmet: „Káka utca 27”, In memoriam” és In signo” címmel. A három rövidfilm operatőre és vágója Bokros, a társaság többi tagja szereplő és ötletgazda. A szolnoki amatőr filmes szemlén bemutatásra kerülnek az alkotások, ahol egyedi vizuális látásmódjuk miatt, a zsűri különdíjban részesíti a szürreális és erősen társadalomkritikus rövidfilmeket. Ekkora már végleg elkötelezzük magunkat, az ún. cselekvő művészetek (happening, performance, body art) irányzatai mellett. Kapcsolataink révén elérjük azt, hogy szeptember első napjaiban meghívnak a zánkai úttörővárosba, ahol a jászberényi tanítóképző főiskolai diákjai táboroznak. Az előadásból (performance) óriási botrány kerekedik. A helyi nagyszínpadra hatalmas átlátszó fóliát feszítünk, amelyre folyamatosan az emberi anatómia képeit vetítjük. Az előadás kezdetén - mintha véletlen technikai hiba lenne -, kihangosítva szidalmazzuk és provokáljuk a közönséget, majd a nézőtér padsorai felett egy mezítelen ember lépked fel a színpadra, aki ezután koreografált mozgássort követően összecsap ellenfelével, egy fekete ruhába öltözött fegyveres alakkal. A megkomponált harc és tusakodás után a gonosz legyőzi a jót, hatalmas hanghatás keretében lelövi a védtelen (meztelen) alakot, majd éles szikével kivágja a vetített felületről az emberi szerveket, és a szétroncsolt díszlet alá temeti a megölt tetemet. A minimális eszközöket alkalmazó, erősen szuggesztív fény- és hanghatásokkal kísért látvány olyan sokkoló erővel hat, hogy azon az éjszakán senki sem alszik. Kisebb nagyobb csoportokban egymással és velünk beszélgetnek a felajzott diákok az élet, a halál és a hatalom kérdéseiről. Másnap hajnalban szó szerint elmenekülnünk, mert az intézmény pártitkára kihívja ránk a rendőrséget.

A provokatív előadásnak gyorsan elterjed a híre. Hamarosan felkérés érkezezik hozzánk, miszerint tartsunk rendhagyó bemutatót a fővárosi Fiatal Művészek Klubjában (FMK), amely akkoriban komoly szálkának számít az aczéli kultúrpolitika szemében. A második előadásunkra 1980. január 17-én este került sor. Itt is becsomagoljuk és „sterillé” tesszük a teret. Kötelek, vásznak és fóliák segítségével bábukká bugyoláljuk a szereplőket, majd zsilettpengékkel levágjuk a kötéseket és burkokat, aztán saját meztelen testünkön is vérző sebeket ejtünk. Az előadás ideje alatt, hatalmas mennyiségű fehér lisztet fújunk a szereplőkre és a közönségre. A mindent elborító, kavargó fehérségen keresztül, aztán lassan átszivárog a vöröslő emberi vér. A minimális eszközökkel bemutatott előadás hatása itt is olyannyira drámaira sikeredik, hogy néhány napra rá, hosszabb időre betiltják a klub működését. A fővárosi akciót (happening) követően a megyei rendőrség gyorsan megakadályozza a kunszentmártoni fellépésünket. Titkos adatgyűjtés és nyomozás indul ellenünk. Kirívó módon megsértjük a szocialista „jóérzést”, erkölcsöt és morált.

Az Inconnu botrányos híre azonban egyre csak terjed az ellen-kulturális, alternatív művészeti berkekben. Az év tavaszán még egy bemutatót rendezünk az embertelen hatalom szürreális víziójáról Budapesten, a Képzőművészeti Szakközépiskolában. Ezen a harmadik helyszínen szintén felépítünk egy hófehér vásznakból kialakított teret, amelybe különböző magasságú posztamenseket helyezünk. Az állványokon lévő akváriumokban döglött halak láthatók, a berendezett tér falain csigák százai mászkálnak, a magasból vörös pókhálók csüngenek alá. (A különleges pókhálókészítő gépet a filmgyárból kölcsönözzük.) Az előadás kezdetén bezsúfoljuk a közönséget ebbe a zárt karanténba, majd vágóhídról vásárolt véres marhaszemekkel megdobáljuk őket. Az akció végén felöntjük az akváriumokat megolvasztott viasszal, melybe lassan „belefagynak” a halak. Itt is botrány kerekedik, de a kreatív diákok azonnal veszik a lapot, teljesen világos számukra a rendszer szürreális hazugságainak és az eltiport szabadságnak a drasztikus képi megjelenítése. Az alternatív művészeti közeg lelkesedése ellenére szorul nyakunkon a hurok. A rendőrség egyre nagyobb apparátussal információkat gyűjt rólunk, egyre több körülöttünk a besúgó. Nyáron ismét ellátogatunk a berekfürdői táborba, ahol már nyíltan rendszerellenes képeslapokat és öntapadós matricákat nyomtatunk.

Az őrület éve 1981

Közben több, mint egy év eltelik. A moziüzemi vállalatnál elkészített provokatív utcai plakátokkal és újabb művészeti szamizdatokkal idegesítjük a helyi hatóságokat. Esténként a művésztelepen elektronikus zenei kísérleteket folytatunk, melyeket aztán hangkazettán sokszorosítunk. Örömmel tapasztaljuk, hogy alkotásaink sokszorosításától különösen idegesek lesznek a párthivatal és a rendőrség emberei. A külvilág radikalizmusára, mi is egyre jobban radikalizálódunk, a csoporton belül megalakítjuk a „Politikai művészet” frakciót. Késő ősszel dr. Gerevich József pszichiáter hozzájárulásával és engedélyével megérkezik a következő felkérés: bemutatót tarthatunk a Fővárosi Pszichiátriai Intézet pincéjében. Ismét fellelkesülünk, inspirál az ötlet, hiszen igazi „őrültek” között talán még hitelesebben megmutathatjuk mi magunk is a kommunista külvilág őrületét. Nem gondolunk semmi rosszra, pedig akkoriban már elterjedt nálunk is - nem csak a Szovjetunióban -, a politikai ellenzék pszichiátriai kezelése.

Negyedik előadásunk helyszínét nagy műgonddal felépítjük. A hatalmas, koszos és penészes pince legnagyobb terméhez egy hosszú, labirintusszerű járaton keresztül lehet eljutni. A gyertyával megvilágított bemélyedések és folyosók rejtekében színpadi kosztümökbe beöltöztetett démonok és rémalakok koldulnak és zenélnek. A nagyteremben hatalmas, kék lángokkal égő jégtömbök gúlák magasodnak, mellettük fehér overallos munkások vasúti síneket darabolnak. A felcsapó kék lángok és a szétterülő szikraeső fényében, Verdi Requiem-jét énekli vonósnégyes kíséretében egy operaénekesnő. A falanszteri látvány, a szürreális élmény, sokkoló és lenyűgöző. A bemutatót Cserhalmi Györggyel együtt megtekinti egyik kedvenc filmrendezőnk Bódy Gábor is, akinek rendkívül tetszik a képi összhatás. Éjszaka van, már fáradtan pakolunk, amikor odajön hozzánk egy kedves öreg ápolt és csak ennyit mond: "Köszönök mindent. Jó tudni, hogy odakint még több az őrült, mint idebent!"

A megfigyelések éve 1982

1982 februárjában, Galántai György felkérésére részt veszünk az országos postai művészeti kiállításon, az ismét megnyitott FMK kiállítótermeiben. Márciusban újabb botrányos kiállítás szerveződik az ifjúsági klubban, Magyarország a Tiéd lehet címmel. Ezen a tárlaton, nyíltan rendszerellenes grafikákkal és tárgyakkal szerepelünk. Én többek között egy vörös salakból kialakított, szögekkel átvert Magyarország szoborral jelentkezem. A kiállítást nyilvánvaló ellenzéki attitűdje miatt, néhány nap múlva betiltják. 1983. november első heteiben a budapesti Bercsényi Klubban vörös pókhálók dzsungelében állítjuk ki legújabb installációinkat. Mintha éreznénk a ragacsos „vörös polip” egyre erősödő szorítását.

Eközben Szolnokon már minden készen áll arra, hogy a hatóságok lecsapjanak csoportunkra. Teljes gőzzel beindul a rendőri gépezet. A városi művelődési osztály emberei, 1982. július 23-án reggel, váratlan „helyiségellenőrzést” tartanak a művelődési központ szitanyomó műhelyében. Rövid kutatás után megtalálják az Inconnu csoport ott tárolt nyomtatott anyagait. (Újságokat, plakátokat, képeslapokat, matricákat és a stilizált nemi szerveket ábrázoló bélyegeket.) A megtalált tárgyakat azonnal elkobozzák, Tóth István népművelővel szemben fegyelmi eljárást kezdeményeznek. Engem behívnak a munkahelyemre, ahol Drávai Mária osztályvezető megfenyeget. Másnap behívatnak a Városi Művelődési Osztályra, ahol Nánási Mihály osztályvezető szintén fenyeget és közli, hogy gusztustalannak, a szocialista rendet és erkölcsöt sértőnek találja az anyagainkat, ezért azokat azonnali hatállyal elkobozza és megsemmisíti.

A konfrontáció éve 1983

Somogyi János salgótarjáni ügyvéd barátom tanácsára, tiltakozást nyújtok be az állítólagos közszemérem sértés miatt - hiszen senki sem láthatta az elzárt anyagokat -, majd polgári pert kezdeményezek a Városi Járásbíróságon a jogsértő eljárás ellen. A művelődési osztály válaszul feljelent a rendőrségen, közízlést sértő anyagok terjesztése és előállítása címén. Munkaadóm megkér, ha elállok a pertől, akkor nem rúgnak ki a munkahelyemről. Másnap nyomozók házkutatást tartanak a műteremben, ahol dolgozom. Természetesen nem vonulok vissza, így két nap múlva repülök a moziüzemi vállalattól. Debreceni Laci barátom bizalmasan közli. - Vigyázz magadra, mert a zsaruk rajtad vannak és lecsuknak! Kedves ügyvéd ismerősöm Tóta Áron szintén figyelmeztet: - Kötelességemnek tartom figyelmeztetni Önt Molnár Úr, hogy rendőrségi megfigyelés alatt áll, levelezését és baráti körét is megfigyelik! Látszólagos ürüggyel - útlevélkérelmi ügyben -, berendelik a rendőrök Menyhért László művészettörténész ismerősömet és kifaggatják, mit tud rólam. Körmendi Lajos költő barátomat is felkeresik és megfenyegetik, hogy lakásából - ahol albérletben lakom -, azonnali hatállyal tegyen ki, mert különben neki is baja esik. 1983. április 22.-én felutazom a fővárosba Illyés Gyula temetésére. A vonaton és a hatalmas temetői menetben már végig követnek. Az állambiztonság minden fronton támadásba lendül!

A különös per, amelynek keretében a művelődési osztállyal szemben felperes vagyok, 1983. június 10-én kezdődik. Az eseményre pofátlanul száz darab meghívót nyomtatok, meghívom érdeklődő barátaimat és ismerőseimet. A bíró zárt tárgyalást rendel el, a folyosón rengeteg az érdeklődő és az ismeretlen civil ruhás nyomozó. Az eljáró bíró, Vargáné dr. Kovács Borbála a felek meghallgatása után a pert elnapolja. Közben a rendőrség dr. Fazekas Mária főhadnagy vezetésével, párhuzamosan elindítja a szabálysértési eljárást ellenem, közerkölcs megsértése miatt. Természetesen tovább folytatom harcomat én is, panaszt nyújtok be Köpeczi Béla Művelődési Miniszternek. Néhány héttel később két vizuális-szakértő elvtárs - Benkő Éva és Tóth János a Népművelési Intézet munkatársai -, megérkeznek a városba, és vizsgálódnak ügyemben. Velem is találkoznak, de az eljárást illetően semmi jóval nem biztatnak. Több mint egy év elteltével az eljárásokat végül megszüntetik, az alkotásokat mindörökre elkobozzák. Látszólag elveszítem a hatalommal szembeni első csatát, ám mégis megnyerem, hiszen esetem rámutat a szocialista jogalkotás álszent visszásságaira. A rendhagyó történetről ötven példányban könyvecskét készítek, Történések és dokumentumok címmel, melyet fondorlatos úton - Haraszti Miklós segítségével -, kijuttatok a Szabad Európa Rádióhoz. (Haraszti, aki a Darabbér című kötete miatt akkoriban már ismert ellenzéki, a rendőrségi eljárások során többször jár nálam Szolnokon.) 1983 telén, Kasza László műsorában részletesen elhangzik az egész mocskos történet. Az Inconnu csoporton belül megalakul a Botrányművészeti (BM) Frakció, amely már nyíltan felvállalja a hatóságokkal szembeni harcot és konfrontációt.

1983 késő őszén már sok csatán vagyunk túl, egyre edzettebbekké válunk a hatalommal szembeni ellenállásban. Tóth Pista elvisz magával a lakiteleki tanyára, ahol bemutat Lezsák Sándornak és az ott tartózkodó JAK-os íróknak, közöttük Csengey Dénesnek. Az est folyamán némi vita támad közöttünk, hiszen a jelenlévő fiatal írók többsége nem bízik a fővárosi, urbánus és elitista ellenzék radikalizmusában, sokkal inkább a lassúbb népi ellenállást tartja célravezetőbbnek. Látva a lengyelországi eseményeket, én ekkor már a nyílt konfrontáció híve vagyok. A mérsékeltebb véleményekkel szemben Csengey radikálisabb álláspontja áll hozzám a legközelebb. A SZER adásait hallgatva, Kasza László műsoraiból már ismerem a demokratikus ellenzék híresebb tagjait. Érdeklődve hallgatom a „Rajk-butik” bezárásáról szóló tudósításokat, a „második nyilvánosság” elleni fokozódó hatósági megtorlások eseményeit. Furcsa számomra, hogy még a „kis Rajkot” is üldözik, pedig Kádár a keresztapja. Somogyi János ismerősömön keresztül kapcsolatot keresek az ellenzék több ismert vezetőjéhez, így kapom meg Dalos György és Kőszeg Ferenc lakcímét és telefonszámát.

A rendszer ellenzéke 1983 - 1984

Első utam a Nyugati pályaudvar közelében lakó Daloshoz vezet. Résnyire tárul az ajtó, a sápadt Dalos teljesen ijedt és feldúlt hangon közli velem, hogy most kapta meg végre Nyugat-Berlinbe szóló útlevelét, menjek inkább Kőszeghez, nehogy látogatásommal lebuktassam. A beszari főellenzékit látva csalódásom mérhetetlen, de azért tovább indulok a belvárosi Párizsi udvarban lakó Kőszeghez. Vidéki, szegény és üldözött „proli-gyerekként” teljesen felfoghatatlan számomra az a könyvekkel és festményekkel telezsúfolt gazdag polgári miliő, ahol Kőszeg fogad. Sokáig nem tudom feldolgozni, hogyan élhet ilyen pazar körülmények között egy vérbeli ellenzéki, miközben családom és ismerőseim mind szegénységben és nélkülözésben nyomorognak. Végül is kölcsönös szimpátia alakul ki köztünk, Kőszeg ellát mindenféle jó tanácsokkal az ellenzéki létezéssel kapcsolatban, ő lesz később az egyik legfőbb ellenzéki segítőm és támogatóm. Már fővárosi felköltözésem előtt hetente találkozunk, idővel önként jelentkezem valamiféle illegális nyomdai vagy grafikai munkára. Az egyik ilyen beszélgetésünk során felmerül a lehetősége annak, miszerint Szolnokon szitanyomó technikával nyomtassuk ki a Beszélő nyolcas számának a borítóját, valamint mellékletként a Nagy Imre per négy halálra ítélt fővádlottjának az arcképét. A lehetséges veszélyeket, cseppet sem latolgatva, természetesen örömmel igent mondok a megtisztelő feladatra.

Közeledik a forradalom évfordulójának az időpontja. Késő ősszel megkapjuk a kész filmlemezeket, majd a művésztelepen Bokros Peti titokban elkészíti a sokszorosításhoz szükséges szitaszöveteket. Mivel feleségem szülei néhány napra kirándulni mennek a Mátrába, elhatározzuk, hogy a kilencedik emeleten lévő megüresedett lakásukban nyomtatjuk ki a tiltott anyagot. Megpróbáljuk maximálisan betartani az illegalitás szabályait, vigyázunk a legapróbb részletekre. Amikor egy munkafolyamatot elvégezünk, azonnal tovább állunk. Mindent eltakarítunk és felszámolunk magunk mögött. Hetekkel előtte, lassan és észrevétlenül összegyűjtjük a szükséges papírmennyiséget. Különböző helyeken, hátizsákokba pakolva elrejtjük a festéket és a hígítót. Aztán türelmesen várakozunk a kellő pillanatra.

Néhány nappal később, egy pénteki nap reggelén nekiláttunk a nyomtatásnak. Másnap estére a lakásban már szárad az újabb ezer darabos szitanyomat, amikor Péter visszarohant hozzánk a riasztó hírrel, a tömbház körül nyüzsögnek a rendőrök. Lebuktunk, valaki nyilván beköpött bennünket! Nem sok időnk marad a nyomatok eltüntetésére. A kompromittáló iratokat elégetem a WC-kagylóban. A szitákat és a festékeket gyorsan elrejtjük különböző emeleti tűzoltószekrényekben. A ragadós papírlapokat sietve összekapkodjuk két nagy bőröndbe, majd becsöngetek a szomszéd lakásba és megkérem a háziasszonyt, hogy vigyázzon már a csomagokra, mert hamarosan elutazunk. Péter felmegy a tetőre, és a harmadik háztömb liftjén keresztül észrevétlenül távozik. Talán tíz perc elteltével hangosan dörömbölnek a rendőrök. Legalább húszan berontanak a lakásba és mindent felforgatnak. Elhúzzák a bútorokat, feltekerik a szőnyegeket, felforgatják a fiókokat. (A családi ékszereket kipakolják az asztalra és megszámolják, nehogy rájuk fogjuk az esetleges eltűnésüket.) Az írásos házkutatási engedélyt később hozzák meg, miután felkérem őket, a hivatalos írat bemutatására. Legalább egy órán keresztül kitartóan kutakodnak a hígító szagú és füstös lakásban, de semmit sem találnak. Vezetőjük Urbán István százados, láthatóan egyre idegesebb és ingerültebb, amikor váratlanul csengetnek. A szomszéd asszony áll az ajtóban és engem keres. Zavart mosollyal szabadkozik, hogy hamarosan el kell mennie a piacra és megkérdezi, mi legyen a nála hagyott csomagokkal. A váratlan hírre a rendőrök izzadt arca felderül. Végigfut rajtam a gyomorideg, aztán higgadtan odaszólok a meglepett Urbánnak és a nyomozóknak: - Uraim, lebuktam!

A fatális lelepleződést követően, még az éjszaka hazarendelik feleségem szüleit az őszi üdülésről. Másnap reggel kihallgatásra várva, már korán benn ülök a kapitányságon. A folyosón találkozom Vörös Miklós nyomozóval, aki régi középiskolai ismerősöm, most elfordítja a tekintetét. Kihallgatásom során, Urbánon kívül, még két néma állambiztonsági tiszt is jelen van a szobában. Vízzel és kávéval kínálnak, de nem fogadom el. Kapcsolataimról és tevékenységemről természetesen nem mondok semmit. Végighallgatom a sajtórendészeti vádpontokat, majd tiltakozom az eljárás ellen, sérelmezem a vélemény és sajtószabadság hatósági megsértését. Este felhívom telefonon Kőszeget. A SZER másnapi híreiben részletesen beszámol a történtekről. A rendőrség nem lankad, délelőtt beidézik az ismerőseimet és rokonaimat, délután házkutatást tartanak több helyszínen, köztük anyámnál és Magyar Fruzsina színházi dramaturgnál, aki segített nekünk a nyomtatás előkészítésében. Anyámat beviszik a nyomozók és kihallgatják, aki felháborodottan közli velük:  "Maguk nevelték ezt a gyereket szocialista demokráciára, most ne rajtam kérjék számon, amit elrontottak!" Több napot töltök a kapitányságon, végül sajtórendészeti vétség címén eljárást kezdeményeznek ellenem. A szitaszöveteket szerencsére nem találják meg. Egyik következő nap délelőttjén feleségemet is berendelik kihallgatásra. Szülei éppen akkor keresnek Varga Pista barátunktól bérelt, Bálvány utcai albérletünkben, amikor nem tartózkodunk otthon. Hosszasan csengetnek, majd miután neszezést hallanak odabentről, betekintenek a postaláda nyílásán. A lakás félhomályában, két ismeretlen férfi, létrán állva szereli a telefon elosztódobozát.

A városban állandóan követnek, az albérletünket lehallgatják, feleségem és a szüleimet vegzálják, munkát már sehol sem kapok. Lassan közeledik a hideg tél, körülöttünk egyre fagyosabb a levegő. Kiírják a szabálysértési eljárás tárgyalásának idejét. Végleg elbúcsúzom anyámtól és családomtól, elhagyom Szolnokot. 1984 februárjától, száműzött vadként már Budapesten lakom a Hűvösvölgyben, Bokros Peti és Serfőző Magdi parányi albérletében. Hamarosan utánam jön fiatal feleségem is, akit folyamatosan megfigyelnek miattam és eltanácsolnak a jászberényi tanítóképző nappali tagozatról. Tavasszal aztán megszületik a szabálysértési eljárás ítélete. Kőszeg leutazik velem Szolnokra és részletesen tudósítja a külföldi sajtót a történtekről. Jelentős pénzbírságot kapok, amit nem tudok és nem is akarok befizetni. A börtönbe vonulás napján összeszedem a holmimat és korán reggel jelentkezem a szolnoki Büntetés Végrehajtó Intézet portáján. A kapus értetlenül telefonál, majd komoran visszaadja a bevonulásra felszólító idézést. – Molnár úr, az ön büntetési tételét maradéktalanul kifizette a CGT francia szakszervezet! – mondja kicsit hitetlenkedve, miközben én is bosszankodom és csodálkozom. Jó viccnek tűnik, de nem tudom ki áll a befizetés valódi hátterében. Aztán nyomozóktól követve kisétálok a pályaudvarra és boldogan robogok vissza a fővárosba, ahol új tavaszok, új küzdelmek és új kalandok várnak még rám.

(folytatjuk)