Debreceni konferencia a szkíta-hun-magyar leszármazásról, a magyarság megmaradásáért. Érdeklődő magyarok - és nem is csak egy-kettő - hajolt össze és gondolkodott együtt a múltunkról Debrecen belvárosában, a Centrum Hotel konferenciatermében március 10-11-én.

De van-e olyan egységesen értelmezett fogalom, hogy magyarság?

Sokan sokféleképpen megfogalmazták már, hogy ki a magyar. Az egyik nézet szerint az, aki annak vallja magát. Ez egy jól csengő liberális csúsztatás, de érdemes elgondolkodni rajta, mert az érték-relativizálás eszközét használja ki. A megközelítés azt sugallja, hogy nincsenek kötelezettségek, nem kell megfelelni semmilyen kritériumnak, csak a tévedhetetlennek kikiáltott egó individuális döntésén múlik a hovatartozás.

Pedig nem elég magyarnak születni, úgy is kell élni. De mi az az „úgy”?

Azt vallom, hogy létezik nemzet-karma. (Nemzetbe születni, abból a kultúrából táplálkozni, azon az anyanyelven gondolkodni.)

Kit tekintek magyar lélekkel megáldott Isten-képmásnak?

Azokat, akik az ősök bölcsességével azonosulni tudnak. Az igaz magyar lélek önfeláldozásra képes, érdek nélküli szeretettel fordul a másik felé, tiszteli az ősöket és befogadó.

Egyszerűen eldönthető, hogy ezen az úton hol tart a vándor. Válaszadás kérdése az egész. Melyik az én utam, mi fontos számomra? Önmegvalósítás, vagy befogadás? Verseny, vagy együttműködés? Hogy mit keresek, vagy mennyit keresek? Teljességre, vagy teljesítményre vágyom? Egymásért, vagy egymásból akarunk élni?

Akik érdeklődőként, előadóként, szervezőként ott voltak ezen a konferencián, azok a jelenlétükkel már hitvallást is tettek arra, hogy mi felé tartanak, hiszen az előadások mindegyike az ősi szkíta-hun-magyar értékeket járta körbe. A cél az volt, hogy a magyar emberek minél szélesebb körben ismerhessék meg a magyarság igazi eredetét, szerves műveltségének gyökereit.

Ha a konferencia szellemiségét vizsgálom, akkor van egy ide illő fogalom, a minőségi idő. A nemlineáris időfogalom részének tekintett minőségi időt bárki megtapasztalhatja a saját élete részeként. Ez alatt az idő alatt az ember a napi rutint meghaladva teljes elmélyüléssel lázas alkotói tevékenységet végez kézzel, ésszel vagy szívvel. Ez a tevékenység abban különbözik a hivatalosan elismert tudományos munkától, hogy rivalizálás (verseny) helyett együttműködésen alapszik, csak belső motiváció vezérli (nincs előmenetel) - tehát az ügy iránti szerelemmel végezhető -, teljes önfeláldozást igényel, és tiszteletben tarja az univerzum törvényeit. A rendet a világban nem kitalálni, de megtalálni akarja. Ezt a minőségi időt élhette meg minden jelenlévő ezen a találkozón.

Miről szólt ez a konferencia? A legfontosabb dologról. Arról, hogy honnan jöttünk. A szkíta-hun-magyar leszármazásról. Mert a múltunkra támaszkodva lendülhetünk csak előre, és az ősökről nem szabad hazudni. Nemzedékek nőnek úgy fel, hogy nem is hallanak az igazságról. Ennek egy ideje már vége. Az internet korában már nem lehet cenzúrázni a világot, és kezd összeérni a sok párhuzamosan futó tudás. Felsorakozik egymás mellé. A szemünk előtt zajlik a folyamat, amelynek a vége a matematika paradoxona, összeadódás helyett hatványozódás. De kizárólag akkor, ha nincs rivalizálás, csak egymás erősítése.

Az előadásokat figyelve egységes kép alakult ki a hallgatóságban. Ezek szerint minden jel arra mutat, hogy a szkíta-hun-magyar folytonosság örökösei vagyunk, már Szent István előtt is keresztények voltunk, Atilla magyar királyként a történelem legnagyobb birodalmának uralkodója volt. Szükséges a képírásos hagyatékunk értelmezése is ahhoz, hogy az ősök üzenetét el tudjuk olvasni. A világban zajló folyamatokat nem vizsgálhatjuk az univerzális törvények figyelmen kívül hagyásával. Szembe kell néznünk azzal is, hogy a mi krónikáink hitelessége már nem kérdőjelezhető meg abból a szempontból, hogy ugyanazt az eseményt más-más időszámítás alapján helyezik el az időben. Nem lehet lesöpörni azt a nézetet sem, amit szintén a krónikáinkból olvashatunk ki. Eszerint 104 évvel Atilla királyunk halála után érkezett haza - a Kárpát-medencébe - Árpád vezetésével a magyarság egy része, és itt is magyarok várták őseinket. Tehát az a 300 év, amivel a hivatalos nézetek ehhez képest eltolják a bejövetelt, valóban fiktív lehet a történelemben. Az is kiderült, hogy a hunok vagyis a magyarok harci sikereit az általuk feltalált csodafegyverek (visszacsapó íj, vértezet), a harci technikák és a hadászati kultúra (kegyelmi harcmodor) egyaránt megalapozta. Egy olyan birodalom leszármazottai vagyunk, amely meghatározó jelentőségű a világ szerves kultúrájának megteremtésében, szakrális birodalomként a mai kor emberének is mintául szolgál. Őseink példát mutattak abban is a világnak, hogy az ellenségeiket is felemelték, és harcaik során a legyőzötteket nem elpusztítani akarták, hiszen a továbbiakban békésen betagozódhattak a birodalomba.

Bizonyítékokkal szembesültünk az előadások során. Akik segítettek az igazság kiderítésében:

Obrusánszky Borbála (Szkíta rokonságunk történeti bizonyítékai), Pap Gábor (Az íjfeszítő népek képírási hagyatéka), Molnár Attila (A magyar kereszténység szkíta gyökerei), Nagy Imre (A szkíta kérdés kusán kulcsa), Végvári József (Adalékok az úgynevezett kölcsönszavak kérdéséhez), Tóth Gyula (Szkítiától Maghrebig – a kitalált középkoron túl), Kelemen Zsolt (Harci kultúránk múltja, jelene), Makoldi Sándor (Képírás a Teremtő tér-idejében – ácsolt menyasszonyi ládáink) és Kubinyi Tamás (Szkíta ősbölcselet – Álmos és Bartók).

Jegyezzük meg ezeket a neveket, és ne feledkezzünk meg azokról sem, akik hasonló életutat járnak be, de erre a konferenciára nem volt lehetőségük eljönni! Életük során nem kis áldozatot vállalnak ők. A hivatalos tudományos világ a mindenkori politikai hatalom támogatását maga mögött tudva kirekeszti, megbélyegzi, nevetségessé teszi, egzisztenciálisan ellehetetleníti őket. Ennek ellenére teszik a dolgukat. Kutatják a hunok vagyis a magyarok eredetét, és hintik a magot.

(Ha valaki most szembesül először ezekkel a kérdésekkel, akkor egy bevezető diasort ajánlok neki gondolatébresztőként: Tudod-e a magyarokról?)

Ez a konferencia rendhagyó volt. Műhelymunka közönség előtt. Az előadók egymás eredményeit úgy hallgatták meg, úgy cseréltek véleményt, hogy közben népes nézősereg követte nyomon az eseményeket.

Magyar emberek százai figyelték két napon át reggeltől estig az egymást követő fejtegetéseket. A nyitáskor kevésnek bizonyult a közel négyszáz szék. A történelmi Magyarország sok szép vidékéről érkeztek látogatók.

A Hajdú-Bihari Magyarok Szövetsége igazán kitett magáért.

Viseletbe öltözött szereplők és rendezők színesítették a rendezvényt. Minden technikai eszköz adott volt ahhoz, hogy a kép és hanganyag érthető és követhető legyen.

Lehetőséget teremtettek arra is, hogy a hallgatóság ne csak kérdéseket tegyen fel, de akár véleményt is mondjon a hallottakról. Mindezt egyetlen fillér hivatalos forrás nélkül önerőből, művészek felajánlott alkotásainak árverezéséből, adományokból és sok-sok önkéntes önzetlen munkájának igénybevételével valósították meg.

Hálával telt szívvel gondolok azokra, akik kitalálták ezt a konferenciát, és lehetővé tették, hogy én magam is részese legyek ennek a minőségi időnek.

A Magyarok Istene áldja meg őket!

Géczy János