Az első két rész itt és itt olvasható.

Hullámok és örvények

A testvérek szőlőskertjei és pincéi egymáséihoz közel helyezkedtek el, ennél fogva gyakran vendégeskedtek egymásnál (főleg apámnál). Együtt ballagtak ki a szőlőhegyre, és egymást támogatva tértek onnan haza. Jó párszor én is végignéztem a mulatozásukat. Egy este ugyancsak hazafelé kísértem őket. A bortól erősek, hangosak és bátrak voltak. A szőlőhegyről hazafelé vezető utca egyik házában lakott a Kántor család, amelyben két harminc év körüli legény és egy fiatalabb leány testvér élt. Apám egyik testvére a szesztől gátlástalan agyával kiötlötte, hogy most tisztázni fog egy régi félreértést az egyik fiatalemberrel. Ez idő közben én haza mentem, mert onnan már nem laktam messze. Az egyik nagyhangú testvér ordítozva kihívta a Kántor ifjakat és hamarosan durván össze is diskuráltak. Ezt tapasztalva a leánytestvér elszaladt az apjukért, és kétségbeesetten hívta őt, mondván, hogy meg akarják verni a fiait. Jött az öreg Kántor nyomban. Nagykést vett magához. Ahogy odaért, azonnal le akarta szúrni Béla nagybátyámat. Ekkor apám elkapta az öreg jobb kezét, kicsavarta belőle a kést, és bedobta az egyik szomszédos ház udvarába. Közben újabb kések kerültek elő. Béla bátyám borbély szakmát gyakorolt. Az ő szivarzsebében mindig ott tartott egy borotvát. Most kinyitotta és azzal hadonászott, hogy ne merjenek hozzá közel menni. Kántor János is elővette a zsebkését és azzal próbált döfködni. László nagybátyám rögtönzött buzogányt kreált a nagy pincekulcsra kötött madzaggal. Elsőként ő sérült meg a verekedésben. Kántor János először a bal karját hasította fel a dulakodásban, majd átszúrta a vállát. Gyula bátyám leütötte az idősebb Kántort. A csata végeredménye az lett, hogy jól összeszurkálták egymást. Apám azonban nem sebesült meg. Tevőlegesen nem is vett részt a verekedésben.

Ahogyan az aztán lenni szokott, következett a garázdaság miatti hatósági és peres eljárás. Mindenki igyekezett volna jó hamis tanúkat szerezni. Ez a Kántor családnak jobban ment. Hét embert is maguk mellé tudtak állítani. Egyik-egyik egy fél hízót kapott. Volt olyan is, aki két zsák búzáért, mások pedig bor ellenében vállalták a hamis vallomást.

A bíróság a testvéreket egyetemlegesen marasztalta el. Mint pervesztes félnek, meg kellett fizetniük a hatósági eljárás díját, a ruhák árát, az orvosi díjat, az ügyvédi költségeiket és a kiszabott pénzbírságot. Mivel a költségekre hitelt is fel kellett venniük, és abban az időben ötven százalékos kamatot kértek a kölcsönökre, súlyos terhek kerültek a vállukra. Az ügy anyagi része kihatott úgy 1939-ig. Erkölcsi oldala még tovább is. A nagybátyáimnak és apámnak körülbelül két-három hónap börtönt le is kellett ülniük a járási fogházban. Szegény apám nem akart belenyugodni, hogy őt elítéljék, hiszen csak a nagykést csavarta ki az öreg Kántor kezéből, és senkit nem bántott. Fellebbezett. Emiatt a tárgyalások sokáig elhúzódtak.

Mit ad Isten, egyszer csak megkereste őt a Kántor család egyik hamis tanúja; „Géza, add oda a fogatodat kettő hétig dolgozni, és én megmondom az igazat”-mondta. Ekkor őt apám elutasította. „Hiszen már eddig is mennyit használtad a lovaimat!” -fakadt ki.

Szerintem helytelenül cselekedett. Oda kellett volna ajánlania a fogatát mindenképpen, de a tárgyalás után nem odaadni! Nem így tette, ezért a fellebbviteli bíróság helybenhagyta az elsőfokú ítéletet.

A Kántor család bosszúálló família volt. A szomszédságukban is voltak haragosaik. Egyszer éppen láttam, amikor az egyik Kántor legény felgyújtotta a szomszédjuk szalmakazlát. A tűzoltó parancsnok a tűz eloltása után eljött hozzánk, és azt tanácsolta az apámnak, hogy menjünk el valahová máshova lakni, mert ezek még nagy kárt is csinálhatnak. Kisgyerek létemre mindig ijesztgettek, akárhányszor csak a Kántorék előtt kellett elmennem. Úgy futottam el a terciájuk előtt, ahogyan csak a lábam bírta. Még akkor is utánam kiabáltak: „megállj, elfoglak”! Még később, legénykoromban is inkább átmentem az utca túloldalára, ha arra jártam.

Karácsony előtt írt édesanyám a nagypapának Pestre. Megírta a levelében, hogy „ez évben termett százhúsz mázsa kukoricánk, tizenöt mázsa babunk és szálas takarmányból is bőven el vagyunk látva”. Ezt olvasva öregapám összeszedte a cipész szerszámokat, és azt mondta a pesti munkaadójának: „nem dolgozok magának többet, mert a lányomék gazdagok”.

Hazautazott hozzánk és itt élt velünk. Egy darabig jól is viselkedett. Apám kialakított neki egy műhelyt. Munkája volt bőven. A falubeliek hordták neki a lábbeliket rendre. Bora termett az édesapámnak, azt bármennyit ihatott az öreg, ha akart. De még az sem volt elég. Kocsmázni is akart. Ahhoz pedig pénz kellett. Egyszer öregapám azt mondta nekem: „Te kisfiam! Állj oda a kerítés mellé és álld el a tyúkok menekülési útját!” Ő meg annyi csirkét összekapkodott a kötényébe, amennyit meg bírt fogni, aztán elvitte azokat eladni a harmadik szomszédunkba. Ezt az akciót öregapám megismételte még egyszer-kétszer, de kitudódott a dolog, mert az alkalmi vevő szólt anyámnak, hogy vigyázzon az öregre, mivelhogy tyúkokat hord őhozzá eladni. Apám, amikor megtudta ezeket, szólt a nagyapámnak, hogy fejezze be a partizánkodásait. Öregapám sértve érezte magát, és kiabált; „Senkik vagytok! Itt hagylak benneteket!” Szinte őrjöngött. Édesapám ekkor jól megragadta öregapámat, behozta a lakásba, és pár pofon kíséretében elmagyarázta neki, hogy mennyire helytelen az, amit cselekszik. Erre fogta magát az öreg, és elutazott újból Budapestre. Visszakérte magát a régi helyére, a régi Teleki téri suszterájba, és ott készítette vagy javította tovább a cipőket. A sok ivászattól epilepsziás lett, ami egyre inkább fokozódott nála. Nem telt bele egy esztendő, és a Teleki tér nyugati oldalán lévő kocsmában egy napon összeesett és meghalt. A kocsmából kitették a lépcsőre, majd aztán közpénzen eltemették a Kerepesi temetőben. Amikorra anyám értesült a történtekről, addigra már a nagyapám sírjának a helyét sem tudták megmutatni neki.

Időközben újból költöztünk. Egy még nagyobb házat vettek a szüleim. Nem mentünk messzire. Talán kétszáz méterről kellett áthurcolkodnunk.

1929-ben is rettenetesen hideg tél volt. Mínusz 26 °C-ot mértünk. Ebben a szörnyű hidegben elfagytak a nemes szilvafák, a kajszik és a ringlók. Egyszerűen szétrepedtek. Csak a cseresznyék bírták ki a nagy hideget. Nagy kincs lett a gyümölcs. Elhívtam a barátaimat cseresznyézni. Anyám nehezményezte, hogy másokkal legeltetem le a gyümölcsöket a kertünkben. Visszafeleseltem neki, és ő hirtelen haragjában utánam dobott egy kiskalapácsot. Nem talált el vele, de nem sok hiányzott hozzá. Mindketten nagyon megijedtünk…

Tavasszal lakodalmat tartottak a harmadik szomszédunkban. Hívtak, hát elmentem. Az idősebb legények biztattak, hogy igyak-igyak. Ittam is. Berúgtam. Annyit tudok, hogy még haza tudtam menni este, és lefeküdtem. Azután rosszul lettem. Az apám az ujjával lenyúlt a torkomba, és a sok bortól megszabadultam. Ettől az időtől fogva nem ittam bort másfél évtizedig. Egészen 1945 szeptemberéig; Győző unokatestvérem lakodalmáig.

Néhány szóval megemlékeznék az iskolámról. Mint már említettem, katolikus elemi iskolába jártam. Jó tanuló voltam. A családunkban szokásos volt az asztali áldás. Köszönni és az alapvető illemre megtanítottak a szüleim. Számomra ez már nem volt idegen. Imádkozni felsőbb osztályos tanulók tanítottak az iskolában. A katolikus pap pedig a hittant tanította nekünk. Palatáblán írtunk és számoltunk. A tanórák közti szünetekben nagyon tudtam tombolni, de a tanításra lecsendesültem és figyeltem rendesen.

Történt egyszer, hogy az egyik tízperces szünetben találtam az iskolaudvaron egy nagy zöld kukoricaszárat. Nohát, gyorsan kiötöltem hozzá az én különös játékomat is. Behunytam a szememet és a kukoricaszárral a kezemben elkezdtem magam körül pörögni. Közben kiabálva kántáltam, hogy „akit érek, megütöm!” Egyszer csak arra eszméltem, hogy nagy sírás-jajgatás támadt körülöttem. Az egyik kislányt úgy szemközt találtam a nyers kukoricaszár boldogabbik végével, hogy elesett, és úgy kellett bevinni az iskolaépületbe. Ha tudtam volna, elástam volna ott magamat. Nem maradt el a büntetésem. Úgy elvert a Viola tanító néni, hogy azt, amíg élek, nem felejtem el.

Csak később tudtam meg, hogy ebben a brutális fenyítésben talán lehetett egy nagy adag törlesztés is. Az én dédnagyapám a Viola tanító néni nagynénjét vette feleségül és valamikor régebben a tanító néni családjával szemben örökösödési perben álltak. A pert akkor a dédapám nyerte. A visszavágást most én szenvedtem el.

Egy szép tavaszi napon kirándulni ment az iskola. Az alsósokat Viola tanító néni, a felsősöket pedig Bácsaljai tanító úr vezette.

Indulás előtt kioktattak bennünket, hogy hogyan illik viselkedni az erdőben és általában kint a természeti környezetben. A kirándulás célpontja a községünktől körülbelül öt kilométerre lévő magas dombra épített kilátótorony volt. Elértük a kilátót. Mindenki szépen rendben felmászott a tetejére és megcsodáltuk az előttünk elterülő gyönyörű panorámát. A torony lábánál meguzsonnáztunk. Aközben viszont elfogyott az ivóvizünk. Néhány önként jelentkezőt megbízott a tanár úr, hogy hozzunk vizet. Onnan már nem túl messze voltak a szomszédos falu szőlőhegyi kútjai. Én is a vízhozó futárok között voltam. Komoly megbízatásunk fontosságának mámorában rohantunk, ahogyan csak bírtunk. Csak az utolsó pillanatban vettem észre, hogy én pontosan egy használaton kívüli lefedetlen ásott kút irányába szaladtam, amely hanyagul se bekerítve, se megjelölve nem volt. Éppen hogy elbírtam kerülni azt, hogy beleessek. Ha beleesem, valószínűleg meghaltam volna, mert a kút legalább 35 méter mély volt és víztükröt nem láttunk csillogni az alján. Vittünk vizet a társainknak, de Bácsaljai tanító úr előtt mélyen hallgattam az átélt izgalmakról.

A tanító úr is gazdálkodott. Méghozzá szenvedélyesen, mániásan. Összesen talán száz hold földje is volt. Ennek harmada az Alföldön. Persze ekkora birtokokat egyedül maga nem bírt megművelni, de ugyanúgy dolgozott, mint a fogadott munkásai. Sőt éjszaka, viharlámpa fényénél is szántott, vetett. Néhány szem kockacukor ellenében szívesen vette, ha a tanítványai besegítenek neki a paraszti munkákban. Szinte mindig tudott üzletet kötni velünk. Tehenei és borjai voltak. Egy alkalommal éppen láttuk, hogy az istállóban lerogyott az egyik üsző, és a nyelve is lógott a szájából. Futottunk gyorsan a tanító úrhoz, ő pedig kiadta az utasítást: „vágjátok el gyorsan a nyakát!”. Leöltük a tehenet, aztán néhány barátommal meg is nyúztuk. A húsát a tanító úr lesózta és felfüstölte, majd később a családjával el is fogyasztották. (Ezért aztán a tanító urat a háta mögött „húsfüstölő János”-nak csúfolták a faluban.)

Véget ért a tanév, és beköszöntött a nyár. A falunk mellett folydogált el egy folyó, amelyben nyaranta rendszerint egy méter mély víz volt. Ez a vízmagasság csak egy átlag, mert szeszélyes időközönként igen nagyra is megduzzadt a víz és a folyó igen sebes sodrásúvá vált. A magas és gyors áramlású víz sok áldozatot szedett már. Tizenöt-húsz kilométerre is lesodorta a belefúltak tetemeit. Irigykedve láttam, hogy a nagyobb gyerekek és felnőttek milyen jól úsznak és nagy víznél is milyen örömmel mernek fürödni. Ezen a nyáron apám segítségével - bár elég nehezen, de megtanultam úszni. A későbbiekben is sokat gyakoroltam az úszást. Jó úszó vált belőlem. Egyszer még emberéletet is sikerült mentenem az úszni tudásommal. A folyóparttól és a közúti hídtól nem messze állt egy nagy épület. Az volt a gőzmalom. A gőzgép víztározója egy két méter mély és körülbelül háromszor kettő méter széles beton teknő volt. A gőzgép gépkezelője ezt szokta vízzel színültig teleszivattyúzni. A nap a benne lévő vizet igen kellemesre föl tudta melegíteni.

Néha az asszonyok is oda jártak mosni, máskor meg gyerekek fürdőztek benne. Egy forró nyári napon az unokaöcsémmel mi is megmártóztunk a jó langymeleg vizében. Igen ám, csakhogy nem tudtam, hogy az unokaöcsém nem tud úszni! Ahogy belementünk a vízbe, láttam, hogy Lajos öcsém lába nem ér le, mert azonnal csapkodni és fulladozni kezdett. Csak egy perc elteltével tudtam megfogni, amikor már magatehetetlenné kezdett válni. Gyorsan átöleltem és kinyomtam a testét a beton kád szélére. Ott aztán hasra fektettem és ütögettem a hátát. Sok víz kijött belőle, de egy idő múlva magához tért.

A folyóparton sok gyerekkel együtt bandáztunk. Dézsmáltuk a gyümölcsös kerteket, orvhorgásztunk a halastavaknál, egészen a kukoricára térdepeltetéses fegyelmezésekig… Kitaláltuk például azt, hogy elmegyünk az erdőre, onnan hozunk gyökeres vadrózsákat és majd beszemeztetjük azokat az egyik nagybátyámmal, aki nagyon értett ahhoz. Ki is ástunk jó sok vadrózsát gyökerestől. Igen ám, de egyszer csak jött az erdőőr és azt parancsolta, hogy menjünk haza és a kiszedett rózsafákat hagyjuk ott. Persze ez nem nagyon tetszett nekünk. Megpróbáltuk győzködni az erdőőrt, de az egészen addig nem sikerült, míg kérdésére el nem árultuk, hogy hogyan hívják az apáinkat. Amikor megmondtam neki az apám nevét, mindjárt másképpen beszélt velünk. Kiderült, hogy az első világháborúban bajtársak voltak apámmal. Elvihettük a vadrózsatöveket. Sok pompás nemes rózsa lett rájuk szemezve és házaink szép színes díszeiként szolgáltak hosszú éveken át.

Eltelt a nyár és bánatunkra újra elkezdődött az iskola. Egy napon egy úriember állított be és a tanító úrral akart beszélni. Hamarosan megtudtuk, hogy miért. Egy vadásztársaság képviselője volt. Mégpedig azé, amely a falunkhoz tartozó vadászterületeket bérelte. Hétvégi vadászatokhoz hajtókat keresett. Egy pengő hajtópénzt ajánlott. Ez igen jól jött, mert nehéz helyzet volt abban az időben. Több barátommal együtt készségesen elszegődtünk hajtónak. Ügyvéd urak, közjegyzők és tisztviselők mellé. A vadász szezon először fogolyvadászattal kezdődött. Utána jött a fácán. Késő ősszel a nyúl, még később az őz, a vaddisznó és a vadkacsa. A dúvadnak minősített vadállatokat bármikor lehetett lőni. Ha lehetett, becsaptuk a vadász urakat. Amikor egy-egy fogolycsoportba belelőttek, egy-két foglyot odaadtunk a vadász uraknak, egy-egy darabot meg szépen beleraktunk a magunkkal hozott papírtasakokba, aztán elkapartuk a földbe, jól megjegyzett helyeken. Ilyesmi gyakran megesett, nemcsak fogollyal, de fácánnal vagy nyúllal is. Néha kevesellték a terítéket. Ilyenkor azt szoktuk hazudni, hogy elfutott a sebesült madár. Vagy itt fut a fogoly! Segítsetek elkapni! (Mi már tudtuk, hogy addigra már készen voltunk az elrejtésével is…) Még aznap este aztán begyűjtöttük magunknak a prédát. A fogoly és a fácán húsa igen ízletes. Mindig szívesen fogyasztottam.

Falun nőttem fel. A vidéki életben gyakran felszínre került az erőszak. Az a fiúgyerek, aki minden verekedésben alulmarad, az tulajdonképpen tekintélyt vesztett gyerekké válik a társai előtt.  Többször kellett verekednem. Nem emlékszem arra, hogy bármikor is én provokáltam volna a harcot, de igyekeztem győztesként kikerülni a küzdelmekből. Persze a túlerő azért legyőzött párszor. Emlékszem arra, hogy a barátommal egy barangolás alkalmával összefutottunk néhány pusztai gyerekkel. Szó szót követett, aztán jól összeverekedtünk. Kaptunk is jócskán, de sikerült két fiút harcképtelenné tennem. Igen ám, de az iskolában ezeknek a gyerekeknek voltak idősebb barátai is. Egyszer lefogtak az iskolaudvar félreeső sarkában és kanászostorral jól elvertek.

Vadultunk eleget. Egy barátoméknál játszottunk éppen katonásdit, és láttuk, hogy a szomszédjukban egy idős bácsi napraforgószárakból kerítést épít. Már több napja azzal dolgozott. Amikor készen lett a művével, a jó munka elvégzésének örömére elment egyet hörpinteni a kocsmába. Nekünk csak ez kellett. Csatavonalba álltunk. A fakardjainkat megmarkoltuk, aztán vezényszavamra: „Irány a kerítés! Roham!” nekiestünk a kész műnek. Öt perc múlva csak cafatokká szaggatott szemét maradt az öreg áldozatos munkájából. Szegény ember fenyegetett, hogy ha egyszer elfogja ezeket a vadorzókat, jaj lesz nekik, de soha nem bántott bennünket.

Az erdőbe jártunk csúzlizni. Négyen-öten céloztuk be a fán ülő madarat; szarkát, vércsét vagy galambot, és egyszerre lőttünk. Legtöbbször lefordult a madár a fa ágáról.

Szórakoztunk azzal is, hogy idegesíteni tudjuk Bácsaljai tanító urat. Lovagoltunk a tehenein, szétcsúszdáztuk a toronymagas szénakazlát és kiszereltük a parasztszekeréből az egyik kereket, amit aztán fölraktunk a barackfája ágai közé. Amikor a tanító úr kutyafattyaknak titulált bennünket, akkor már tudtuk, hogy komolyan mérges ránk. Ez bizony többször is megesett…

Elteltek az elemi iskolás évek is. Annak ellenére, hogy eléggé élen jártam az imposztorkodásban, Bácsaljai tanító úr polgári iskolában való továbbtanulásra javasolt. Egy, tőlünk huszonhét kilométerre levő kisvárosban lévő polgári iskolába jelentkeztem. Felvettek. Vonattal jártam be az iskolába. Bár kissé furcsa volt a német nyelvvel való megismerkedés, annak ellenére elvégeztem az első évet. A tanáraim szigorúan megkövetelték a tananyagot, de ha látták, hogy törekszik a diák, akkor honorálták is az igyekezetét. Boldogan vittem haza az év végi bizonyítványomat.

A serdült korú fiataloknak „leventekörbe” kellett járniuk. Ez lényegében a cserkész mozgalom folytatása volt, fokozottan militáns felhanggal. Megkövetelték a templomba járást, a testi edzettséget. Menetelni és célba lőni tanították az ifjakat. Itt minden legény megismerkedett a fegyverrel. Győző unokabátyám különösképpen jeleskedett a céllövészetben. Azokon a versenyeken ahol elindult, szinte biztos volt, hogy érmes helyezést ér el. Legtöbbször aranyérmet nyert. Saját puskája is volt. Egy kilences flóbert. A levente lövészkörben úgynevezett „levente” kispuskákkal gyakorlatoztunk.

Ezekbe Longerine 5,3 milliméteres lőszer illett. Eleinte Győző bátyám lövészeti gyakorlatainál mondtam be az eredményeket. Amikor végzett, megengedte, hogy én is lőhessek a puskával. Az első találatom hatos lett alul. A második nyolcas alul. A harmadik lövésemnél véletlenül betoppant a lőterembe a csendőr. Tízest lőttem. Azt mondta a bátyámnak: „Meglásd Győző, jó céllövő lesz ebből a gyerekből!”

Győző unokabátyám Béla nagybátyám egyetlen fia volt. Nálam öt évvel idősebb; akkoriban úgy tizenhét – tizennyolc éves legényke. Egyszer kitalálta, hogy menjünk el a faluvégi szőlőbe orvvadászni. Ő majd lesbe áll a puskájával az út melletti pince domb mögött, én meg a szemben lévő kukoricást hajtsam meg neki; tereljem feléje és ugrasszam ki onnan a nyulakat. Majd ő aztán lelövi azokat.

Hozzá is fogtunk az orvvadászatunkhoz. Egy kis idő elteltével sikerült kiugrasztanom egy nagy baknyulat. Pontosan a megbeszélt leshely irányába menekült. Ám Győző bátyám nem tüzelt. Akkor el kezdtem ordítozni: „Győző! Megy a nyúl!” „Nem hallod, hogy feléd fut? Süket vagy?!”- és csak ordibáltam és loholtam a nyúl sarkában. Lövés csak nem hallatszott. Pár pillanat múlva aztán megértettem, hogy mi volt a fegyverszünet oka! Ugyanis éppen akkor ott ment el a dűlő úton az intéző. Hallhatta is az ordibálásomat. A bátyám nem akarta még a puskalövéssel is súlyosbítani a helyzetet. Inkább lapult, mint a nyúl. (A későbbiekben, ha viccesen akartam a bátyámhoz szólni, akkor „süketnek” vagy „süket úrnak” becéztem.)

Rengeteg vad élt akkoriban az erdőkben-mezőkön. A mai vadállomány sokszorosa. Azokban az időkben az emberek nem csupán passzióból vadásztak, hanem gyakran fogyasztották a vadhúst. Annak ellenére, hogy sokaknak kedvenc foglalatossága volt a vadászat, igazából nem ritkult a vadállomány.

Győző anyai nagyapja nagy vadász hírében állott. Sok mindenre megtanította a kis unokáját, én meg tőle lestem el a tudományát. Például szoktunk töltényből gyutacsokat készíteni. A töltetet átnedvesítettük és kigyúrtuk, majd visszaszárítottuk. A sörétes lőszereinket is magunk töltöttük. Az általunk készített töltények kilencvenkilenc százalékig jóra sikerültek.

Elkezdődött a második tanév. Egy őszi napon, a vasútállomáson az első vágány mellett vártuk a vonatunkat. Beszélgettünk ott néhány iskolatársammal. Akkoriban a tejet vasúton szállították abba a kisvárosba, ahova középiskolába jártunk. A két tejszállító vagont a váltókezelők kézzel szokták összerendezni, aztán azokat a reggeli személyvonat után csatolták. Könnyen guruló tartály vagonok voltak ezek. Az egyik már a helyén volt. A másikat akkor gördítették az első vágányon. Közel álltunk a vágányhoz és nem vettük észre időben a közeledő vagont. Ahogyan az utolsó pillanatban elugrottak a társaim, engem meglöktek és az által az ütközők közé került a jobb kézfejem. Az ütközés ereje összetörte három ujjamat. A menetjegy és az igazolvány kiesett a jobb kezemből. Az ütközők közé szorult kezemen lógva a kocsik hurcoltak vagy öt méteren át. Akkor tudtam kiszabadítani a kezemet, amikor a kocsik mozgása megállt. Szánalmas volt látni a kézfejemet. A sérült három ujjamban a csontok és az erek szinte szétfröccsentek. Nagyon fájt a sérülésem. Jajgatva futottam az orvoshoz. A vasutasok meg utánam. Ők kórházba akartak vitetni. De én nem bírtam volna ki addig fájdalomcsillapítás nélkül! Nem is értek utol.

Éppen fölmosták az orvosi rendelő várótermét. Kérdeztem, hogy itthon van-e a doktor úr. A takarítónő azt felelte, hogy most kint van egy betegnél, ott elérhetem. Közben jól összevéreztem a frissen takarított kövezetet. Futottam tovább. Megleltem a doktor urat. Ő csapi vízzel leöblítette a sebesült kézfejemet. Beadott egy fájdalomcsökkentő injekciót, bekötözte a kezemet és hazaküldött. Azt mondta, hogy egyelőre ennyit tehet. Estére menjek majd vissza hozzá, akkorra ugyanis elválik, hogy egyáltalán marad-e elegendő vérkeringés az ujjaimban, vagy amputálni kell azokat. Még fél órát ott marasztalt, hogy lássa, nem ájulok-e el. Addigra oda érkezett Győző unokabátyám és hazakísért. Nagy fájdalmak közt telt el az idő estig. Időközben hazahívták apámékat is a földekről. Nem bántottak vagy szidtak le, csak kikérdezték, hogy hogyan történt a balesetem. Estefelé aztán apám lófogattal átvitt az orvoshoz. Akkor már a szomszéd község orvosa is ott volt. Megvizsgálták a kezemet és azt mondták, hogy megpróbálják azt elérni, hogy egyetlen tagomat se kelljen amputálni. Azzal biztattak, hogy a gyűrűs- és középső ujjam sérülését teljesen rendbe tudják hozni, de a mutató ujjam teljes regenerálása az kétséges. Elaltattak és megműtöttek. A kötözésre már felébredtem. Hánytam az altató szertől.

Még pár napig nagyon fájtak a sebeim, de aztán gyógyulni kezdtek. Eleinte naponta, aztán kétnaponta jártam kontrollra és kötözésre. Nagyobb problémák nem adódtak a gyógyulásom során, de bizony a jobb mutatóujjam csontjai görbén forrtak össze, ráadásul a felső és a középső ujjpercem mozdíthatatlanná összecsontosodott. (Ez volt a ravaszhúzó ujjam. És valóban, pont úgy rögzült, mintha állandóan ravaszon tartottam volna…) A középső ujjam pedig hosszabb lett. Orvosi értelemben huszonöt százalékos rokkantnak nyilvánítottak. Emiatt nem folytathattam a polgári iskolát. Ez nagy szomorúsággal töltött el.

Volt egy másod unokatestvérem, aki abban az időben ügyvédnek tanult. Ő tanácsolta, hogy pereljük be a vasutat, mert a MÁV felel a területén bekövetkezett balesetekért. Az apám ügyvédet fogadott. Beszélt az összes tanúval; a diáktársaimmal, a váltó kezelőkkel és a jegykezelővel. Mindenki kijelentette, hogy tanúskodik. A bíróság javunkra döntött a perben. A MÁV legalább hatszor fellebbezett. Vesztére, mert egy szakértői vizsgálat megállapította, hogy egyrészt a vagonok helytelenül lettek gurítva, másrészt nem használták a határoló féket, harmadrészt pedig a vagonok fékje is üzemképtelen volt. A vállalat mindig újabb kivizsgálást és bizonyítást kért. Az időt sikerült elhúzniuk, de sohasem változott meg az ítélet. A kártérítés megítélésénél ezerötszáz pengő egyösszegű kártérítésben és az eddig felmerült anyagi költségek megfizetésében kiegyeztünk a vasúttal.

Mire kézhez kaptuk ezt az összeget, már majdnem tizenhét éves voltam. (Kitűnő földeket vett belőle az apám.)

Ekkoriban nagyon felértékelődött a pengő. A nemzetközi pénzvilág, látván, hogy az eddig soha nem tapasztalt nagy gazdasági és politikai sikereket elérő Németország mellett tör lándzsát Magyarország is, egyre inkább kereste a magyar fizetőeszközt. Kezdett véget érni a válság, de egyre inkább érződött a háború előszele is.

A németek készülődtek. A magyar mezőgazdasági terményekért a világpiaci ár dupláját fizették. Ahogyan a többi testvérének, apámnak még mindig volt banki adóssága a verekedési ügyéből kifolyólag. Volt, hogy a törlesztéssel is elmaradt. Egy nyár eleji napon a földjeiről hazatérve meglepődött, amikor a postaládájában egy cédulát talált. Ez volt ráírva: „Géza, megnéztem a házát”. A bankigazgató volt, aki hitelt folyósított apámnak. Avégett, hogy édesapám az árverést és a kilakoltatást megússza, sürgősen pénzt kellett szereznie. Eszébe jutott egy serdülőkori kereskedő inas-tanonc zsidó barátja, aki már régóta gabonakereskedőként tevékenykedett. Felkereste és elmondta neki, hogy bajban van. Pénzhez kellene jutnia, de még nem jött el az aratás ideje, annál inkább a fizetésé. Elmondta neki, hogy mikori betakarítással és előre várhatóan mekkora lesz a termés a földjein. A barátja segítségét kérte. Megértésre talált. Látatlanban, lábon állva, még zöld kalászosan megvette a barátja a termést. Kifizette apámnak a pénzt és így megoldódott a nagy probléma.

Édesanyám kitalálta, hogy nekünk is terménykereskedéssel kellene foglalkoznunk. Hogy hogyan fogjanak hozzá, azt is kiötölte. Édesapámmal együtt fölkeresték a pesti „kegyelmes úrék” családját, ahol édesanyám valamikor kamasz lány korában cselédeskedett. Elmondták, hogy miben járnak. Tanácsot és segítséget kértek a tervük kivitelezésében. A kegyelmes szívesen fogadta őket és elkalauzolta a szüleimet a „Hombár” országos termény felvásárlási központba. Ott szívesen látták és kioktatták őket a terménykereskedés fogásaira. Belevágtak a vállalkozásba.

Szinte azonnal beindult a bolt. Őszre garantált jó áron tudott vásárolni a nagyapám és a gazdák nála kötötték le a terményeiket. Már az első évben többet forgalmazott, mint a nagy riválisa, a Futura szövetkezet. Csak addig kellett tárolnia a gabonát, amíg legalább százötven mázsa, azaz egy vagonnyi rakomány össze nem gyűlt. Ezt a mennyiséget már a vasúton elküldhette a központi raktárba.

A megrakott vagonok mázsajegyeit én szoktam fölvinni Budapestre, a gabona tőzsdére. Ott egy bróker készpénzzel kifizetett a bemutatott mérlegelési okmányok ellenében. Vasúton utaztam oda-vissza. Egy turistahátizsákban vittem a papírokat és hoztam a készpénzt. Nagyon sok pénzt. Soha senki nem támadott meg. Igaz, nem is reklámoztam, hogy mi lapul a hátizsákomban.

Apám hamarosan kiegyenlítette az adósságait. Kezdtünk egyenesbe jönni.

Annak ellenére, hogy a polgári iskolába tovább már nem járhattam, a leventekiképzésemnek nem volt akadálya a huszonöt százalékos rokkantságom.

A levente céllövész körében nagyon jól éreztem magam. Sokat gyakoroltam, hiszen közelgett a járási lövész bajnokság ideje. A versenyen csapatban első helyezést ért el a községünk csapata. Egyéniben én értem el a legjobb eredményt. Nagyon boldog voltam, hogy fekve, térdelve és állva összesen harminc lövésből kettőszáznegyvenhat kört tudtam lőni. A megyei versenyen csapatban már nem sikerült az arany. A rivális csapat pesti sportlövőket fogadott fel és ők legyőztek bennünket. A rá következő években azonban visszavágtunk: kétszer is elhoztuk az aranyat.

1938-ban Gödöllőn nemzetközi „cserkész jamboree”-t (cserkész világtalálkozót) rendeztek. Ezen tizennyolc évesen én is részt vehettem. Pesti Sándor főispán beszédével nyitotta meg ezt a rendkívüli világeseményt. Nagyon sok cserkész sereglett össze a világ minden tájáról. Őrséget álltak a nemzeti lobogónál. Szép, ünnepélyes hangulat volt. Ekkor voltam a gödöllői Grassalkovich-kastélyban.

Lenyűgöző ez a királyi kastély. Láttam Károly király és Zita királyné hálószobáját is. Megmutatták nekünk a gödöllői erdőben a nagy méhest. Talán még ezer méhcsaládot is láttunk ott a kaptárokban. Felmentünk a gödöllői kilátóhoz is. Felejthetetlen élményekkel gazdagodtam. Csodás nyári napokat töltöttem el a cserkész jamboreen.

Olyan szokásokat is felvettem, amelyeket az átlagos falusi emberek nem gyakoroltak. Sokat olvastam. Igaz, eleinte inkább csak detektívregényeket, de később útikönyveket, vadászati szakirodalmat és szépirodalmat is.

Fényképezőgépet és fotólaboratóriumot vásároltam. Sokat fényképeztem és magam hívtam elő a képeket. Kerékpárral túrázgattunk a barátaimmal. Telente síeltem. Csodabogárnak tartottak. Szerettem horgászni, valamint hálóval halászni is.

Néha, főleg magasabb vízállások után annyi hal úszott csoportosan a folyóban, hogy feketéllett tőlük a víz. Ismertük a folyó mederviszonyait és jól tudtuk, hogy a halak mindig a legmélyebb részeket keresik. Ügyes emberek ezeken a helyeken kézzel, a part menti gyökerek között is tudtak komoly halakat fogni. Apám még nálam is szenvedélyesebb halász volt. Még horgászladikot is készíttetett magának.

Egy alkalommal nagyon sok halat sikerült fognia. Másokkal üzent haza, hogy fogattal menjünk érte, mert nem bírja egyedül hazacipelni a zsákmányát. Valóban úgy volt. Több mázsányi halat szállítottunk haza. Sok fajta volt a fogásban. Hat-nyolc kilós pontyok, még annál is nagyobb harcsák, csukák, márnák, balinok, keszegek, kárászok, dévérek. Persze, ekkora mennyiséget nem csak magunk fogyasztottunk el, hanem elkocsiztunk vele a környező falvakba és az ottaniaknak szépen el is adtuk mindet.

Mások is tudták, hogy apám szenvedélyes halász. Egy forró nyári napon arattunk a földjeinken és odaállított egyik ismerőse, mondván: „Géza, gyorsan emelkedik a folyó vízszintje! Valószínű, hogy most jönnek a halak!” Apámnak nem kellett több. Azonnal lerakta a kaszáját és anyám rosszalló megjegyzéseire csak ennyit válaszolt: „Sietnem kell, mert minden percem egy pengő!” Akkor annyira elkerülte a horgász szerencse, hogy egy kiló halat sem bírt fogni.

1939 nyarán egy érdekes esemény történt. Egy rekkenő nyári nap délutánján apám ismerőse, egy borkereskedő indítványozta édesapámnak, hogy az éjjel menjenek le merítőhálóval halászni a folyóra. Engedéllyel persze egyikük se rendelkezett.

Apám akkor még nem teljesen törlesztette le az adósságait, ezért nem akart újabb büntetést a nyakába venni. Elmondta az aggályait az ismerősének és közölte vele, hogy ilyesmiben nem vesz részt. Az ember ingerülten letolta apámat és egyéb sértő dolgok mellett azt mondta neki, hogy „gyáva népnek nincs hazája!” Elment aztán a nagybátyáimhoz. Velük már egyezségre tudott jutni. Összeszövetkeztek egy éjszakai orvhalászatra. Lajos unokaöcsém is társult a csapatukhoz.

Mivel fültanúja voltam apám ismerőse gyalázkodásainak, elhatároztam, hogy megleckéztetem a nagy merész rabsicokat. Elválik majd, hogy ki lesz a gyáva.

Katona zubbonyt öltöttem magamra. Egy keménykalapot kidomborítottam és nádlevelekkel kidíszítettem. Levente gyakorló fapuskát vettem a vállamra. Egy darab láncot raktam a bal zsebembe. Gondoltam, hogy „csendőrként” megmutatom majd magamat nekik az éjszakában. Kíváncsi voltam arra, hogy meddig tart majd az ő nagy bátorságuk…

Sejtettem, hogy merre lesznek a folyóparton, mert mindenkinek megvolt a szokásos halászhelye. Éjfél után elindultam az „ellenőrző körutamra”. Szikrázóan ragyogó holdfényben, magas fűben haladtam. Amint mendegélek, észreveszem, hogy a parti fűben mély álomban alszik egy ember. Éppen a gyalázkodó volt. Behajoltam a folyó menti fűzfák közé és láttam, hogy a rézsű oldalában üldögél a többi díszmadár. Először nem vettek észre. Fölhúzták a hálót. Miután azt újra a vízbe helyezték, megcsörgettem a láncot a zsebemben, majd szép lassan lejjebb ballagtam a parton.

Alig mentem el úgy ötven métert, egyszer csak láttam, hogy nagy csörtetéssel elszalad apám ismerőse, a vakmerő nagy hős vadorzó. Néhány pillanattal később követte őt az unokaöcsém. Egy perc sem telt el, amikor az egyik nagybátyám rohant el egy közeli akácliget irányába. Aztán a másik nagybátyám is menekülőre fogta a dolgot. A hálót is bennhagyták a vízben. Alig bírtam visszafojtani a nevetésemet. Egy kicsit sajnáltam is őket. Eltelt egy negyed óra és láttam, hogy az egyik nagybátyám visszalopódzik a folyóhoz. Gyorsan lefutott a vízhez, kiemelte a hálót és azt messzebb húzta a parttól. Szétszerelte, aztán a darabjait eldugta a gazban. Ő volt az egyetlen, aki valóban bátran viselkedett.

Lejjebb sétáltam a parton. Láttam, hogy ott is halásznak ketten. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre őket. Csöndben elsétáltam mögöttük a parton. Nem tudtam volna húszig elszámolni, amikor láttam, hogy rohannak ők is. Nem akartam több izgalmat kelteni, ezért hazamentem.

A másnapi élménybeszámolón megtanácskozták a történteket. Minden orvhalász megfigyelése szerint csak egy csendőrt láttak. De hogyan lehet az, amikor a csendőrök mindig kettesével járnak?! Levonták a következtetést: nem csendőr elől futottak. Egyből hősködni kezdtek, hogy így meg úgy leszámolnak azzal, aki a bolondját járatta velük! Apám csak nevetve megjegyezte: „Miért nem ti futtattátok meg a csendőrt? Én bizony addig futkároztam volna, amíg a csendőr mögöttem kidöglik! Hát, ha meg nem is csendőr volt, akkor nem is üldözött volna benneteket! Nem nagy hősiesség csak úgy gyáván elfutni!”

(Folytatjuk)

(Kuruc.info)