Hogyan tudnak a cionisták csapást mérni az iráni nukleáris erőművekre és kutató központokra? Nos, nem lesz könnyű dolguk. Annál is inkább, mivel az iráni atomlétesítmények meglehetősen szétszórtan helyezkednek el az országban, ezen kívül pedig gondosan őrzik is az erőműveket.

Nukleáris reaktor Teheránban

Becslések szerint legkevesebb 12, de lehetséges, hogy 20-nál is több olyan kisebb-nagyobb erőmű, illetve kutatóhely van a perzsa államban, ahol békés célú nukleáris kutatás, illetve urándúsítás zajlik. Az atomlétesítményeket a legmodernebb orosz gyártmányú légvédelmi rendszerekkel védelmezik.

A legjelentősebb atomerőmű és kutató központ Natanz városában található. A centrifuga, ahol az urándúsítás zajlik, mélyen a föld alatt, egy valóságos bunkerben van elhelyezve. Mindamellett a natanzi nukleáris reaktor mellett a cionisták egyik legfontosabb célpontja a Qum városa közelében lévő urándúsító üzem. Nem lesz egyszerű szétbombázni, mivel egy hegy oldalában épült, és gondosan védik. Az első számú célpontok között lesz az Isfahanban található létesítmény – ahol szintén urándúsítás folyik -, továbbá az Arakban felépült nehézvizes reaktor, valamint a teheráni urándúsító üzem. Ezen a ponton szükséges leszögezni: a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőrei rendszeresen látogatják az említett erőműveket, és semmiféle nyomát nem tapasztalták az atombomba előállítására irányuló erőfeszítéseknek.

A célpontok kijelölése már réges-régen megtörtént, azonban nem olyan egyszerű a bombázó gépeket eljuttatni a megsemmisítésre ítélt létesítmények fölé. A dél-izraeli légi bázisok és Natanz között a távolság légvonalban 1,609 kilométer. A zsidó államból felszálló bombázó gépeknek – esetleg az onnan indított rakétáknak – azonban nem csupán Irán, hanem valamely más állam légterén is keresztül kell haladniuk.

Nincsen kizárva az a lehetőség sem, hogy az izraeliek a Jericho II. és III. elnevezésű középhatótávolságú ballisztikus rakétáikkal mérnek csapást az iráni atomerőművekre. Csakhogy kérdés, vajon ezek a rakéták képesek lesznek-e ekkora távolságból olyan erővel a célpontra zúdulni, hogy megsemmisítsék a hegyek gyomrába, illetve mélyen a föld alá épített reaktorokat és centrifugákat.

Ezért ugyan kockázatosabbnak, de hatékonyabbnak ígérkezik, ha a cionisták a legkorszerűbb légierejüket vetik be Irán ellen. A támadást minden bizonnyal az amerikai gyártmányú F-15I, illetve az 100 F-16I jelzetű harci gépekkel hajtják majd végre.

Az F-15I-es bombázó négy tonna üzemanyagot képes szállítani különböző tartályaiban. Ami annyit jelent, hogy elméletileg 4,450 kilométerre tud repülni tankolás nélkül. Ezen kívül az F-15I-es harci gép a legmodernebb fegyverrendszerekkel van ellátva, és rakéták kilövésére, valamint félelmetes erejű bombák célba juttatására is képes. Összességében a gép 10 metrikus tonna súlyú rakétát és fegyvert hordozhat.

Az F-16I-os harci gép még több üzemanyaggal van ellátva, vagyis valószínűleg nem kell a levegőben újra tankolni az iráni célpontok ellen bevetés során. A bombázó minden szükséges kellékkel – többek között 907 kilogrammos bombákkal és levegő-levegő rakétákkal – is el van látva.

Igen ám, de hogyan jutnak el a félelmetes bombázók az iráni célpontok fölé? Nos, vagy az iraki, vagy a szaúd-arábiai légtéren keresztül kell haladniuk, és amennyiben Irakon át kívánnak repülni, akkor feltétlenül át kell menniük Jordánia fölött is. Bármelyik útvonalon közelítsék meg a célpontot, a natanzi erőműig hozzávetőleg 1,931 kilométert kell megtenniük. És miután leszórták bombáikat, és kilőtték rakétáikat, természetesen ugyanezen az útvonalon vissza is kell térniük. Elvileg újratankolás nélkül is képesek rá.

Amennyiben Szaúd-Arábián keresztül kívánnak felvonulni, akkor a dél-izraeli légi bázisról elinduló bombázók az Aqaba-öböl vagy Jordánia felől lépnek be a szaúdi légtérbe, ahol egészen pontosan 1,287 kilométert kell megtenniük, míg eljutnak a Perzsa-öbölig, mely fölött átrepülve még vár rájuk 483 kilométeres – kellemesnek éppen nem nevezhető - utazás az iráni légtérben. Ahol már egészen bizonyosan vadászni fognak rájuk.

Mivel a szóban forgó harci gépek nem „lopakodók”, a szaúdiak nyilvánvalóan pontosan képesek lesznek nyomon követni a légiflotta útvonalát. Az amerikaiakhoz és a cionistákhoz ezer szállal kötődő sivatagi királyság ellenségként tekint Teheránra, ezért valószínűleg a szaúdiak nem fognak semmit sem tenni az izraeli bombázó kötelék megállítása céljából. Alighanem úgy viselkednek majd, mintha semmit sem tudnának az egészről, és semmi közük sem lenne a muzulmán testvéreik elleni agresszióhoz.

Ha az izraeli vezérkar mégis inkább Irak légterén keresztül kívánja harci gépeit Iránban juttatni, akkor is meg kell tenniük legkevesebb 483, de lehetséges, hogy 644 kilométert a jordániai-szaúdi (esetleg csak a szaúdi) légtérben, majd további 805 kilométert kell repülniük még Irak fölött, míg eljutnak a Perzsa-öbölig, és már el is érkeztek Irán határaihoz, ahonnét persze még el kell érniük a célpontokat. A síita többségű iraki kormány valószínűleg nincsen abban a helyzetben, hogy megakadályozza a zsidók bombázóinak benyomulását az ország fölé. Az USA előzetes hozzájárulása nélkül természetesen nem lenne lehetséges behatolni Irak légterébe, azonban tekintve, hogy a cionista lobbi teljes mértékben uralja az amerikai külpolitikát, semmi kétség: ha a zsidók harci gépeikkel Irak felé akarnak haladni, akkor – legalábbis a perzsa állam határáig – senki és semmi nem fogja az útjukat állni.

A katonai szakértők most azon vitatkoznak, valóban lehetséges lesz-e az iráni célpontokig elrepülni, majd hazatérni a gépek újratankolása nélkül? Egy dolog az, hogy a művelet elméletileg lehetséges, azonban a bombázók úgynevezett „akció rádiusza” függ a fedélzetükön tárolt fegyverzet mennyiségétől, a gépekre szerelt különleges üzemanyag-tartályok méretétől, és számos más tényezőtől. Mind az F-15l-es, mind az F-16l-es géptípus esetében a katonai szakértők úgy számolnak, hogy képesek eljutni 1609 kilométer távolságra és haza (ilyen messze van légvonalban a natanzi atomlétesítmény a dél-izraeli légi bázisoktól), de a valóságban – akár a jordániai- iraki, akár a szaúdi légtéren keresztül haladnak a zsidók -, még további 322 kilométert kell megtenniük csak az odafelé vezető úton. Természetesen, ha kevesebb bombát és rakétát cipelnek magukkal, akkor az üzemanyag hosszabb ideig is kitart.

Nyilván az izraeli légierő képes a levegőben is feltölteni üzemanyaggal a harci gépeit, mivel „barátaik” ellátták a zsidókat C-130-as típusú, illetve 4 vagy 7, Boeing 707-es, légi tankolásra alkalmas gépekkel. A levegőben történő üzemanyag-feltöltés azonban nem éppen kockázatmentes művelet, ráadásul ellenséges légtérben nem is tanácsos belekezdeni, mivel például a Boeing 707-es nem rendelkezik fegyverekkel, és meglehetősen védtelen a légvédelmi rakétákkal és a védelem harci repülőivel szemben.

Katonai szakértők úgy vélik, hogy a jelzett körülményeket és kockázatokat figyelembe véve, az izraeliek először csak a legfontosabb atomlétesítményre – feltehetően Natanzra – mérnek csapást, és miután az ottani üzemet földig rombolták, azután fordulnak majd a többi erőmű és kutató központ ellen.

De tegyük fel, hogy az izraelieknek és a mellettük minden bizonnyal felsorakozó amerikai csatlósaiknak sikerül megsemmisíteni az összes iráni atomreaktort és urándúsító üzemet. Egészen biztos, hogy Teherán sem tétlenkedik majd, és válaszul - teljes joggal - csapást mér az izraeli-amerikai célpontok ellen a Közel-Keleten. A háború kiszélesedésének ekkor már aligha lehetséges gátat szabni, miként annak sem, hogy Iránban meghozzák a döntést: újra kell építeni az atomreaktorokat szupertitkos helyszíneken, és minél gyorsabban ki kell fejleszteni az atomfegyvert.

Perge Ottó