Madách Imre Az ember tragédiája című drámája sokunk szerint nemcsak a magyar szépirodalom szakrális csúcsát, hanem egyben egész nemzeti kultúránkét is jelenti. Mi több: valószínűleg egy világirodalmi olimpián is dobogós helyezést érhetne el, ha magyar nyelvünk különös gazdagsága kifejezhető lenne más népek nyelvein. A „Tragédia” olyan első osztályú hungaricum, melyet éppúgy megilletne a világörökség cím, mint a Szent Koronát, a Balatont, vagy a Tokaji Aszút.

A Kuruc.info korábban már két alkalommal markolta fel – prófétai hévvel – a kufárűző ostort, midőn tehetségtelen, zsidó rendezőcskék (Toepler Zoltán és Alföldi Roberta) perverz módon, szándékosan megszentségtelenítették a Tragédiát. Illendő tehát most arról is megemlékeznünk, ha valaki dicséretre méltó, különleges módon szenteli meg ezt a csodálatos szellemi igazgyöngyöt.

Jankovics Marcell korszakalkotó zsenije kitűnően példázza, hogy a mű más műfajra adaptálása is lehetséges anélkül, hogy ez sértené a mű alapvető méltóságát; sőt ezzel egyidejűleg többletértéket is képezhet, újabb eszmei dimenziókat tárván fel előttünk! (Gondoljunk példaként William Shakespeare Otellojára, melyet Giuseppe Verdi operája képes volt további magaslatokba repíteni! Sajnos kevésbé ismert, de jobban ide kívánkozó példa Dohnányi Ernő Az ember tragédiája oratóriuma, melyben a zseniális zeneszerző például úgy ad bravúrosan ideológiai többlettartalmat a párizsi színnek, hogy a Marseilles és az Internacionálé zenei ütköztetését valósítja meg, és a legplasztikusabb szuggesztióval képes ábrázolni két eszme egymást kioltását.)

Jankovics kétségkívül az animáció – mint sajátos képzőművészeti forma – koronázatlan királya, kinek még pár perces, fekete-fehér néma filmjei is képesek filozófiai mélységekbe hatolni (Jónás és a cet, Sisyphus, Mélyvíz, Élet vize, Küzdők, Hídavatás), nemhogy másfél órás, színes, epikus óriáskompozíciói (János vitéz. Fehérlófia, Ének a csodaszarvasról), vagy magyar népmese-sorozata. (E polihisztor alkatú, reneszánsz személyiség a könyvillusztrátori tevékenységen túl művelődéstörténeti könyveket írt, oktatott, és előadásokat is tartott országszerte. Legutóbb a Nemzeti Kulturális Alap elnökeként tevékenykedett.

(Utóbbi munkásságát illetően az a kritika érte, hogy miért nem állt ellen jobban a balliberális kulturális befolyásnak, amire ő azzal védekezett, hogy a keze túlságosan meg volt kötve. Lehet vitatni, hogy ilyen feltételekkel helyes volt-e elvállalnia e funkciót, de ennek megítélése e cikknek nem tárgya, s nem is tisztünk foglalkozni vele. Úgy gondoljuk, hogy – a bizonyított ügynöki tevékenység kivételével – közéleti személyiségek magánéletét és közszereplését, szigorúan külön kellene választanunk alkotói tevékenységétől. Például megboldogult Ferencsik János karmesteróriásunk zenei érdemeit semmivel sem kisebbítette magánéletének homo-devianciája; annál inkább nem, mivel ő nem verte büszkén nagydobra, mint Alföldi, és nem nyomta rá a bélyegét művészi tevékenységére sem.)

Jankovics „Tragédiája” 22 évig készült, mert a szerző sohasem kapta meg a kulturális életért felelős vezetők részéről azt a támogatást, melyre szüksége lett volna. Most, mikor nemrégen végre sor kerülhetett az ősbemutatóra, utána a könnyeivel küszködő szerző a riporter kérdésére csak egyetlen szót tudott mondani: „Megérte!”

A közel három órás filmet a budapesti Uránia Filmszínházban végignézve ezt mi is csak megerősíteni tudjuk. Olyan remekmű katarzisát élhettük át, mely megint csak azt igazolta, hogy a magyar népünk különleges küldetés birtokosa az emberiség javára, s a magyarság legnagyobb értéke az Istentől kapott szellemi tőke. Jankovics a teremtő vizuális fantázia segítségével olyan új távlatait nyitja meg az alapdrámának, mely eddig bennünk fel sem ötlött. Asszociációkkal, allegóriákkal, allúziókkal tágítja ki e monumentális lét-Odüsszeia kereteit, s mégis képes órákon át lekötni koncentrációnkat, intellektusunkat. Irigylésre méltó könnyedséggel bánik a grafikai stílusok pazar sokszínűségével, ugyanakkor az egyes színekben az adott kor képzőművészeti stílusát veszi alapul, zseniális stílusérzékkel. (Például Egyiptomban a hieroglifák, a görögöknél a kerámiafestészet, a rómaiaknál a pompeji falfestészet, Bizáncban az ikonográfia, vagy a kora-középkorban a miniatúrák képi világa. De az aláfestő komolyzenei anyag válogatásában is kiváló ízlésről tesz tanúságot, legyen az Mozart, Liszt, vagy Musszorgszkíj alkotása.)

Külön érdeme Jankovics eszmei értelmezésének, hogy Lucifer alakja nála nem lesz a megszokott modern, de már beteges hagyománnyá váló pozitív bölcselővé hamisítva. Az efféle torzítások nyilvánvalóan maga Lucifer megbízásából készülnek, hiszen a Jézus által ördögimádóként leleplezett hazugság fiai atyjukat jónak, a Szeretet Istenét viszont kegyetlennek igyekeznek rágalmazni. Éppígy Madách Lucifere is jónak hazudja magát, az Atyát ellenben despotának. De Madách folyamatosan leleplezi e hazugságot, s így tesz Jankovics is. Lucifer nála is megmarad álnok és rafinált cselvetőnek, aki örök Anubiszként hol farkas, hol a fausti pudli, képét ölti magára, hogy zsidós arca mögött felvillanhasson végül Lenin, vagy Sztálin sunyi fizimiskája, vagy a kettő közti metamorfózisban Hitleré is. A Madách számára a jelenkort megjelenítő (s a prágai mellett a másik Faust-ihlette) londoni szín Jankovics „jelene” is lesz. Így van lehetőség a létkerék karusszeléből a semmibe hullaniuk a XX. század világháborús katonáinak vagy diktátorainak is.

E diktátori közös nevezővel persze a szerző szelet vet, s vihart arat, hiszen jelenünk ideológiai folytonosságából kifolyólag mindkét oldalon felzúdulnak a posztmodern jogörökösök. „Mi köze a gonosz luciferi szimbólumának a nincstelen tömegeket felszabadító baloldali forradalmak, s a világüdvözítő zsidó emancipáció hőseihez?” - kérdi az egyik fél. „Mi köze a nemzetiszocializmus Istentől küldött nagy német prófétájához, aki utoljára kísérelte meg az emberiség megmentését a zsidó világhatalmi maffia karmaiból?” - kérdi a másik; mindketten ellenfelük prófétájának tekintve Jankovicsot. Hitler és Sztálin közös nevezőre helyezése már önmagában is sértő és gyalázatos bármely fél számára. De hát nem értelmezték-e éppígy a maguk ízlése szerint Madách tragédiáját is a két párt mindenkori ideológusai? A mű Krisztus Evangéliumán alapszik, s ilyen, egyértelműen azt sugallja, hogy a paradicsomi gyümölcsevés óta minden emberben ott munkálkodik a luciferi elem, legyen az Ádám, a fáraó, Danton, Lenin, vagy Hitler. Keresztényként Madách-csal együtt vallom, hogy örök Ádámként bűnt elkövetve az én arcomban is felsejlik Luciferé, éppúgy, mint Hitlerében, vagy Sztálinéban. És örülnék, ha ezt minden ember megértené, mert ez lenne az emberiség szellemi gyógyulásának biztos jele. Ha tudná, hogy az ő arcában is jelen van az Istenarc mellett Luciferé. Jankovics arcában is. Persze Jankovicsnak – ahogyan nekünk, a magunk tettei miatt – szintén majd számot kell adnia ítéletnapon, e filmjelenet személyes szándéka kapcsán. De ez már az Úrral, kettejük magánbeszélgetése lesz, ránk aligha tartozik. Mert a mérték, s a mód, a hajtó eszme minősége, mint enyhítő körülmény, lehet más-más tetteinkben, amit csak teremtőnk lát bennünk igazságosan. Mert tény, hogy sajnos már mindenképpen a tévelygés és az erőszak diabolikus kényszerpályáján kering jobb sorsra érdemes földünk, s rajta az emberiség. Ezt sugallják a londoni szín időkerekének utolsó figurái is. Nem az iszonyú világkataklizmák után végre beköszöntő boldog békeidők dicsérete ez, hanem a további romlás torz, kultikus giccs-szimbólumai villannak fel az emberiséget végső romlásba döntő haláltáncban (Micky Mouse and co.).

A római szín erkölcsi züllését ábrázolandó, a rajzfilm előnye, hogy ami színpadon, Alföldinél öncélú pornográf exhibicionizmus, az animáció eszközeivel még a jó ízlés, és a mű iránti hűség határain belül marad. Különleges, új gondolati távlatokat nyitó ötlet, hogy a falanszter jelenetben felsejlik a klónozás görcsös vágya, míg az űr színben Ádám testrészeit Lucifer egyenként gépelemekre cseréli ki, míg végül agya helyére is mesterséges agy kerül. A kozmosz rendje mégsem engedi a természet rendjét felborítani, Lucifer ezen kísértő kísérlete is meghiúsul.

A filmíró az egyes színek közti eszmei áthallásokra is gyakran utal képileg, Ádám és Éva egyes formái különböző metamorfózisokban folytatnak szimbolikus időutazást. Az egyes színek azonos tanulságai így összegződnek a műélvezőben. A párizsi színben pedig például a hömpölygő csőcselék alakul át zseniális animációval Lucifer ábrázatává. Ám képtelenség és hiábavalóság lenne leírva közvetíteni próbálni azt a zseniális, szellemhordozó látványorgiát, amit Jankovics filmje jelent: Kötelező látnivaló ez az intellektuálisan igényes, nemzeti radikális oldal számára!

Mint a legtöbb művésznek, úgy Jankovicsnak is a legnagyobb kísértést a mű végének, így eszmei mondanivalójának újraértelmezése jelenti. A sok tehetségtelen, magamutogató csepűrágó rendező általában metéli, hamisítja az eredeti szöveget, csakhogy a maga aberrált téveszméit magyarázhassa bele Madách halhatatlan művébe. Jankovics azonban e téren is példamutatóan jár el: alázatot tanúsít a művel szemben, és a maga értelmezésében meglehetősen visszafogott. (Az Úr hosszú, magyarázó monológjának első két szakaszt meghagyja, s ezzel a leglényegesebb, mondanivalót közvetíti. A hegeli dialektika alapjaira épített harmadik szakaszt sajnos elhagyja, ezzel lemondván annak tolmácsolásáról, hogy Isten cáfolja Ádám kétségét: „E bizonytalanság” éppen hogy nem a „pokol”, sőt Isten iránti bizalomra segítve, lelki fejlődésünknek feltétlen feltétele!

1. „Ne kérdd tovább a titkot, mit jótékonyan takart el istenkéz vágyó szemedtől. Ha látnád, a földön múlékonyan pihen csak lelked, s túl örök idő vár: erény nem volna itt szenvedni többé.”

2. „Ha látnád, a por lelkedet felissza: mi sarkantyúzna, nagy eszmék miatt, hogy a múló perc élvéről lemondj?”…

3. /kimaradt szakasz/ „Míg most, jövőd ködön csillogva át, ha percnyi léted súlyától legörnyedsz, emel majd a végtelen érzete. S ha ennek elragadna büszkesége, fog korlátozni az arasznyi lét. És biztosítva nagyság, erény.”

A sokszor elhagyott, közismert végső mondatot, az Úr búcsúzó imperatívuszát („Küzdj, és bízva bízzál!”) viszont Jankovics először Krisztus ajkára adja, majd megismételteti több negatív szereplővel, akik mind más hangsúllyal és értelemben mondják ki azt. Ki gúnyosan, ki szkeptikusan, ki kétségbe esetten. A filmes óriás kiválóan érzékelteti ezzel azt a tényt, hogy mennyire vissza lehet élni az értelmezésekkel, hogy a legszentebb szavak is hiábavalóak, ha gonosz hátsó szándékkal mondják ki őket.

Végül Jankovics Ádám egy korábbi, űrbéli mondatát idézi újra, nála így válik ez a végső mondattá. sokan nem értik Madách e sziporkázó szillogizmusát, holott talán éppen ebben rejlik a Tragédia valódi megoldása. Jankovics nyilván érti ezt, ezért teszi végkicsengéssé:

„A cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga.” – Ha ugyanis

A. cél = halál

B. élet = küzdelem

C. cél = küzdelem, ebből logikailag következik, hogy a

D. halál = küzdelem és

E. élet = cél, ezekből továbbá a végeredmény, hogy

HALÁL = ÉLET!

Vagyis a krisztusi, holisztikus világkép szerint az élet és a halál nem egymás ellentétpárjai, hanem egyazon tapasztalati valóság kétféle megnyilvánulása. „Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!” – sóhajt fel Ádám. De hát miféle „véget”? Hiszen az élet-halál Jin-Yang-szerű egységének éppúgy nincs kezdete, mint ahogyan nincs vége sem. Örök. Ezért vágyakozunk utána annyira. S az ilyen művek katarzisában rásejthetünk, hogy bízni tudjunk benne, s erőt nyerhessünk belőle.

Tarnóczy Szabolcs