Egy KGB-CIA kettős ügynök jár a kertemben, de nem jut tovább a védőkorlátnál. Hiába mosolyog ezen a langymeleg augusztusi koradélutánon, egyik kutyám, a megvesztegethetetlen és könyörtelen Sammy Purgatórium Totál bizalmatlan iránta, felugrik, félelmetes üvöltő hangot ad, megmutatja elrettentő állkapcsának tűhegyes és pengeéles fogsorát. A másik kutyám Jockey Purgatórium Totál pedig szokása szerint hangtalanul áll ugrásra készen a kutyaviadalokon megszokott, támadó testhelyzetben, hogy aztán váratlanul csapjon le az ismeretlen betolakodóra. Az ügynök jól méri fel helyzetét, a visszavonulást választja, hátralép, onnan integet békésen és megdicséri a házőrzők éber elszántságát.

Sammy kutyám bizalmatlan az ügynökkel szemben

Életrajzírója Martin Strasser Caidin, - aki repülőtársa volt -, 1991-ben megjelent "A repülési terv titkos, - Amerika megvásárlása a KGB számára" ("Secret flight plan") filmnovellájában jellemzésül azt írta a nála Barthol Péter álnevet viselő, magyar származású, amerikai állampolgárságú KGB-CIA kettős ügynökről, hogy minden mozdulatát ravaszul eltervezi és kipróbált könnyedséggel kivitelezi. A magyar pilóta, üzletember egy éhes farkas csalhatatlan ösztönével volt képes megérezni a felé irányuló gyanakvást. Nem mutatkozott éppen vigyázatlannak kifelé, de holtbiztosan paranoiás érzékenység rejlett bensőjében. Semmin sem lepődött meg. Beolvadt a tömegbe. Együtt élt az álcával. Érdektelenség a felszínen, alatta rejtett, borotvaéles éberség. Kaméleon természete akkor és ott, ahogy épp kellett, eltakarta gyengeségeit. Ez volt a saját túlélési stratégiája.

Kapott ugyan némi kiképzést az amerikai biztonsági szolgálatoktól (Caidin nem tudta, hogy a magyaroktól is), de ez inkább csak arra volt elég, hogy "hivatalból" kapcsolatokat létesítsen. Amikor azonban a túlélésről volt szó, az éles helyzetekről, akkor csak magára számíthatott. Egész életünkben kegyetlenül egyedül vagyunk a döntő pillanatokban. Csak az ösztöneire, tudására, önbizalmára építhetett. Caidin hozzáteszi : s arra a gyűlöletre, amit a hazájából elűzött családjának a kommunizmus valójában jelentett: a megalázottságot, a kiszolgáltatottságot, az uniformizált kollektivizmust, a nyomort. Mivel a CIA-hoz csak a legvégső esetben fordulhatott, kifejlesztette saját játékszabályait az ellenségeivel és a barátaival szemben.

„Kegyetlenül egyedül vagyunk a döntő pillanatokban”

Tizennyolc évig volt sétáló számítógép

Az 1973-1991 közötti 18 év alatt magyar származású amerikai állampolgárként a CIA és a KGB kettős ügynöke volt. Az oroszokhoz a magyar állambiztonságon keresztül vezetett az út. A KGB megbízásából titkos amerikai technológiát kellett vásárolnia a tudomány és a technika minden területéről: elektronikai és más high-tech szerkezeteket, terveket, tervrajzokat, COCOM-listás alkatrészeket, információkat hadiipari beruházásokról, fejlesztésekről. A KGB-től kapott amerikai dollárért megvett árut a CIA tudtával és segítségével hozta át Európába és vitte el egy előre megbeszélt helyre, legtöbbször Bécsbe és Budapestre.

Az amerikaiak a megrendelésekből pontosan fel tudták mérni az orosz szükségleteket, azt, hogy milyen állapotban van hadiiparuk, hol tartanak a fejlesztésekben, miben vannak lemaradva a két hadászati rendszer fegyverkezési versenyében. Az ügynök saját végzettségének, civil foglalkozásának és érdeklődési körének megfelelően sűrűn fordult a repülőgépipar termékei felé. A polgári és katonai repülőgépek motorjainak , fedélzeti műszereinek, rádióinak és más berendezéseinek speciális ismerettárával rendelkezett, nem kevés újdonságot saját maga választott ki és ajánlott magyar kapcsolattartó tisztjén keresztül Moszkvának.

A Prett-Whitne repülőgépgyár ezen használt vadászgép motorját 57 ezer dollárért vették meg az oroszok 1988-ban

Tizennyolc esztendő alatt a legszerényebb számítások szerint is 20-30 millió dollár folyt keresztül a kezén készpénzben. Tapasztalatai alapján rövid idő alatt rájött, hogy egy-egy menetrend szerinti repülő járaton maximum 340 ezer dollár készpénzt tud megbízhatóan elrejteni és kivinni Amerikába. Ezért néha háromszor is fordult egyetlen üzlet lebonyolítása során. A KGB a megvásárolt áru értékének 30 százalékát fizette ki ügynökének. Ezt azonban amint megérkezett, elvették tőle az amerikaiak - állítja az ügynök -, s csak költségeit számolták el az általa bemutatott számlák és a saját maga vezette nyilvántartás szerint.

Halálos körtánc volt ez 18 éven át: pénzt vett át és a megrendelt tételeket pontosan szállította. Információkat gyűjtött, adatokat tárolt, s noha egy máig megőrzött kockás füzetbe felírt néhány számot és dátumot, valójában memóriájára hagyatkozó sétáló számítógép volt, amit állandóan feltörhetetlen állapotban kellett tartania.

Nem ihatott, nem kerülhetett beszámíthatatlan állapotba, nem fecseghetett, nem dicsekedhetett. Szürkén, kiismerhetetlenül el kellett vegyülnie. Még akkor is, amikor ez nehézzé vált. Sikerei csúcsán a társasági élet legfelsőbb régióiban kellett megjelennie; politikusok, tábornokok, üzletemberek, kereskedők; vacsorák, fogadások, pezsgős partik, estélyi ruhás protokoll események, különösen szűk körű, rejtélyesen szervezett és lebonyolított fedő rendezvények PIN kódos belépővel. Pilótája volt, s ezért együtt vacsorázott Károly herceggel és kíséretével; társalgott és teázott Anglia királynőjének húgával: Margaret hercegnővel ; rendszeresen megjelent a Buckingham - palotában. Moszkvában a bemutató után a kormány és a Politikai Bizottság egyes tagjaival kellett vodkáznia, noha sem a vodkát sem a whiskyt nem szerette.(Ma is csak a száraz fehér borokból, jobbára az olaszrizlingekből saját maga spriccelte fröccsöket kedveli, a pálinkát házilag főzi a Balaton partján, de nem igen issza. Ezt nem Caidin írja, hanem én teszem hozzá. I.Cs. megj.) Az újságok címlapjain tűnt fel a KGB-nek: túl sokat szerepelt, túl sokat foglalkoztak vele. Követni kezdték, megfigyelték és összegyűjtötték a vele kapcsolatos információkat, zaklatása nélkül.

Vigyáznia kellett mindkét oldalon, nehogy áldozata legyen a belső harcoknak. A KGB vezetése követte az orosz politika legfelsőbb körei erővonalainak változásait, ám az igazodásban néha a rivalizáló csoportok közé szorult és ezért vétlenül eltűnt egy-egy ott ragadt ügynök valamelyik vesztes oldalán. Caidin jól látta: az egyébként lassú és bürokratikus amerikai szolgálatok a kémkedést gondolkodásmódjuknak megfelelően véres bizniszként élték meg, biztosak voltak benne: bárkit és bármit megvásárolhatnak ellentmondás nélkül. Nem hittek az elvekben, mások hazafiságában. A kettős ügynök amerikai gazdái etették a KGB-t, mintha mindig a legújabb technológiát kapnák, holott már régen nem az volt (ráadásul volt, amit csak használtan engedtek ki, például egy lezuhant helikopter motorját), ám kíváncsiak lesték: vajon mi érdekli az oroszokat? Ahol az érdeklődésük, ott a tudásuk határa, tehát az amerikaiak mindig tisztában voltak azzal: hol tartanak ellenfeleik. Az ügynök egyszer ellopta egy új tervezésű rakéta másolatát egy világkonferencia alkalmából rendezett kiállításról. A KGB boldog volt, lám milyen különleges ügynöke van. Pedig egyszerűen csak úgy helyezték el a kiállítási tárgyat, hogy könnyű legyen elemelni...

Egy briliáns pilóta, aki ellen a legjobb nőket vetették be

Néha anélkül utazott a világ körül, hogy a légitársaságok számítógépei a helyfoglalást regisztrálták volna. Eltűnt útközben, aztán megjelent mérföldekkel távolabb. Néha a repülőjegyével olyan valaki utazott, akit ő maga sem ismert, mialatt ő a saját gépével repült különböző rendeltetési helyek felé vagy éppenséggel eltűnt az amerikai katonai légtér határain belül. Tudta, hogyan kell megszabadulni a figyelő tekintetek elől alaktalanul és esetlenül.. Valahol egy jelentéktelen kis repülőtéren egy feltűnés nélküli kis gépet tartott. Megtanulta, hogyan kell becsapni a radarokat. Eldugott helyen leszállt, átült egy autóba, s egy nagy utasszállító fedélzetén folytatta saját nevén vagy másén, miközben a számítógépek ugyanúgy összezavarodtak, mint az őt szemmel tartó, nyomában lévő ügynökök.

A nőket is mindenki bevetette ellene. Az angolok a vacsoráknál mint manökeneket mutatták be őket, s vitték valamennyit utána. Az amerikai prostik lenézték, mint ahogy azokat is, akik dollárért kibérelték őket, ezért már tekintetükről, szájbiggyesztésükről könnyű volt kiszúrni ezt a típust. A franciák női a legjobbak, a legvonzóbbak és a legintelligensebbek. S ráadásul értettek a gasztronómiai élvezetekhez is, nem sajnálták értük a pénzt. Az oroszok nőkkel látták el Moszkvában és nőkkel ellenőriztették egész Európában. Az oroszok a maximális követelményeket támasztották női ügynökeikkel szemben, vakmerően vezettek, mindenhova bejutottak, remekül sportoltak, profik voltak a szeretkezésben, szakszerűen bekamerázták a szobáit…

A repülés iránti ösztönös érdeklődését szüntelen tanulás és gyakorlás követte, briliáns pilótává nőtte ki magát: bemutató-, műrepülő- és tesztpilóta, számos repülőgép típusra szerzett jogosítványt, kapitányi rangot kapott; céges pilótaként előkelő delegációkat szállított légi parádékra, nemzetközi légi bemutatókra az NSZK-ba épp úgy, mint az NDK-ba, Svájcba, Franciaországba, a skandináv országokba, Törökországba, Spanyolországba, Csehszlovákiába, Oroszországba és Magyarországra; paradicsomi üdülőhelyekre, szigetekre és szigetcsoportokra, így Barbadosra, St. Martinra, Puerto Ricoba, Kubába, Mexikó partjaira és világhírű üdülőhelyeire.

1969-ben marketing igazgató lesz Alex Müller „A Papa” repülőgépgyártó cégénél a British Aerospacenál, „A Papa” 1936-ban vándorolt ki Magyarországról Argentínába; 1983-ban bekövetkezett halála után pártfogoltjaként és tanítványaként átveszi a céget, amely angliai központú repülőgépgyártó bázisát később francia és német vállalatokkal bővítette, így az Aerbus gyártójával is. Az USA-nak adták el a legtöbb gépet, de jutott Izraelnek is. Még Müller úr halála előtt, annak gépén1972-ben együtt hazarepültek Magyarországra. Amerikai útlevéllel jött, azzal repült és utazott 1963 óta, akkor kapta meg az amerikai állampolgárságot. („ A Papa” egyébként sejtett valamit hirtelen eltűnései, különös távollétei okáról, de falazott neki, ha egy váratlanul jött telefonra nyomtalanul felszívódott. Erről 1981-es moszkvai közös útjukon - úgy, hogy barátnője: Sári ne hallja - félreérthetetlen megjegyzést tett baráti alapon.)

Az egész világgal üzleti kapcsolatban állt. És szüntelenül repül, egyre jobban próbára téve képességeit. Amikor 1984-ben az amerikai válogatottal eljön Magyarországra a békéscsabai műrepülő világbajnokságra a repülési könyvében 12 500 repülési óra volt beírva. Belügyi kapcsolatai főnököstül ott tapsoltak neki a nézőtéren. New Jerseyben bejegyzett cégének 1983 óta kizárólagos tulajdonosa, ma is az egész világon kereskedik, s ezt csak itthon nem értik néha.

Kettős ügynöki múltjának tizennyolc éve alatt bejárta Európát és Ázsiát, keresztül-kasul az Egyesült Államokat, eljutott a Távol-Keletre, a karibi és dél-atlanti szigetekre, Afrikába, Dél-Amerikába, keresve olyan embereket, akik pénzért bármit hajlandóak voltak eladni, anélkül, hogy tudták volna: kinek. Közben életvitelével múlandó hírességek, hatalmasságok, kémek és királyok, szajhák és királynők, szélhámosok és életművészek izgalmas és szomorú, hisztérikus és kacagtató világában mozog, ahol a szerencse is forgandó, ám a KGB sohasem fedezte fel azt a tényt, hogy ügynöke kettős életet élt és az Egyesült Államok kormányának dolgozott.

Mindez akkor is igaz, ha a kettős ügynök bohém barátja: az öt évvel ezelőtt rákban elhunyt Martin Strasser Caidin a valóságos tényeket felfényezte írói fantáziájával, s helyenként egy idealizált kémfigurát épített fel olyan mesevilágban, ahol a hús-vér kettős ügynök sohasem járt. Nem is lett a szinopszisból film.

Egy magyar volt hírszerző főtiszt hozta

2010. augusztus 19-én délután 14 óra 08 perckor egy középkategóriás , világos színű Ford személygépkocsi állt meg vidéki otthonom előtt.

Egy magyar volt hírszerző főtiszt vezette, ő hozta a kettős ügynököt. A nyolcvanas évek közepén ismerte meg, amikor tartós állambiztonsági szolgálatát teljesítette az Egyesült Államokban külügyi tisztviselőként. 1990 után a III/I. szakmai utódjánál folytatta munkáját, ma már nyugdíjas.

Egy volt hírszerző főtiszt hozta a kettős ügynököt

Engem a főtiszt 2009 decemberében, nem sokkal karácsony előtt egy zuglói benzinkútnál szólított meg: ismer a televízióból, olvassa állambiztonsági tanulmányaimat, tetszenek neki, szívesen elmondana néhány dolgot, ha időm engedné. Engedte. Többször találkoztunk, jegyzeteltem, de még semmit sem publikáltam.

Tőle hallottam először a KGB-CIA kettős ügynökről, aki magyar származású, amerikai állampolgár, New Jerseyben bejegyzett céggel, floridai családi szálakkal, de mert hatodik(!) felesége magyar, s annak apja egy korábban szocialista ipari város vezető szocialista politikusa volt, ebben a városban egy társasházban él ím már 19 éve feleségével, aki közben szintén amerikai állampolgárságot kapott. Végleg hazaköltözött, az év nagy részét itthon is töltik, ők, „az amerikaiak.”

Szögezzük le a tényt mindjárt itt: nem a gépkocsit vezető főtiszt szervezte be 1973-ban a kettős ügynököt. De a kutató már tudja : ki, mikor és hol, a BM. volt III. Állambiztonsági Főcsoportfőnöksége mely csoportfőnökségének melyik osztályáról, - erről majd később. Két dolgot ismer még a kutató. Két dokumentumot. Az egyik az Amerikában megjelent említett filmnovella . A másik az, amit a „Kárpátok Őre” írt a kettős ügynökről, annak elbeszélése alapján a kis formátumú folyóirat 2003/7-8. számában. A kutató azonosítani akarja az ügynökkel az előzőek tartalmát; kíváncsi arra: ugyanazt mondja-e el évekkel később neki is, vagy mást, vagy teljesen új verziót, esetleg az idő múlásából adódóan teljesen más előjelekkel, tanulságokkal és következtetésekkel.

A középmagas, vékony testalkatú vendég fekete nadrágban, világoskék-fehér kockás ingben, nyakkendő nélkül, világos sárgásbarna (bézs) színű puha őszi zakóban érkezik, mely felett könnyű, világoszöld esőkabát; divatosan rövidre vágott, a bal oldalon elválasztott őszülő barna haj, a módos paraszt gazdákra emlékeztető, gondosan nyírt bajusz. Egyenes, nyílt tekintet, rövid, határozott mondatok; ravaszkás mosolya, mint a székely góbéké, akik szüntelenül túl akarnak járni az eszeden, de oly pofon egyszerű módon, hogy az szinte barátian megalázó, amikor pillanatok alatt nevetségessé válsz egy társaságban.

„Ravaszkás mosolya mint a székely góbéké”, - Ilkei Csaba és PvV valahol Pest megyében

Nem egy befelé forduló intellektuális alkat meditatív motívumokkal, akinek rejtélyes halk szavaiból kell kibogozni a titkos üzenetet, negyedóránként elejtett, gondosan becsomagolt fél mondataiból a cselekvési tervet, bonyolult körmondatok szövevényeként olvasható tanulmányából világképét, hitvallását és a hegeli filozófiát fejetetejére állító reform téziseit, azért, hogy eljussunk Wittgenstein 7. tételéhez, mely szerint: „Amiről nem beszélhetünk, arról hallgatni kell!” Nem, épp ellenkezőleg. Alig fedezni fel benne az ügynökök tankönyv szerinti és terepen begyakorolt jellemző vonásait. Kifelé beszél, óvatoskodás nélkül, időnként a mindent leegyszerűsítő paraszti gondolkodás elnagyoltságával, vagylagosságával (a dolgok vagy csak fehérek, vagy csak feketék), kissé megkopott memóriával, indulatosan és gesztikulálva, helyenként jópofa odamondogatóként , s amikor nem találja emlékezetében a helyes évszámot, nevet vagy helyszínt, akkor trágár, mint egy strázsamester vagy a vincellér a szőlőben, igazolva a legfegyelmezetlenebb pórias filozófiát, melyhez mindenki érthet: ami a szívemen, az a számon.

De lehet, hogy ez is csak az álca egyik megtévesztő formája. Épp ellenkező stílusban, mint ahogy azt Martin Strasser Caidin megírta róla. Ne higgyük el nyomban, hogy egy egyszerű lélekről, a szerencse fiáról van szó. Lehet, hogy csak mesterien be akar csapni, mint már annyi megfigyelőt a nagyvilágban.

Több órát töltöttünk együtt, az első találkozót követte egy másik, de a 71 éves ember mai állapotából nem tudok vissza következtetni: milyen különleges erényekkel rendelkezett fénykorának sikeres éveiben. Nem tudom például, milyen volt koncentrációs képessége, gondolati műveleteinek gyorsasága, szempont váltásainak rugalmassága, memóriájának befogadó, törlő, megőrző és felidéző adottsága, a mindenkori körülményekhez alkalmazkodó tehetsége, stb. Ahogy tábornok barátom szokta mondani: a rántottából már nem tudunk tojást csinálni, a kihűlt omlettből pedig megbízható következtetéseket levonni az egykori friss tojásra.

Könnyedén tisztázzuk, hogy megengedem: tegezhet, lévén, 1939. július 22-én született, tehát öt héttel én vagyok az idősebb. Ő Budapesten született, én Székesfehérváron, tehát én vagyok „A vidéki”. Jó. Aztán: a teljes neve helyett csak a kezdőbetűket írom ki, így: PvV., noha ez csak a német nyelvterületen érthető igazán. Továbbá közlöm: PvV személye azonos az amerikai filmnovellában szereplő Barthol Péterével, az utóbbi persze csak álnév, Caidin fantáziájának terméke.

De itt jön a kutató következő dokumentatív ténye: a kettős ügynök üzletemberként saját elhatározásából, saját arcával, életbeli alkatával, valós nevével és saját hangján jelent meg tavaly év végén az egyik televíziós hírmagazin műsorában. Százezrek láthatták, hogy arcához milyen név tartozik. Nos ez az, amiről most nem fogunk beszélni, valós archoz nem illesztünk valós nevet. Ámbár ez súlyos és netán meggondolatlan tényközlő azonosítás volt, amitől nem lehet elvonatkoztatni.

Megisszuk a kávét, aztán váratlanul megkérdezi az említett amerikai biznisz világ mentalitásnak megfelelően:

 - Mit fizetnek nekem ezért az interjúért?

 - Az égvilágon semmit - válaszolom -, de milyen ásványvizet hozhatok?

Nem követelőzik, ez a téma le van zárva. A reklám a legjobb fizetőeszköz. De most kénytelen vagyok rákérdezni a számomra fontos körülményre:

  - Milyen dokumentumokat hoztál életutadról, szakmai és hivatásbeli pályádról, szüleidről, például édesapád halálos ítéletéről?

 Úgy vágja rá a választ, ahogy tanították nekik: rezzenéstelen, minden érzelmet nélkülöző arccal, „az csak természetes” előjellel:

  - Semmit. Egyfelől minden Amerikában van, másfelől, erről a történetről, melyre Te kíváncsi vagy, még ma sem tanácsos akármilyen dokumentummal előállni. Barátaim, üzlettársaim, üzletfeleim nem örülnének neki. Csak mesélek.

Rendben - mondom -, akkor itt és most megállunk és szünetet tartunk, a magnót kikapcsolom.

A szünetben pedig, miután behoztam a sós-sajtos süteményt, a vendég kísérőjének pedig - nevezzük őt „Őrnagy Úrnak” - a Sprite-t, elmagyaráztam és megérttettem PvV.-vel, hogy egy tudományos kutató, aki az állambiztonsági múltat tárja fel, dokumentumok (iratok és fényképek) nélkül semmit sem tud bizonyítani és könnyen hiteltelenné válhat. PvV. megígérte, hogy legközelebbi találkozásunkra összeszed néhány itthon fellelhető dokumentumot, bízvást az is elég lesz. Sajnos, nem lett elég, roppant kevésnek bizonyult. Történetünk itt véget is érhetett volna, de „Őrnagy Úr” arról biztosított, hogy ismerőse: PvV. dokumentumok nélkül is valós tényeket fog előadni, ő pedig saját információival segíti majd. Én azzal fogadtam el ezt az ajánlatot, hogy lejegyzek egy felettébb érdekes történetet, de annak hitelességéért nem én állok helyt. Ebben maradtunk.

Bobikék Sátoraljaújhelyről Amerikába mentek

A felvételek után - némi derűvel - több mint egy évig „pihentettem” az ügynököt (ez egy szakmai kifejezés), most elővettem, a több órás felvétellel, jegyzeteimmel és fényképeimmel együtt.

  - Kezdjük a családoddal, édesapáddal, édesanyáddal…

 - Anyám Peiker Etelka, apám tót származású, eredeti nevén: Bobik Ferenc. Apai nagyapám a XIX. század végén vándorolt ki Amerikába, Miska nevű unokatestvérével együtt. Magyar huszárként harcolt az amerikai-mexikói háborúban, „rough rider” (rideg lovas) az elnök „Teddy” Roosevelt környezetében, állítólag ő honosította meg az úgynevezett magyar nyerget az amerikai lovasságnál. Odakint házasodott, két lánya született, de amikor felesége meghalt, hazajött Miskával Sátoraljaújhelyre újabb feleséget választani. A legendárium szerint, amikor háztűznézőbe ment leendő menyasszonyához, megakadt a szeme annak húgán, aki a vendégek körül térült-fordult ügyesen. Egészen odáig, míg nem azt mondta Miskának: „Őt kérd meg nekem, ne a nővérét!”. Így lett a felesége az alig több, mint tizenhárom éves gyönyörű lány, aki összesen tizennégy gyereket szült neki, közülük a nyolcadik volt az édesapám. Az öreg nem is ment vissza Amerikába, cipőgyárat alapított a városban.

  - Jó Atyád aztán magyarosított…

 - Apám jogot végzett, az országgyűlésben Zemplén megyét képviselte, s születésem idején kinevezték kincstári főügyésznek. Akkor magyarosított. Az úgy történt, hogy keresztapám, aki bírósági elnök volt, azt mondta neki délben: igyekezz és délutánra hozzál valami jó magyar nevet. Ebéd közben, a Kárpátia étteremben összetalálkozott régi ismerősével, egy újságíróval, aki a Népszavánál dolgozott, s később a fia is ugyanott lett sportújságíró. Hirtelen ötlettel és kellő bátorsággal azt kérdezte tőle apám: mit szólna ahhoz, ha átvenné a nevét? Jót nevetett és barátságosan ráállt az adományozásra, mondván, ő is találta valamikor ezt a nevet, amikor zsidó emberként magyarosított. Így lett apám dr. V. Ferenc. Én már V.-nek születtem, aztán persze húgom és öcsém is.

  - Mi történt veled itthon 17 éves korodig, amikor elhagytad az országot?

 - Ami a legjobban megmaradt bennem: megpróbáltatásaink a háború alatt. Ötévesen éltem át a főváros ostromát. Szép rákospalotai villánkból az egyre hevesebb harcok elől Budára menekültünk, egy kis térre a Böszörményi út és a Németvölgyi út között. Belövést kapott a ház, lemenekültünk a pincébe. Különös élmény volt, ahogy szüleim megismerkedtek egy betévedt orosz tiszttel. Az első világháborúban hadifogolyként ragadt kint Oroszországban, jól beszélt magyarul, felültetett a lovára, elvitt lovagolni, miközben körülöttünk dörögtek az ágyúk. A harcok alatt végzetesen szerelmes lett egy magyar nőbe, akinek kedvéért ledobta egyenruháját, felvette apám civil ruháját és megszöktek. Mit ad Isten, 1956 után, New Yorkban találkoztunk vele, ha jól emlékszem, nagynénémmel tartották a kapcsolatot.

  - Hogyan emlékszel a háború végére?

 - Amikor a harcok véget értek, apám egy kétkerekű kordéval visszavitt minket Rákospalotára, onnan hamarosan egy Belgrád rakparti, első emeleti lakásba költöztünk. Ide jöttek aztán apám politikus barátai is, Varga Béla, Nagy Ferenc, Pfeiffer Zoltán, akiket viszont láttam az emigrációban. A Kisgazda Pártot ért támadások következtében apám mintha kilépett volna és átment Pfeiffer Magyar Függetlenségi Pártjába, de bevallom, ebben sem vagyok biztos. A Kommunista Párt erőszakos lépései, a letartóztatások, az elhurcolások, az állandó fenyegetések pillanatokon belül elérték apámat is.

  - Az igaz, hogy disznónak nevezte a parlamentben Rákosit?

 - Így hallottam. Sohasem kedvelték egymást Rákosival. Egyszer állítólag épp akkor lépett be a parlamenti ülésterembe, amikor Rákosi ott tartott előre megírt szövegének felolvasásában, hogy „…éhes disznó makkal álmodik…”Mire apám vakmerően rámutatott: „És íme a disznó!” Hamar megbánta, de akkor már késő volt. Ebédre azzal jött haza, hogy azt mondta anyámnak: neki itthon ezzel befellegzett, jobb, ha időben elhagyja az országot. Az utolsó pillanatban csúszott át a határon, titkárával: Eszterhással együtt. 1947-et írtunk. Távollétében ítélték halálra, de erről sohasem láttam papírt.

  - Édesanyád itt maradt a három gyerekkel. Miből éltetek?

 - Apám IKKA csomagjaiból és anyám keresetéből, mert elment dolgozni. 1948-ban a Belgrád rakparti lakás megtetszett egy kommunista vezetőnek és megterveztek ellenünk egy akciót, aminek következtében elhagytuk a lakást és soha többé nem térhettünk vissza. Egy jóakaró rábeszélte anyámat, hogy megszervezi szökésünket a határon túlra, ő garantálja, hogy átjutunk. Szombathelyen aztán már vártak minket. Tíz éves voltam, anyám másfél évig ült börtönben, mi, a három gyerek három napig egy szombathelyi laktanyában, aztán rokonokhoz kerültünk, háromfelé. Én Miskolcon folytattam az általános iskolát. Mikor anyám kiszabadult, összeszedett minket, gyerekeket, állást kapott Pesten a földalatti építkezésénél, ahol 16 évesen a nyári szünetben én is dolgoztam, lent, a keszonban, hegesztőként. De ez is kevés volt a megélhetéshez, nem tudtuk a lakbért fizetni, vándoroltunk egyik lakásból a másikba: Németvölgyi út, Csörsz utca, onnan is tovább…

 - Hol ért 1956. október 23?

 - Gimnazista voltam Szentendrén a ferenceseknél és fociztam a Pénzügyőrben, elég jól ment a játék. Két héttel október 23 előtt, edzőm: Csikós bá', a híres válogatott kapus Fejér Gyurival együtt átirányított a Dózsa ifibe segítségként. Október 22-én az ifi válogatottban játszottam volna a csehszlovákok ellen a Népstadionban. A meccs elmaradt én meg belekeveredtem az utcai harcokba. Akkor a Bécsi utcában laktunk, az Anna presszóban megbújt fiatal fegyveresekhez csatlakoztam, onnan átverekedtem magam a Corvin köz környékére, ahol az egyik unokabátyám harcolt, akit november 4-én mellettem ért a halálos golyó. Ekkor anyám azt mondta: elég volt, nem várunk, indulunk. Vonattal mentünk Pinkaóvárig, majd 1956. november 22-én a Pinka folyón át Ausztriába. Amikor megérkeztünk Bécsbe, még nem tudtuk, hogy édesapámat munkahelyi baleset érte és koponyaalapi töréssel fekszik egy New-York-i kórházban. Épp akkor érkeztünk hozzá hosszú hajóút után 1957. január 4-én, amikor az orvosok azt mondták: meggyógyult, hazamehet New Jerseybe . Ott várt egy nagy pofonnal, mikor meglátta a cigarettát a számban.

Amerikából Budapestre Németországon át

  - Valójában milyen állapotban volt édesapád? Politizált még?

 - Belefáradt a politikába, az emigráció veszekedéseibe, a vezetők személyes torzsalkodásaiba. A Magyar Nemzeti Bizottmány válságba került, 1952-re szétesett, apám csalódott Nagy Ferenc volt kisgazda miniszterelnökben, összeférhetetlenségi bejelentést is tett ellene. Kilépett ebből a körből, jogász diplomával szövőmunkásként dolgozott. Irogatott, színdarabjait előadták, otthon főzött, jól és ízesen, ha kedvemben akart járni, hazai sztrapacskát készített. Soha sem tanult meg angolul. Egyszer fogadta Eisenhower elnök a Magyar Nemzeti Bizottmány tagjaként, akinek azt mondta: „Elnök úr, hamarabb fog Ön megtanulni magyarul, mint én angolul!” Élete (1904-1984) utolsó 22 évében rákos beteg volt, ez alatt eltemette öt orvosát, napi 21 gyógyszer tablettáját mindig fröccsel vette be. Halálakor én épp Békéscsabán voltam a műrepülő világbajnokságon. Derűs történet, de igaz: néhány orvos több gallon bort hozatott abból, melyből apám a fröccseit készítette és azzal vetették be ugyanazon gyógyszereket a hasonló bajban szenvedő betegekkel, mert feltételezésük szerint csak ennek volt köszönhető, hogy apám rekordideig: 22 évig élt együtt betegségével.

Interjú közben: „Egyenruhában álltam őrséget az amerikai nagykövetség előtt…”

  - Hogyan kezdődött amerikai életed?

 - Befejeztem a szentendrei ferenceseknél megkezdett gimnáziumot, 1958-ban leérettségiztem, s nyomban megvettem életem első autóját 25 dollárért. Ekkor egy moziban voltam jegyszedő. Két évvel később megnősültem, egy kanadai francia lányt vettem el New York államban, ő volt Elizabeth. Hamarosan megszületett Cristopher fiam, aki 6 hónapos volt, amikor 1962-ben behívtak katonának, pedig még csak zöld kártya tulajdonos voltam, de a szolgálat így is kötelező volt. Repülős alapvizsgám jó belépő volt, hamarosan egy vezérőrnagy helikopterének szerelője lettem, Németországba irányítottak, Mannheimbe, mint kiderült, nem véletlenül, származásom és magyar anyanyelvem predesztinált küldetésemre. Igaz, első németországi eltávozásaim egyikén egyenruhám ellenére letartóztatott a katonai rendőrség egy szórakozóhelyen, mert rossz angolsággal adott válaszaim hallatán gyanús lettem, „ez inkább kém, mint amerikai katona”, mondták. Bevittek, s noha tisztáztam magam, ettől kezdve csak civilben mentem ki, ne nyelvészkedjenek velem. Viszont megtanultam németül, az oroszra pedig kicsit emlékeztem. Három éves katonaidőm majdnem négy lett, mert a mannheimi gyalogsági ezredtől egyik napról a másikra áthelyeztek Budapestre, s 1963 májusában tizedesként már egyenruhában álltam őrséget az amerikai nagykövetség Szabadság téri épülete előtt. Mindenkit magyarul igazítottam el. Reggelente az épületben tartózkodó Mindszenty bíborossal imádkoztam, oly annyira megkedvelt, hogy később, amikor halála (1975) előtt Ausztriából New Yorkba jött, találkozhattam, s beszélgethettem vele, bár már nagyon beteg volt. Szabadidőmben pedig látogathattam a rokonaimat, több mint százan voltak, köztük 49 unokatestvérem. Oly annyira megszokták gyakori csöngetésemet, hogy Jolán néném a Logodi utcai lakásban kis unokája azon kérdésére: „Ki az?”, azt válaszolta: „Senki, csak a Péter jött meg…” Három-négy hónapi szolgálat után szabadságra mehettem, hazarepültem, amikor pedig visszajöttem Budapestre, mindig összegyűjtöttem a rokonságot kedvenc helyemre: a patinás Budagyöngye vendéglőbe, amelynek vezetője, Pali bácsi, régi családi ismerősünk volt.

Mindszenty József bíboros prímás

  - És a Budagyöngyében alakult másképp az életed…

 - Nem, a Vörösmarty téren, a Gerbeaud cukrászdában. De addig, 1972-ig, még történt velem egy-két dolog. Miközben sorra felkerestem a rokonságot az ország legkülönbözőbb pontjain, észre vettem: követnek, figyelnek. Történt persze velem olyan esemény, s aztán több is, amelyen essünk túl itt és most. Amikor 1965-ben Szentendrén meglátogattam volt iskolatársaimat a ferences gimnáziumból, köztük volt egykori szerelmem: Enikő is. Újra és végzetesen egymásba estünk, aminek az lett az eredménye, hogy elvettem feleségül, s kivittem Amerikába. De nem sikerült a házasságunk, gyermekünk nem született, másfél év után elváltunk. Szerencsétlenül alakult a sorsa, még háromszor férjhez ment, aztán fiatalon meghalt. A harmadik feleségem egy félig olasz, félig lengyel nő, Marika volt, ma is él, két lányunk született, aztán elváltunk. A sváb származású Arlene volt a negyedik, elvált asszonyként két lányt hozott a házasságba, nekem is volt kettő, így négy lányt neveltünk egyidejűleg. Néhány évig, aztán következett Magdi, akinek üzlete volt a Déli pályaudvarnál, kijött Amerikába az unokabátyjához nyaralni, ott ismerkedtünk meg. Másfél évig volt a feleségem, későn tudtam meg, hogy itthon eléggé szabadosan kezelte és váltogatta a kapcsolatait, nem is ingyen. Ott hagyott egy német férfi kedvéért, aztán még négyszer férjhez ment odakint. Hatodikra találtam meg az igazit, Erikát, akit 1991-ben ismertem meg, s most már 19 éve felhőtlenül élünk egymással itthon, Magyarországon.

 - A hatodik házasság után térjünk vissza a Budagyöngyébe…

 - 1969-ben már egy olyan cégnél dolgoztam, amely fegyvereket árult Közép-Amerikában, repülőgépeket adtunk el az egész világon, bemutatókon repültem, újságokban szerepeltem, marketinggel foglalkoztam, hírességek oldalán tűntem fel, úgy, ahogyan Caidin megírta, s az oroszok felfigyeltek rám. Amikor pedig hazajöttem, nem győztem látogatni a rokonságot. S jöttek utánam mindenhova a magyar állambiztonság emberei, egyszerre többen is, már pofáról ismertem őket. Követésem egyszer váratlan fordulatot hozott. Egy tikkasztóan forró nyári napon délben odalépett hozzám a három figyelő egyike, s a következő párbeszéd zajlott le köztünk: „Maga egy kém, aki feltérképezi az országot!” „Csak a rokonokat látogatom, nem tehetek arról, hogy szanaszét szóródtak az országban.” „Ha most elmegy valahova, mikor jönnek vissza?” „Valamikor délután.” „És hol lesz majd este?” „Ahol szoktam: a Budagyöngyében.” „Akkor majd ott találkozunk - mondta fáradtan és kimerülten a homlokát törölgetve - a rosseb fog magával szaladgálni ebben a kánikulában!”

A BM. III/I Csoportfőnökség 5. osztálya bejelentkezik

  - S mikor jelentkezett a beszervező tiszt?

 - 1972-ben. Jolán néném Logodi utcai lakásában csöngött a telefon és a Tamás jelentkezett.

[R. Tamás alezredes, az 1990. előtti Belügyminisztérium III. Állambiztonsági Főcsoportfőnöksége III/I-es Hírszerző Csoportfőnökségének 5. osztályán tudományos és műszaki hírszerzéssel foglalkozott. Moszkvában végzett repülőmérnökként, perfekt orosz, rangos diplomata szülők gyermeke. Ma PvV. üzlettársa.]

A BM. III/I Csoportfőnökség 5. osztályának szakmai tagozódása

  - Udvarias volt, azt mondta a repülésről akar velem beszélgetni, találkozzunk egy kávé mellett a Gerbeaud cukrászdában. Találkoztunk. Aztán még háromszor-négyszer. Méregetett, puhatolózott, nyilván jelentett rólam, újra visszajött, új kérdésekkel. Oda lyukadt ki, hogy be kéne szerezni néhány dolgot, amely fontos az országnak.

  - Közbevetőleg, korábban hazautazásaidkor találkoztál már belügyis emberrel?

 - Második feleségemnek, Enikőnek az unokatestvére a Belügyminisztériumban dolgozott, kiváló sportoló volt, rajta keresztül tudtam útlevelet szerezni többeknek. Volt például úgy, hogy hat MALÉV-stewardess lakott nálam New Yorkban, híres művészeket vittem ki New Jerseybe , olyanokat, akik évek óta nem kaptak útlevelet, pedig mindent megpróbáltak.

 - Tudott erről a megkörnyékeződ?

 - Hát persze. Később, amikor már dolgoztam neki, még azt is elmesélte: mi volt a menü az esküvői bankettünkön, amit a Krisztina városban rendeztünk, a Déryné cukrászdában.

 - Hogyan folytatódott ismeretségetek?

 - Azt hiszem már 1973-at írtunk, amikor felhívott New Jerseyben: „Mikor jössz haza?” „Épp most indulok…”, „Akkor találkozzunk Bécsben!” - mondta. „OK!”- válaszoltam.

  - Mi történt Bécsben?

 - Egy repülési útmutatót, vékony könyvet vett meg tőlem először, semmi titkos nem volt benne, nem ért többet 4-5 dollárnál, de 100-at adott érte, lássam: mennyit lehet keresni nála. Kért még szaklapokat, folyóiratokat.

  - És nyomban ráálltál a folytatásra?

 - Látszólag. Legközelebb, amikor már alkatrészeket rendelt, s komolyabbra fordult az üzlet, visszarepülve Amerikába, kerestem a CIA-t. De nem tudtam elérni, hiába lapoztam a telefonkönyvet. Éber reagálás helyett egy nehézkesen mozgó, bürokratikus gépezettel találtam szemben magam. Hívtam az FBI-t. Megpróbáltam nekik elmondani a történetet, de az oly valószínűtlennek hangzott, hogy végig sem hallgattak, felírták a nevemet, a telefonszámomat és azt mondták: „Ne hívjon minket többé. Várjon. Keresni fogjuk.” De nem kerestek. Türelmetlen voltam. Odaát már vártak, de lebukni sem akartam abban az országban, melynek állampolgára voltam és vagyok.. Szóltam az öcsémnek, aki a Bevándorlási Hivatal ügyvédje volt. Így álltak szóba velem két és fél hónap után. Ráadásul olyan kezdő figurával, hogy menjek először egy bizonyos postára, ott jelentkezik nálam valaki, s az majd megadja a további utasításokat.

 - Nem volt mégis valami értelme ennek a várakoztatásnak?

 - De volt. Ellenőriztek, de alaposan, s egyúttal felmérték: alkalmas vagyok-e az együttműködésre a kettős szerepkörben. Amikor végül is egy tökéletes rejtekhelyen elém állt az illetékes tiszt, s elmondatta velem beszervezőm személyleírását, előhúzott egy fényképet és azt kérdezte: „Ő volt az?” És kezében tartotta a Tamás fényképét.

  - Gondolom ezek után megkezdődött a felkészülésed a kettős életre…

 - Igen. És néha beleremegtem a kockázatba, mert - ahogy Caidin is írta - egyik nap feltűnő szakszerűtlenség, másnap tökéletes összehangoltság, s nem tudtam, mire számíthatok a harmadik napon.

[A kezdődő kettős szerepről hadd idézzem itt a filmnovellát: „Hamarosan visszatért Európába, hogy felvegye első megbízatását, majd gyorsan visszautazott az Egyesült Államokba, hogy szigorúan titkos elektronikai alkatrészeket vásároljon fel. A kormány megszervezte, hogy ezek az alkatrészek 'felvásárolhatók' legyenek és Péter meg is szerezhesse őket. Ezeket az árucikkeket vagy dokumentumokat néha a saját poggyászában szállította. Máskor a megvásárolt holmikat dobozokba csomagolta és légipostai küldeményként továbbította. Miután most már 'fontos tétel'-ként tartották számon, mindig nyilvánvaló volt, mikor kell elhagynia az Államokat. A papírjai mindig rendben voltak. A poggyászát sohasem ellenőrizték, sőt elkülönülve surrant át a repülőgépekhez elkerülve a biztonsági ellenőrzéseket. Amikor kereskedelmi ügyekben utazott, a különböző légitársaságok 'dolgozói' gondoskodtak róla, hogy személyes rakománya mindig a gép fedélzetére jusson.”]

Az áru a Hotel Pentából Moszkva felé tart

  - …egyik utamon már a nyolcvanas években velem repült hazafelé a két lányom. Egy asztalnyi repülőgép motort kellett célba juttatnom. A Kennedy repülőtérről szálltunk fel, Münchenben le, ahol már vártak, természetesen akkora kocsival, hogy a csomagtartóban elférjen az áru. Bécsben mindig ugyanabban a szállodában laktam (akárcsak ma), a garázs minden sarkát ismertük. Másnap azt az utasítást kaptam a magyar összekötőmtől, hogy menjek utánuk, s ne álljak meg sehol a határon. Hegyeshalomnál már nyitva volt a sorompó, a gyerekeknek feltűnt, hogy nem kérték az útlevelet és nem volt vámvizsgálat. Lassítottunk, kiszóltak az előttem lévő kocsiból: „Tovább, egyenesen a Pentába!” Budapesten akkoriban a Déli pályaudvar és a Vérmező között felépült Pentha Hotel részben annak az angol repülőgépgyárnak volt a tulajdona, ahol dolgoztam. Az volt a főhadiszállásunk. (Ma is, bár ma már másnak hívják.) Odaadták a szobakulcsot, elkérték a kocsiét, s azt mondták: félóráig ne menjek utánuk az alagsorba. Este a Budagyöngyében azzal nyitott Tamás a vacsoránál, hogy „A motor már úton van Moszkva felé!”

A budapesti Penta Hotel a 80-as évek végén. Alagsorából indult az áru Moszkvába

  - Bizonyára szép jutalmat kaptál…

  - Tévedsz. A magyarok hülyére keresték magukat az oroszoknál, amiből én egy fillért sem kaptam. Hullottak is a csillagok az állambiztonságiak vállára soron kívüli előléptetések formájában. Kitüntetések és anyagi elismerés, de nem nekem.

 - Egyáltalán tudtak rólad az oroszok?

  - Hát hogy a fenébe ne tudtak volna. De én direktben sohasem találkoztam velük. Az lehet, hogy akikkel Moszkvában, Bécsben, Amsterdamban vagy idehaza találkoztam és társaságban vodkáztam, azok között voltak KGB-tisztek, de én ezt nem tudhattam, másképp mutatkoztak be.

 - Ha a KGB dollárjait kézhez kaptad, hogy vidd ki és vásárolj értük meghatározott terméket, sikeres üzlet esetén téged illetett a vételár 30 százaléka. Ha ezt állításod szerint az amerikaiak elvették és csak a költségeidet térítették, akkor - miután a magyar állambiztonság sem becsült meg anyagilag - miért csináltad ezt az életveszélyes kettős szerepet 18 éven át?

  - Bármennyire is furcsa, azért, mert volt törleszteni valóm Rákosiék bűneiért, amiért tönkretették a családunkat, másrészt segíteni akartam második hazámnak azzal, hogy becsaptam az oroszokat.

 - Mielőtt sajnálni kezdenélek, azért ugye nem fizettél rá?

  - Nem, mert Amerikában a civil életben én mindig sokat dolgoztam és jól megfizettek a repülőiparban, ahol elég sok mindent csináltam és letettem valamit az asztalra. Elnézést, de nekem a világkereskedelmi cégem mellett ma is vendéglőm van például Palm Beach-en, a lányom vezeti.

- Fiadat viszont elvesztetted tavaly…

  - Igaz. Kábítószer túladagolásban halt meg Arizonában. Kiváló zenész volt, itthon is ismerték. Viszont van két szép unokám.

 - Azért még visszaugrok egy pillanatra az amerikai-orosz „árucserére”. Nem lehet, hogy az oroszok átláttak a szitán és hamis képet, információkat közvetítettél megrendelések formájában a tényleges műszaki fejlettségükről?

A Teledine cég CT-7 típusú repülőgép motorját 1986-ban hozta át a határon

  - Elvileg nem zárható ki, gyakorlatilag azonban nem hiszem. Az elmúlt két évtized nem igazolta ezt a feltevést.

 - Voltál valaha is igazi életveszélyben?

  - Pisztolyt nem szorítottak a tarkómhoz. De a veszély állandó volt, hisz a legkisebb hiba is nagy bajba sodorhatott volna. Az állandó készenléthez működőképes veszélyérzet és kifogástalan idegrendszer kell, az megóv sok mindentől, de meg kell tanulni az önellenőrzést és még jó néhány rutin fogást is.

 - Az említett kettős szerepen kívül különleges szolgálatokat is tettél az amerikai hírszerzésnek, elhárításnak. Ezek már „szóló számok” voltak…

Ronald Reagan

  - Amerikai elnökök előfutára voltam. Látogatásaik előtt észrevétlenül el kellett vegyülnöm a célállomás környékének kocsmáiban, üzleteiben és szállodáiban, s jelentenem, ha valami gyanúsat találtam. Amikor megérkeztek, nem maradhattam, tovább kellett állnom. 1988. májusában például Reagan előtt jártam Helsinkiben, ennek köszönhetően ugorhattam át Budapestre, ahol május 23-án Mark Palmer amerikai nagykövet fogadott és a „csendes szobában” (lehallgathatatlan) beszélgettünk.

Mark Palmer

Az elnök előfutára Orbánt figyeli Oxfordban

  - No de magyarok ellen is bevetettek.

  - Mire gondolsz?

 - Arra, hogy volt egyszer egy Soros Alapítvány melynek ösztöndíjával Oxfordban tanult a rendszerváltás előtt néhány reményteljes ifjú politikus…

 - Ja?! 1986 és '88 között elküldtek néha: nézd meg mit csinálnak a honfitársaid, nem rendetlenkednek-e a mi rovásunkra. Három-négy napig voltam a közelükben, ma már biztosan nem ismernének meg, de akkor „Apuci”-nak szólítottak, sörözés közben beszélgettünk. Általában a késődélutáni ebéd után jöttek le a kocsmába, néha lányokkal. De nem hangoskodtak, nem verekedtek, mint jó néhányan. Elsőként Szájer József érkezett 1986-ban egy évre az Oxfordi Egyetem Baliol College-be, 1987-ben Kövér László követte őt, Orbán Viktor 1989. szeptember 25-én jött ki Soros jóvoltából az oxfordi Pembroke College-be, s akkor nagy liberálisnak vallotta magát.

Orbán Viktor és Kövér László

[Pontosabban: az angol liberális filozófia történetét tanulmányozta Viktor; 1992-ben a Liberális Internacionálé alelnökévé választották, 1993-ban pedig a szervezet végrehajtó bizottságának tagjává, - megj. I.Cs.]

  - Őszintén szólva nem nagyon érdekeltek, Soros jól ellátta őket zsebpénzzel. Amikor hazamentem Amerikába és jelentenem kellett: milyenek a fiúk odaát, de tömören, azt válaszoltam: „Beképzelt fütyik!”

 - Huúú de szigorú voltál! Az angol kémelhárítással nem találkoztál környezetükben?

 - Egyszer találkoztam. De ez önmagában nem jelent semmit. Vigyáztak rájuk.

[„Őrnagy Úr”-nak erről más az értesülése, de még nem fejti ki. Szerinte PvV. is többet tud, de még nem kapott felmentést a titoktartás alól.]

- És mi volt azokkal az eminens tanulókkal, akik az SZDSZ színeiben tűntek fel többnyire New-York-ban?

  - Általában a Columbia Egyetemen tanultak, s a „Piros Tulipán” nevű magyar vendéglőbe járt az SZDSZ-es garnitúra. A tulajdonos, Bandi jó barátom volt, én is meg szoktam fordulni ott, munka után cigányzenét hallgatni. Láttam ott - ha jó a memóriám - Haraszti Miklóst, aki 1988-89-ben a New York állambeli Bard College-ben vendégeskedett, Kis János ugyanebben az időben a New-York-i Új Társadalomtudományi Főiskolán volt vendégtanár, a vékony kis Molnár Péter pedig (FIDESZ majd SZDSZ) 1989-ben érkezett az USA-ba. Bandi ugratott, azt mondta: na itt vannak a honfitársaid, a holnapi főnökeid.

Orbán Viktor és Kis János

 - Apropó: mikor találkoztál utoljára belügyi összekötőddel és ismerőseiddel?

  - Meg kell jegyeznem, hogy azért időnként voltak más összekötőim is Tamás mellett, így például amikor 1981-ben Angliába érkeztem, ott meg kellett keresnem egy másik magyart, bizonyos Dr. R.-t a követség környékén, s meg is találtam. Nyolcvankilenc végén kirúgták Tamást, aki ma társam a cégben és perfekt oroszsággal képvisel Moszkva felé. Ekkor már Nagy Lajos ezredes volt a közvetlen főnök.

[Nagy Lajos hírszerző ezredes, a BM karhatalom önkéntese, moszkvai KGB-kiképzéssel saigoni és New-York-i megbízott, 1990. február 14-től Németh Miklós miniszterelnök bizalmából az újonnan szervezett Nemzetbiztonsági Hivatal első főigazgatója fél évig. Kártékony működéséért 2005-ban Mádl Ferenc köztársasági elnök Kiss Péter kancelláriaminiszter előterjesztésére egyszerre két rendfokozatot ugorva vezérőrnaggyá léptette elő, pedig a „nagy hazug” körül akkor már bűzlöttek az üzleti ügyek, melyekben Nagy az S-Komplextől az Apró klánnal a Földesi-Szabó nevével fémjelzett Együtt Egy-Másért bűnszövetségig jutott el . 2005 és 2007 között ügynök ügyekben végighazudta az egész magyar sajtót és egyes tévéműsorokat, melyekhez mindig akkor hívták, amikor az aktuálpolitikának szüksége volt egyesek gyanúba hozására. A III/I-es hírszerző csoportfőnökség vezetői PvV. tevékenységének időszakában, 1973 és 1990 között: Rajnai Sándor vezérőrnagy, Bogye János altábornagy és Dercze István ezredes. Megj.: I.Cs.]

  - Tamás után J. János lett az új társam, de ő nem értett semmihez. Két találkozóra emlékszem. Az egyik 1990 nyarán volt Óbudán, a Siposban, ahol a Lajos nagyon berúgott, ott volt még Cs. Jóska meg a Dönci, ( de ma napig nem tudom ki volt az a Dönci valójában.) Utoljára 1991. áprilisában jöttünk össze ugyanott, de az már nagyon szomorú volt, mert akkorra már mindenkit kirúgtak a belügyből.

A háborúnak most üzlet a neve

  - Céged viszont ma is jól prosperál…

 - A fenét!

  - Megvetted a sármelléki repülőteret, aztán jól eladtad az angoloknak…

 - Az angolok meg nagyon rosszul a skótoknak, most két település is perli őket, tulajdonjogi problémák vannak, járok a bíróságra…

  - Nagyon kedvező árajánlatot adtál a HM-nek egy AN-26-os szállító repülő ügyében…

 - Annak az árnak az egyharmadáért megszereztem volna egy kifogástalan gépet, mint amennyiért megvették az ukránoktól közbeszerzés nélkül, egy ciprusi offshore cégen keresztül. De nem kellett az ajánlatom. Így lehetett osztozkodni a HM-ben. Ahhoz persze volt eszük, hogy rám küldjék a rendőrséget, mert azt hitték, hogy engedély nélkül kereskedek…

[…és azt, hogy a garázsodban tartod a repülőgépet, amit el akarsz adni - így „Őrnagy Úr” - pedig az Németországban állt és várt egy repülőtéren.]

„Őrnagy Úr” néha mosolyog PvV válaszain. Ő másképpen tudja…

  - Milyenek a kilátások?

 - Pocsékok. Ma egy csavarhúzóra nem lehet árajánlatot kapni az oroszoktól, ezt nemcsak a Baksa mondja (Oroszországban tanult repülőmérnök), hanem Igor is, aki Putyin unokaöccse és bejegyzett vállalata, irodája van Budapesten. (Egyebek között léglökéses kis repülőgépekkel, yachtokkal kereskedik, ő vette meg a tököli repülőgép javító bázist)

[Ezen a ponton szól ismét „Őrnagy Úr” megmagyarázva a helyzetet: Jelcin és Gorbacsov alatt még mindent el lehetett adni, üzletelt az orosz tábornoki kar egy szétszór rendszerben, a HM-ben pedig aki nem volt partner a korrupcióhoz és a saját zsebre dolgozáshoz, azt nyugdíjazták, a katonai elhárítás és hírszerzés látott, tudott mindent, de szóltak nekik: üldögéljenek csak csendben és szépen a fizetésükért. Jött Putyin és Medvegyev, elzárták a csapokat, megkerülhetetlenül centralizálták a fegyvergyártó-és javító ipart és kereskedelmet egyetlen minisztériumban. Ezért aztán itthon is megváltozott a kereslet és a kínálat helyzete, amit mindenki megérez. Keresni kell tehát olyan gyártmányokat, melyeket nem Oroszországban gyártottak, hanem például Ukrajnában, ott még lehet játszani a közvetítéssel és az árakkal. Nemcsak a HM., mi is, volt állambiztonságiak tele vagyunk önmagukat leamortizált, kilátástalan alakokkal, aki még ebből a felhígult, nívótlan mai szakmából is kilógnak…]

  - No nekem mennem kell - mondja PvV - vár Igor titkárnője: Kati, akinek egy orosz ügyvéd a férje, s azért vannak tippjei. Nem adjuk fel, az üzletnek mennie kell…

 - Honnan tájékozódsz?

  - Csak azért van internetem, hogy a munkámhoz használjam. A televízió? Csak a híreket nézem a CNN-ben. Telefon? Ha hazaérek, kikapcsolom a mobiltelefonomat, ami egyébként régi reflex is…

 - Mi változott szerinted az utóbbi 21 évben?

 - Csak a díszletek, de a hatalom természete maradt, akárcsak a békétlenség, ám a háborúnak most üzlet a neve.

Az üzlet kissé elnehezült piaci körülmények között, de szabadon és háborítatlanul zajlik a mai Budapesten, amelynek kávéházaiban, luxus hoteljeiben, éttermeiben, bárjaiban és wellness fürdőiben rendszeresen megfordulnak a legnagyobb titkosszolgálatok rezidensei, átutazó ügynökei ; békésen beszélgetnek egymással , iszogatnak és nevetgélnek, adnak-vesznek híreket és árut az egykori ellenfelek, volt amerikai és orosz tábornokok, magyar állambiztonsági főtisztek és közvetítő új arcok, azzal a különbséggel, hogy most már mindenki a saját szakállára játszik, a profitot együtt kockáztatja az egykori hálózati személy és kapcsolattartó tisztje, a volt hírszerző főnök és a kémelhárító parancsnok, s mindkettő egykori főnöke a pártközpontból, mert az is üzlettárs. A tegnapi garnitúra már a paradicsomban van, de az újak is oda akarnak menni. Ez az újabb harc viszi előre az örök üzletet ma és holnap is.

Dr. Ilkei Csaba
tudományos kutató

Dr. Ilkei Csaba korábbi tanulmányai ide kattintva érhetők el.