Történetünk kezdete még a boldog békeidőkre nyúlik vissza. Az Osztrák-Magyar Monarchia korában, Ferenc József uralkodásának 44. esztendejében vagyunk, amikor a közös, k.u.k. hadsereg védte a dualista állam területét. Ekkoriban építtetett Nyíregyháza városa, illetve az államkincstár egy hatalmas, több huszárezred befogadására alkalmas szép laktanyakomplexumot a vasútállomás tőszomszédságában.
Az épületegyüttesbe 1891. november 1-jén vonult be a 14. császári és királyi huszárezred Lénk Albert ezredes parancsnokságával. Az első világháború kitöréséig megfordult itt több huszárezred és más fegyvernemek alakulatai is. A szabolcsi megyeszékhely mégis elsősorban a huszárjairól volt nevezetes, erről tanúskodik a híres, még napjainkban is dalolt „Jó estét kívánok, /megjöttek a nyíregyházi huszárok /Jöttek, láttak, győztek, /sok kislányt megfőztek” kezdetű nóta is.
1914-ben a nevezetes 14-esek, valamint a városban állomásozó 5. számú kassai huszárezred is azonnal a frontra indult, s vitézül végigharcolták az első világháborút. Részt vettek 1914 nyarán és őszén a galíciai lovasfelderítésekben és a kozákokkal történt harcokban is. A továbbiakban mindkét huszárezred szinte minden hadszíntéren megfordult: Volhíniában, a Pripjaty-mocsarak vidékén, Erdélyben, az olasz hadszíntéren a Piavénál. Az összeomláskor a 14. huszárezred Erdélyből érkezett vissza Nyíregyházára 1918. november 11-én, teljes rendben, fegyverei megtartásával. Ez a tény is egy újabb kis hadtörténeti adalék ahhoz, hogy igenis, egy felelős nemzeti kormány irányításával meg lehetett volna védeni a történelmi határokat, de miként az közismert, Budapesten a hazaáruló Károlyi-rezsim tehetetlenkedett már ekkoriban.
A monarchia széthullása és a közös hadsereg felbomlása után a 14. huszárezred tisztikara, altisztjei és a legénység önként visszamaradt része önálló karhatalomként tovább működött Nyíregyházán a baljós őszirózsás időszakban. 1919 januárjában az ezredet magyar királyi 5. honvéd huszárezreddé keresztelték át, s több korábbi alakulat maradékát olvasztották bele, majd 1919 decemberétől 4. huszárezredként működött. A román megszálló egységek Tiszántúlról történő kivonulása után, 1920.március közepén az Oehm Tivadar alezredes parancsnoksága alatt álló 4. huszárezred végre ismét elfoglalhatta régi laktanyáját. 1930. március 1-jétől a honvédség alakulatai új nevet kaptak, a 4. huszárezred ekkortól Hadik Andrásnak, Mária Terézia tábornokának a nevét viselte, aki a történelem leghíresebb huszárcsínyeként 1757-ben Berlint is megsarcolta, s később – az egyetlen magyarként a történelemben – az Udvari Haditanács elnöke lett. A Darányi Kálmán által meghirdetett 1938. márciusi győri fegyverkezési program után újabb istállókkal és legénységi épülettel bővült a laktanyakomplexum, s tulajdonképpen ekkor nyerte el a Huszár-telep mai formáját.
Az 1945. évi szovjet megszállást követően szovjet laktanya lett a korábban szebb napokat látott huszárkaszárnyából, s a területet ekkortól kezdve Guszev-lakótelep néven kezdték emlegetni. Hiábavaló és felesleges erőfeszítés lenne a kedves olvasó részéről, hogy Alekszej Guszev kapitány nevére valamely életrajzi lexikonban vagy tudományos munkában ráakadjon, azon egyszerű oknál fogva, hogy ilyen nevű személy nem létezett soha. A virtuális cári tiszt személyének kiötlője egy Illés Béla nevű moszkovita kommunista „író” volt, aki 1944-ben a szovjet hadsereg őrnagyaként tért vissza Magyarországra. Ez a hazaáruló gazember többek között azzal vált hírhedtté, hogy kijelentette, miszerint a szifiliszes vörös fenevadak számára „a magyar nők a szabad zsákmány körébe tartoznak”. Az egész Guszev-históriát pedig azért ötlötte ki, hogy enyhítse a magyaroknak a megszálló szovjet katonák ellen irányuló gyűlöletét. Ugyanis a fiktív történet szerint 1849-ben Alekszej Guszev százados átállt a magyar szabadságharcos honvédek oldalára, s ezért később a cári hadbíróság halálra ítélte és kivégeztette. Nos, tehát a „Guszevben” egyfajta szovjet logisztikai bázis jött létre, majd egy 1957-es kormányrendelet értelmében Nyíregyháza városa kapta meg a terület kezelési jogát. Ekkor szovjet katonatisztek és helyi, városi hivatalnokok, továbbá pártfunkcionáriusok számára alakítottak itt ki lakásokat.
A Huszár-telep sorsa azonban végérvényesen az 1960-as évektől pecsételődött meg. Ekkoriban már több új lakótelep is épült a városban, így a megszálló Déli Hadseregcsoport tisztjei, illetve a városi tisztségviselők korszerűbb és kényelmesebb, új lakásokba költöztek át, így helyüket egy városi tanácsi döntés értelmen a cigányok vették át. A „Guszev” tehát már a szocializmus évtizedeiben hírhedett cigány gettó lett, s mint ilyen, a bűnözés első számú melegágya. Közbiztonsági szempontból a helyzet 1990 után folyamatosan és egyre fokozódó mértékben romlott, fehér ember számára ajánlatos volt a környéket a lehető legmesszebb elkerülni, hiszen a gettó egyfajta területenkívüli státusszal rendelkezett, miként a nyugat-európai városok színes bőrű bevándorlók által lakott negyedei.
A szélesebb közvélemény számára 2009-ben válhatott ismertté a Huszár-telep tűrhetetlen állapotainak jelensége, amikor két főkolompos cigány família több százezres közüzemi tartozásokat hátrahagyva, útra kelt az ígéret földjére, Kanadába. Miután néhány hónapos boldog semmittevéssel lenyúlták az összes létező, a kanadai szociális és menekültügyi rendszer által biztosított juttatásokat, a „honvágy” hazahozta őket ebbe a „rasszista, faj- és cigánygyűlölő országba”. S a pofátlanság csimborasszójaként visszakövetelték az általuk korábban teljesen tönkretett, majd távollétük alatt az önkormányzat által felújított, és másoknak kiadott szociális bérlakásokat.
Szerény javaslatként itt azért jegyezzük meg, hogy mivel a Kanadába irányuló etno-turizmust közönséges, uzsorás cigánybűnözők szervezik elfajzott magyar cimboráikkal együttműködve, illetve az általuk elkövetett bűncselekmények mind a magyarországi, mind a kanadai büntetőjogba ütköznek, s egyúttal ellentétesek a nemzetközi joggal is, itt lenne a Pintér-féle TEK előtt a hivatásához méltó nemes feladat és küldetés: leleplezni és rács mögé juttatni ezt az egész nemzetközi bűnszövetkezetet, amelynek tevékenysége nem mellesleg súlyos nemzetbiztonsági kockázatot jelent, nem is szólva az okozott morális és politikai kárról, amely az ország hírnevének lejáratásában nyilvánul meg.
Históriánknak azonban még korántsem jutottunk a végére. Történt ugyanis, hogy a minap a Huszár-telep rekonstrukciójára félmilliárd forintot szavazott meg az „új ország új kormánya” a szabolcsi megyeszékhely számára. A 2014-ig tartó korszerűsítés a jövő nyáron indulhat. A város fideszes polgármestere – az előző ciklus szocialista városvezetőjénél, Csabai Lászlónénál is szürkébb –, Kovács Ferenc optimistán tekint a jövőbe. Balog Zoltán eszement romaintegrációs elképzeléseit visszhangozva, véleménye szerint a félmilliárdos állami támogatás semmiképpen nem tekinthető értelmetlen pénzkidobásnak, hiszen a rekonstrukciós program megvalósítása kitörési lehetőség a helybeli cigányok számára. A polgármester úgy véli, mindez azért is igaz, mert nem pusztán újjáépítésről van szó, hanem a rendőrség és civil szervezetek bevonásával ún. közösségépítő programokat (ezek vajon mik lehetnek?) szerveznek majd, abból a célból, hogy felelős állampolgári viselkedéskultúrát alakítsanak ki a cigány kisebbség soraiban.
Engedtessék meg azonban számunkra, hogy súlyos kifogásainknak és kételyeinknek adjunk e helyütt is hangot a fideszes kincstári optimizmus ellenében. Ha csupán az elmúlt két évtized történetét tekintjük át, azt látjuk, hogy semmiféle ún. romaintegrációs program nem működött, sőt a helyzet nemhogy javult volna, ellenkezőleg: folyamatosan és megállíthatatlanul romlik. A „fából vaskarika” integrációra szánt több százmilliárd forint teljesen haszontalanul kidobott pénznek bizonyult. Tegyünk egy gondolati kísérletet. Amennyiben teljes egészében végrehajtják a Huszár-telep rekonstrukciós programját a 2014-es határidőre, vajon hogyan fognak ezek a felújított épületek kinézni, milyen állapotban lesznek majd újabb három év elteltével, mondjuk 2017-ben? Olvasóinknak bizonyára megvannak a futurisztikus elképzeléseik a kérdésre adandó válaszokat illetően. A magunk részéről úgy gondoljuk, sokkal hasznosabb és mind gazdasági, mind idegenforgalmi szempontból kifizetődőbb befektetés lenne, ha ennek az Európában is egyedülálló, historizáló stílusban épült katonai objektumnak az eredeti állapotát műemléki védettséggel helyreállítanák, majd ezt követően funkciójának megfelelően hasznosítanák: hadtörténeti kiállításokat rendeznének, lovasbemutatókat tartanának, hazai és külföldi hagyományőrző katonai szervezetek számára szereplési és bemutatkozási lehetőséget biztosítanának, történelmi játékfilmeket forgathatnának a helyszínen stb. Ennek a projektnek a megvalósítása mind a városnak, mind az országnak egyértelműen hasznára válna, továbbá felbecsülhetetlen erkölcsi, politikai és pénzügyi hozadéka volna. A jelenleg a Huszár-telepen élők elhelyezésének problémáját pedig kellő politikai előrelátással, valamint bölcs kompromisszumkészséggel a jelenlegi kormányzat és városvezetés nyilvánvalóan minden érdekelt fél kölcsönös megelégedésére rendezni tudná. Ha valamilyen fatális szerencsétlenség folytán mégsem, ultima ratióként még mindig ott van Kanada…
Lipusz Zsolt – Kuruc.info