Fiala Ferenc
Egy külföldön élő budapesti magyar történész (Gosztonyi Péter - a szerk.) a Nyilaskeresztes Párt politikai szerepéről kérdést intézett a nemzeti kormány utolsó sajtófőnökéhez. Miután a magyar történelem egyik fontos részlegének tisztázásáról van szó, itt közöljük a kérdést és a nagy érdeklődésre számottartó választ.

Fiala Ferenc

Rövid ízelítő az alábbi írásból:

Milyen erők álltak a Szálasi-kormány mögött, és tettek-e a németek a háború befejezésére valamilyen ígéretet? - Tettek ígéretet. Ígérték a V-3 további hadba vetését, ígérték új, nem használt divíziók Magyarországra való küldését, és legfőképpen rövid időre bejósolták az orosz-amerikai ellentét kirobbanását, ami döntően befolyásolja a háború kimenetelét.

(...)

Ha valaki baráti arccal közelített feléje, hitt neki, mint ahogyan Hitlernek is hitt, amikor 1945 telén először és utoljára találkozott vele. Hitler a csodafegyverekről beszélt - és Szálasi hitt neki.

(...)

Amikor 1944. október 15-én német segítséggel hatalomra jutott, már tisztán látta azt a hálátlan feladatot, amit vállalt. Belső igazi célja az angolszász seregek magyarországi megjelenése volt.

(...)

Szálasi Ferenc határozottan ellenezte Budapest védelmét, s hogy az bekövetkezett, az nem rajta, hanem a német hadvezetőségen múlott. Tisztában volt azzal is, hogy Budapest védelmét azért forszírozzák a németek, hogy időt nyerjenek Bécs, illetve a különböző védelmi vonalak megerősítéséhez.

(...)

Szálasi Ferenc közölte, hogy a leghatározottabban megtagadta Budapest SS parancsnokának azon kívánságát, hogy a budapesti gettóban élő 300.000 zsidót Németországba deportálják. Winckelmann tudomásul vette és az egyébként sajnálatos atrocitásoktól eltekintve, a gettókban összezsúfolt tömegek életben maradtak.

 

Gosztonyi levele:

Igen tisztelt Fiala úr,

egy kérdéssel fordulok Önhöz. Ez évben könyvet írok az 1944/45-ös magyarországi és ausztriai harcokról. Könyvem címe „Von Budapest bis Wien, Frühjahr 1945“ és előreláthatóan jövő tavasszal fog megjelenni Bécsben. A katonai események mellett azonban a politikai eseményeket is szeretném munkámban felvázolni. Mint Ön is tudja, az október 15-e utáni magyar kormány működéséről, terveiről és erőfeszítéseiről nincs sem nyugaton, sem keleten megfelelő értékű mű. Résztanulmányok léteznek (mint pl. Macartney könyvében vagy Hagen visszaemlékezésében), ezeket fel is kívánom használni, azonban van egy-két kardinális kérdés, amelyre Öntől remélek választ kapni. Ezeket itt most pontokba foglalva adom meg Önnek:

1. Mi volt a célja a Szálasi-Szőllősi-kormánynak, amikor október 15-e után vállalta az ország vezetését? Milyen erők álltak a háta mögött, és hogy képzelték el a háború befejezését? (Tettek-e a németek erre vonatkozólag valamiféle ígéretet?)

2. Mi volt a Szálasi-Szőllősi-kormány álláspontja Budapest védelmével (vagy nemvédésével) kapcsolatban? Milyen mértékben tudott a kormány beleszólni a német hadvezetésbe?

3. Milyen szociális intézkedéseket (föld!) tett a kormány 1945 március végéig? Vagy milyeneket szándékozott tenni? Mennyiben állította át a kormány a teljes magyar népgazdaságot a totális mozgósításra?

4. Vettek-e részt Budapest ostromában pártalakulatok? Hol, kik és milyen mértékben? Vezetőjük?

5. Mi történt a kormánnyal, amikor kiszorultak Magyarország területéről? Meddig tartott, amíg kimondták feloszlatásukat? Hogy vélekedtek az egyes vezetők a jövőről?

Az Ön által adott válaszokat a legszívesebben teljes egészében közölném, megjegyezve, hogy azok a Szálasi-Szőllősi-kormány sajtófőnökétől származnak. Munkám célja nem propagandamű írása, hanem az eseményeknek a tények tükrében való feltárása. Hogy a könyv a Hungarista Mozgalommal kapcsolatban szubjektív vagy objektív lesz, erre majd csak megjelenő munkám adhat választ. Ígéretet erre nem tehetek, ahogy nem is teszek. Szeretném, ha nem utasítaná el a kérésemet, és ha válaszát pár héten belül megküldené.

Ebben a reményben maradok

szívélyes üdvözlettel

(Teljes aláírás)

 

Fiala Ferenc válasza a feltett kérdésekre:

1. kérdés

Mi volt a célja a Szálasi-Szőllősi-kormánynak, amikor október 15-e után vállalta az ország vezetését? Milyen erők álltak a háta mögött és hogy képzelték el a háború befejezését? (Tettek-e a németek erre vonatkozólag valamiféle ígéretet?)

Minden párt és mozgalom célja: a hatalom átvétele. Demokratikus államokban a pártok a célt demokratikus választások révén és az alkotmány keretein belül iparkodnak elérni. Népszavazás útján. Szélsőséges pártok türelmetlenebbek és a hatalom utáni törekvés eszközeiben nem válogatósok. Uralomra jutásukhoz három út vezet:

a) Népszavazás által elért mandátumaik révén mindenképpen kierőszakolják, hogy tagjai legyenek egy koalíciós kormánynak, s aztán egy - a minisztertanácson belül történő - puccs által jutnak hatalomra. Megőrzik az alkotmányosság látszatát, és az alkotmány pontjaira hivatkozva valósítják meg a totalitásos rendszert. Tizenöt-húsz miniszteri tárca közül csak kettőt akarnak: a belügyi és az igazságügyi miniszterséget. Az exekutív és a legislatív hatalmat jelentő tárcákat. (Hitler első koalíciós kormánya, majd ugyanaz Rákosiék játéka Magyarországon.)

b) A hatalom átvétele idegen - külföldi - hatalom segítségével. (Laval, Quisling, Szálasi etc.)

c) Hatalomra jutás pártmilíciák vagy a kormányon belül lefolyó puccs segítségével. (Magyarországi proletárdiktatúra-Tanácsköztársaság 1919-ben, majd a csehszlovák kommunista puccs 1948-ban.)

Az úgynevezett Szálasi-puccs előzményeiről az alábbiakat tartom szükségesnek megjegyezni. A Szálasi által vezetett úgynevezett Hungarista Mozgalom - hasonlóan a többi kisebb magyar nemzetiszocialista párthoz - nemcsak világnézetileg kapcsolódott a német nemzetiszocializmushoz, hanem abból az alternatívából is, hogy vagy az orosz vagy a német. A német tömb fensőbbsége mellett is ezer éven át megmaradt az ország - és ezt a megmaradást a Habsburgok 400 éves uralma sem veszélyeztette. Az ország nagy vérvesztesége a török hódoltság alatt következett be, és ennek a valóban tragikus folyamatnak vetett véget annak megszűnte. Túlzó soviniszta állítás volna azt mondanunk, hogy a törököt a magunk erejéből szorítottuk ki az országból. Budavár visszavétele német segítséggel történt, illetve a bajor, osztrák, szász stb. hadak részvétele nélkül az akkori magyarság nem is gondolhatott volna ilyen nagyszabású katonai műveletre. A másik meggondolás a magyarországi kisebbségek szorgos mérlegeléséből eredt. Amíg az erdélyi románság Bukarest, a délmagyarországi szerbség Belgrád, az észak-magyarországi szlovákság Prága felé tekintgetett, és már 1848 óta nyíltan az országtól való elszakadást tűzte ki célul, addig a magyarországi német kisebbség - kisebb-nagyobb súrlódásoktól eltekintve - hű maradt a magyar államgondolathoz már csak azért is, mert ez a nemzetiség volt az, amely előtt nyitva állott a magyarsághoz való asszimiláció útja - amit ki is használt, és amit főleg középosztályunk elég nagyszámú német családi neve is bizonyít. És ami a legfontosabb: a német kisebbségi területek nem tágultak, sőt - különösen a módosabb vidékeken - az egyke szabott határt a további szaporulatnak s a városok egykori német lakossága teljesen felszívódott a magyarságban. Buda-Pest 1848 előtt kb. 50 százalékos németül beszélő lakossággal rendelkezett, mely szám nem egészen száz év alatt szinte a nullára csökkent. A magyarországi német népcsoport volt az egyetlen, amely nem jelentett biológiai veszélyt mireánk.

Az első komoly ellentétek a hitleri nagynémet gondolat megerősödése után jelentkeztek Magyarországon - a Volksbund megalakulása után -, amikor a német expanziós gondolat megérintette a magyarországi németséget. Az évszázadok óta alvó nagynémet gondolat felébredt Budaörsön, és egyes túlzók már Gau-Magyarországról beszéltek. Ezzel a pángermán álmodozókkal szemben alakult meg - felülről irányítva - az úgynevezett Turáni Mozgalom, majd a Németh László ideológiájából megszületett Mélymagyar Mozgalom. Ezen mozgalmak sikere talán nagyobb lett volna, ha mögöttük nem áll ott a magyarországi zsidóság, amely, hogy kisebbítse a jobboldal által hangoztatott „zsidó veszedelmet“, szembeállította vele a - német veszedelmet. Ügyes politika volt s az ebből származott ellentétek determinálták a háború utolsó fejezetének magyar politikáját.

Szálasi a Volksbund túlzóinak munkáját függetleníteni tudta Berlintől, és nem tudta - mint ahogyan ma sem igen tudjuk - hogy mennyiben kaptak biztatást Berlintől Basch Ferencék és a többi Volksbund-vezetők.

Szálasi mint ember, tiszta és puritán volt. Mint politikus naiv és hívő abban, amit őszinte arccal mondottak neki. Nem tudta elképzelni a hazugságot, ha országos kérdésekről volt szó. A Hungarista Mozgalom több vezetője azonban élesen látta a Volksbund ténykedését és már az 1939-es választások előtt nem volt hajlandó belemenni egy olyan paktumba, amely szerint a Nyilaskeresztes Párt nem állít ellenjelöltet olyan kerületben, ahol Volksbund-jelölt küzd a mandátumért. A legélesebb csata a mohácsi kerületben zajlott le, ahol Keck Antal nyilaskeresztes képviselőjelölt - német származása ellenére is - a legélesebb választási harcot vívta a Volksbund jelöltjével. A választás Keck győzelmével végződött, s a választási harc már a legkeményebb nemzetiségi harcok egyike volt. A mohácsi választási küzdelmek következménye volt, hogy később Basch Ferencék is aláírták Teleki Pál kívánságára az úgynevezett Vágó-Hubay-féle törvényjavaslat „hazaárulási“ vádiratát. Ebben a javaslatban pedig nem volt sem több, sem kevesebb, minthogy minden magyarországi kisebbségnek autonómia adassék. Németnek, szlováknak, románnak, szerbnek egyaránt. Baschék csak a német kisebbség számára követelték azt, és részben ezért ítélték el a törvényjavaslat szerzőit és fosztották meg őket mandátumaiktól.

Szálasi Ferenc - bár elítélte a Volksbund működését - mégis úgy gondolta, hogy amennyiben a háborút a németek nyerik meg, úgy Németország nem avatkozhat be a magyar belügyekbe.

A párt németbarátságának másik oka szociális síkon mozgott.

Az első világháború után Magyarország megtartotta a Gesamtmonarchie kereteit, és nem tartott lépést a megváltozott Európa szociális haladásával. Hosszú két és fél évtizeden át elmulasztotta a földbirtokreform végrehajtását és az általános földreformot „Apponyi-féle szociális olajcseppekkel“ pótolta. Megmaradtak a nagybirtokok, és az uralkodó osztályok szemet hunytak az Oláh György meghatározása szerinti „hárommillió koldus“ sorsa felett. Az ipari munkásság nem tudott kievickélni a proletár sorsból és szószólója, a Szociáldemokrata Párt az 1923. évi Bethlen-Peyer-paktum alapján állott: azaz nem kezdeményezett sztrájkokat és nem szervezte meg azt a munkás oppozíciót, amit a gyáripari munkásság sanyarú sorsa megkövetelt volna. 1919 után a kommunistáknak nem volt talajuk - még a munkásság soraiban sem -, a szocdemek meg nem voltak hű sáfárjai a reájuk bízott tömegeknek. Hivatalos lapjuk, a Népszava, ugyancsak a Bethlen-Peyer-féle paktum alapján miniszterelnöki szubvencióban részesült. Szakasits Árpád, a szociáldemokrata párt főtitkára még 1944. január 4-én is felvette a Népszava számára kiutalt 40.000 pengőt a miniszterelnökség sajtóosztályától, sőt ezen túlmenően a Népszava rajta volt a német cégek és idegenforgalmi irodák dotációs és hirdetési listáján is, amely pénzeket Goebbels propagandaminisztériuma utalta át a magyar sajtónak. A munkásság érezte és tudta ezt, és már csak látszólag tartozott ahhoz a párthoz, melynek feladata a magyar proletárság útjának egyengetése volt, illetve lett volna. Ezt bizonyítják az utolsó magyarországi titkos választások eredményei is.

A híres vörös Csepel 1939-ben a hét képviselő közül (akik a Budapest-Dél listájáról kerültek be a Parlamentbe), csak kettőt tüntetett ki bizalmával, míg a többi öt a Nyilaskeresztes Párt jelöltje volt. A magyarországi szocdem párt vezetősége kapitalista összetételű volt. Célzok itt Peyer Károlyra, Györkire, Buchinger Manóra és azon többiekre, akik mint fővárosi bizottsági tagok éppúgy felvették a dotációkat, mint a többi polgári párt képviselői. A tömegek felé óvatosan szónokoltak, de a háttérben kéz a kézben meneteltek a húsos fazék körül az általuk ostorozott reakcióval. A tömegek új utakat, új vezetőket és új politikát kerestek, hogy kikerüljenek abból a mocsárból, ahová részben a Szociáldemokrata Párt megalkuvása, részben pedig a nagybirtok, a nagyklérus és a magyar bankokrácia juttatta. A kommunizmust elutasította magától, mert az úgynevezett keresztény kurzus csak ígéreteiben bizonyult kereszténynek, a Szociáldemokrata Pártban pedig csalódott.

A harmincas évek elején Németország felől érkezett az az új szél, melynek indulása nem maradhatott hatás nélkül. Ez alatt a nemzetiszocialista mozgalom szociális magva értendő, amit Hitlerék sugároztak ki a lezártablakú Magyarországra. Németországban megszűnt a munkanélküliség, és a kezdeti fellendülés azt éreztette, hogy a kommunizmus szocializmusa helyett egy népi és nemzeti tartalommal terhes új szocializmus tűnt fel a nyugati határokon.

Ahogyan mindenütt Európában, úgy Magyarországon is megjelentek az epigonok, és eleinte puszta külsőségekben utánozták a hitleri módozatokat. Karlendítés, horogkereszt (Meskó Zoltán), majd nyilaskereszt. Egyenruhás pártőrség, totalitásos pártvezető etc. A vezérek mögött mezítlábasok serege állott, de ezeket a mezítlábasokat eddig senki sem vette emberszámba, és nem ők tehettek arról, hogy nem jutott cipő a részükre. Meskó Zoltán főleg Buda-pest külvárosában működött, míg a vidéken Böszörményi Zoltán apostolkodott. Lement az ország legkoldusabb vidékére - a Féja-féle viharsarokba -, ahol őszinte és átérzett demagógiával gyűjtötte maga köré a minden politikából kiábrándult nincstelen ezreket. (Kaszáskeresztes Mozgalom.) Mivel ő maga is koldus volt, így a koldus sorsra jutott agrárproletárok mint a maguk közül valót fogadták, és új Dózsaként üdvözölték. Meskót és Böszörményit a nyugatmagyarországi Pálffy Fidél követte, aki gróf létére Matolcsy Mátyással együtt követelte a nagybirtokok felosztását és meghirdette „azé a föld, aki megdolgozza“ elvét. Ugyancsak a Dunántúlon alakult meg Festetich nemzetiszocialista pártja. A grófnak magának kb. 40.000 hold földje volt, és a nyilas politizálás inkább időtöltés volt számára, mint komoly politika. A harmincas évek közepén mintegy hét-nyolc kisebb-nagyobb nemzetiszocialista párt működött és a kormányzati politika helyett inkább egymás elleni intrikákban merült ki működésük. Nem tudtak mit kezdeni a hozzájuk sodródott tömegekkel, mert nem volt kidolgozott ideológiájuk, még kevésbé rendelkeztek a minden mozgalom számára nélkülözhetetlen kiművelt koponyákkal.

Ebben az időben jelent meg a politikai porond hátterében Szálasi Ferenc. Személye és politikai pályafutása mind a mai napig terra incognita. Támadták és a politikai szótár minden árnyalatával árasztották el mind működését, mind személyét. Párthíveinek a kritikája éppannyira nem helytálló, mint ellenfelei írásai és kritikája. A rajongók véleménye éppannyira nem lehet objektív, mint ahogyan nem lehet azoké sem az, akik már eleve elfogultsággal írnak vagy mondanak véleményt. Nem volt karrierista és saját személyét egyáltalán nem tartotta fontosnak annak a célnak az érdekében, amit kitűzött maga elé. Nem volt politikus a szó magyar politikai értelmében. Mondjuk talán úgy, tiszta fanatikus volt, aki nem magában, hanem az eszmében hitt. Nem önmaga termelte ki magát, hanem a magyar politikai élet körmönfontjai, mintegy antipólusaként saját maguknak. Egy valóban szociális Magyarországon épp annyira nem jutott volna szóhoz a fórumon, mint például Hitler Németországban a versaillesi szerződés nélkül. Nagyon messze járnak az igazságtól azok, akik azt állítják, hogy Szálasi nem volt népszerű. Mert az volt. A tömeg ösztönösen megérezte, hogy olyasvalaki akar valamit elérni, amit az úgynevezett úri Magyarországtól sohasem fog megkapni. A nép érezte, hogy évszázadok óta olyan szerepet tölt be, ami csak arra jó, hogy fölüljenek a hátára. Volt Tisza Kálmán, aki szegre akasztotta a bihari pontokat és grófi címet kapott. És volt egy Gömbös Gyula, aki midőn hatalomra jutott, revideálta álláspontját nemcsak a zsidókérdésben, hanem az égetően sürgős szociális kérdésekben is. De a kérdés, hogy abban a Magyarországban, ahol a nagyklérus-nagytőke-nagybirtok szentháromsága uralkodott, tudott volna-e valaki mélyreható változásokat hozni társadalmi struktúránk keresztmetszetében, aki csak a meggyőződésére és az úgynevezett polgári politika mankójára támaszkodik? Ahogyan a kommunisták látták, éppen úgy látta Szálasi Ferenc is, hogy az uralkodó osztályokat csakis forradalmi úton lehet állásaikból kibillenteni. A rendszer viszont olyan erős volt, hogy a külpolitika alakulása nélkül Magyarországon népi forradalomról álmodni sem lehetett. A rendszernek már olyan jó orra volt, hogy azonnal megszimatolta, ha valahol forradalmi húrokat pengettek. A vezetőket először megkörnyékezték (lásd Bethlen-Peyer-paktum), de ha az illető nem állt kötélnek, akkor jött a felülről irányított „független magyar bíróság“ (Töreky) és elhitette ítélettel és indoklással, hogy az illető felforgató és az ország békéjére és nyugalmára tör.

Így ítélték el első ízben Szálasi Ferencet három évi börtönre. De az ítélet visszafelé sült el. A magyar politikai élet nélkülözte a politikai mártírokat, és a tömeg Szálasi Ferencben végre olyan személyt látott, akit nem érdekelt a saját sorsa, és aki a fanatikusok nyugalmával fogadta a három évi börtönt éppen úgy, mint később a népbíróság halálos ítéletét is. Hibája volt, hogy nem mérte fel a szemben álló erőket és azt hitte, hogy hittel sziklákat lehet megmozdítani. Pedig nem lehet. Ha valaki baráti arccal közelített feléje, hitt neki, mint ahogyan Hitlernek is hitt, amikor 1945 telén először és utoljára találkozott vele. Hitler a csodafegyverekről beszélt - és Szálasi hitt neki. Csak két dologban nem hitt: hogy egy rendszer akármilyen nemes cél érdekében lemondjon privilegizált jogairól és érdekeiről, és hogy a bolsevizmussal lehet tárgyalni és a tárgyalások eredményében meg is lehet bízni.

Amikor 1944. október 15-én német segítséggel hatalomra jutott, már tisztán látta azt a hálátlan feladatot, amit vállalt. Belső igazi célja az angolszász seregek magyarországi megjelenése volt. Hatalmának mindjárt az első hetében közölte a német kormánnyal, hogy nem hajlandó magyar csapatokat a nyugati frontra küldeni, és azt a kevés erőt is visszarendelte, amelyek inkább szimbolikus szerepet, mint komoly harci egységet jelentettek.

Amikor jött, fehér lapot adott mindenkinek, és én voltam az, aki referáltam neki, hogy alantasai mennyire visszaéltek ezzel a nemes gesztussal. Sajnos legsúlyosabb hibái közé tartozott, hogy mindig annak adott igazat, akivel utoljára beszélt. A hatalomra jutott pártban pont azok a hibák jelentkeztek, amelyek jellemezték Mussolini és Hitler pártját is: a vezetőnek csak jó híreket szabad hallani, de aki feltárja a való helyzetet, az defetista és áruló - sőt pártáruló. Katakizmás időkben mindig a hangosaknak van igazuk, és legfeljebb azoknak, akik óvatosak, és nem akarják a vezető „nyugalmát zavarni“. Ilyen ember volt Szőllősi Jenő, Szálasi miniszterelnöke. Referátumai talán megfeleltek volna a nyugodt emésztés békekorában, de nem 1945-ben. Sima modorú, kicsinyes ember volt. Kicsinyességét patikus korából hozta magával, és grammokban mérte az eseményeket akkor is, amikor már mázsás kövekkel dobálózott a történelem. A kőszegi miniszterelnökség hivatalában délelőttöket töltött el azzal, hogy kiszámolja, milyen legyen az alkalmazottakra jutó cigaretta-fejadag. Patikusi fehér köpenyét még miniszterelnök korában sem tudta levetni. Amikor egy ízben megmutattam neki a Wallenbergtől kapott adatokat a zsidó atrocitásokról, végig sem nézte azokat, s azt mondotta, hogy az ilyen dolgok nem a sajtófőnök hatáskörébe tartoznak.

Röviden válaszolva az első kérdésre: Milyen erők álltak a Szálasi-kormány mögött, és tettek-e a németek a háború befejezésére valamilyen ígéretet? - Tettek ígéretet. Ígérték a V-3 további hadba vetését, ígérték új, nem használt divíziók Magyarországra való küldését, és legfőképpen rövid időre bejósolták az orosz-amerikai ellentét kirobbanását, ami döntően befolyásolja a háború kimenetelét.

 

2. kérdés

Mi volt a Szálasi-Szőllősi-kormány álláspontja Budapest védelmével (vagy nemvédésével) kapcsolatban? Milyen mértékben tudott a kormány beleszólni a német hadvezetésbe?

November második felében utasítást kaptam Szálasi Ferenctől, hogy hívjam össze a lapok főszerkesztőit, mert közölnivalója van számukra. Ez meg is történt, és délelőtt tíztől délután két óráig tartott. Mindenki kérdezhetett, amit akart. Természetesen felvetődött Budapest védelmének a kérdése is. Szálasi a kérdésre kijelentette, hogy ő Budapest védelmének a kérdésében elutasító álláspontra helyezkedett a németekkel szemben. Ő mint katona, nagyon jól tudja, hogy egy város védelme mit jelent a város számára - és éppen ezért ellenezte Budapest védelmét, mert ha az oroszok átmenetileg be is jönnek a fővárosba, az egész más képet mutat, ha a magyarok kivonulnak, miután erőszakkal, ostrom árán jutott volna birtokukba. Tisztában volt azzal is, hogy Budapest védelmét azért forszírozzák a németek, hogy időt nyerjenek Bécs, illetve a különböző védelmi vonalak megerősítéséhez. A fenti kérdésre adott válasz pozitív, amennyiben Szálasi Ferenc határozottan ellenezte Budapest védelmét s hogy az bekövetkezett, az nem rajta, hanem a német hadvezetőségen múlott. Azt azonban már nem tehette meg, hogy utasítást adjon a magyar erőknek, hogy ellenkező álláspontot foglaljanak el a német haderővel.

Ugyanezen az ülésen szóba került a zsidókérdés is. Szálasi Ferenc közölte, hogy a leghatározottabban megtagadta Budapest SS parancsnokának azon kívánságát, hogy a budapesti gettóban élő 300.000 zsidót Németországba deportálják. Winckelmann tudomásul vette és az egyébként sajnálatos atrocitásoktól eltekintve, a gettókban összezsúfolt tömegek életben maradtak.

Nem tartozik a tárgyhoz - de fénykép: Az ülés után megkérdeztem Szálasit, van-e kifogása ellene, ha a miniszterelnökségi sajtóosztály mintegy hárommillió pengőnyi rendelkezési alapját esetleges nyugat felé húzódásunk idején azzal a feltétellel adom át a svéd Vöröskereszt vezetőjének, Langlet Waldemarnak, hogy annak felét a gettóban levő zsidó gyerekek, a másik felét pedig az oroszok bevonulása után a budapesti gyerekek felsegélyezésére fordítsa. Szálasi beleegyezett és már másnap személyesen átadtam Langletnek a hárommillió pengőt. Hogy valójában mire fordította az összeget, azt nem tudom, mert nyilván nyomós okok miatt a nemes svéd nem jött el Budapestre, hogy részt vegyen a tiszteletére rendezett ünnepségen, amit meg sem tartottak.

 

3. kérdés

Milyen szociális intézkedéseket (föld!) tett a kormány 1945. március végéig? Vagy milyeneket szándékozott tenni? Mennyiben állította át a kormány a teljes magyar népgazdaságot a totális mozgósításra?

Erre a kérdésre múlt időben válaszolni talán a legnehezebb. A kérdezőnek tudnia kellene, hogy szociális és földreform-kérdéseket megoldani egy olyan országban, ahol az ország háromnegyed részében már orosz megszállók az urak és a front a főváros határában húzódik - nem lehet. A Párt földreform-programját Matolcsy Mátyás dolgozta ki - halálos ítéletet mondva a magyar nagybirtokra. A dán szövetkezeti birtokforma volt a példamutató és a földbirtok, annak kataszteri jövedelme után nem lehetett nagyobb 300 holdnál. A földet csakis állami kezelésben lévő bankok útján lehetett volna megterhelni. (Jurcsek-Mecsér-féle terv.) Amikor annak idején a párt közzétette földreform-tervét, az ellenzéki - református és katolikus sajtó egyaránt - rásütötte a „zöld kommunizmus“ vádját. Az 1939-es választások egyik főslogánja volt: A föld azé, aki megdolgozza.

A népgazdaságot totális mozgósításra állítani már nem volt szükséges, mert az a hadba lépés óta fokozatosan magától kialakult.

 

4. kérdés

Vettek-e részt Budapest ostromában (inkább védelmében) pártalakulatok? Kik és milyen mértékben? Vezetőjük?

Pártalakulatok, mint olyanok, nem vettek részt (mint zárt katonai egységek) Budapest védelmében. Ismeretes, hogy október 15. után Kovarc Emil felfegyverezte az úgynevezett Pártőrség tagjait, minek során sok oda nem való elem is fegyverhez jutott. Akinek fegyver van a kezében, az a fegyvert használni is akarja, akár van reá ok, akár nincs. Mindjárt az első napokban megkezdődtek a fegyverrel való visszaélések és akinek fegyver volt a kezében, az bírául lépett elő. Bíró és végrehajtó hatalom volt egyben. A rendőrségi jelentések szerint mindjárt az első napokban megkezdődtek az atrocitások is, és több helyen a hadseregnek kellett közbelépnie. Így rövid időn belül éles ellentét merült fel a hadsereg és a Párt között. Az egyik minisztertanácson Kovarcz Emil javaslatot tett egy párthadsereg felállítására vonatkozóan, amit Beregfy Károly honvédelmi miniszter a legerélyesebben visszautasított, és kijelentette, hogy amennyiben ez megtörténik, lemond állásáról. A helyzet mind élesebbé vált, és így alakult ki a Hunyadi páncélgránátos hadosztály gondolata, mely tervet a német hadvezetőség is támogatta. Ruhával és fegyverrel látta el az önként jelentkezőket, és vállalta a kiképzést is. A párthelyiségekben felhívás jelent meg, hogy az, aki harcolni akar, az köteles a Hunyadi hadosztály parancsnokánál jelentkezni.

A szervezés és kiképzés SS-mintára történt, és ha beszélhetünk párthadseregről, akkor ezt csakis a Hunyadi páncélos hadosztállyal kapcsolatban tehetjük. Ez nem tartozott a magyar honvédség kötelékébe, hanem a német hadvezetőségnek volt alárendeltje. A hadosztálynál a pártmegbízott Ostián Antal volt, aki elesett az ostrom során. Végeredményben a főváros védelmében kimondott pártalakulatok nem vettek részt, amennyiben a fentebb említett Kovarcz-féle javaslatot úgy a minisztertanács, mint a német-magyar hadvezetőség ellenezte.

 

5. kérdés

Mi történt a kormánnyal, amikor kiszorultak Magyarország területéről? Meddig tartott, amíg kimondták feloszlatásukat? Hogy vélekedtek az egyes vezetők a jövőről?

A Szálasi-kormány december első hetében tartotta utolsó minisztertanácsát az egykori Sándor-palota sárga termében. Az ülés már ágyúdörgés közepette folyt le nyomott hangulatban. Miután elhangzottak a miniszteri beszámolók, szó került a nyugatra településről. A miniszterelnökség Kőszegre, a parlament Sopronba, a belügy stb. Szombathelyre települt. A kitelepülés előtt a várost átadták a katonai hatóságoknak, ami már csak formális átadás volt, hiszen Budapest akkor már frontváros volt. A rendőrség feletti parancsnokságot Sédei Gyula vállalta, bár tudta, hogy ez mit jelent. Gondolom, orosz fogságban halt meg. A nyugatra való település után a parlament jelentősége megszűnt, de a látszat kedvéért megtartották a soproni megyeházában az üléseket gyér számú képviselő részvételével, részben a benzinhiány, részben több képviselő Németországba való menekülése miatt. A parlament elnöke Tasnádi Nagy András volt. A minisztertanácsok a kőszegi katonai főreáliskola tanári termében folytak le, s azok legfőbb tárgya Sáska ezredes hadijelentése volt. Amikor az oroszok elérték Pápát, akkor újabb nyugatra húzódás terveit dolgozták ki. A való helyzettel nem számoló optimisták (Szőllősi) Semmeringet ajánlották, azt gondolva, hogy a Kőszeg határában húzódó német védelmi vonal ott megállítja az oroszokat. A javaslatot főleg Szőllősi támogatta, aki ebben az időben majdnem kizárólag horizont nélküli pártemberekkel érintkezett és még a gondolatát is elutasította annak, hogy a háború elveszett. 1945 húsvét hetében történt a kormány Semmeringre való hurcolkodása.

A meglevő élelmiszereket katonai teherautókon szállították a semmeringi Grand Hotelbe, ahol a kormány székelt. Itt egyetlen minisztertanács volt, mert két nap után az oroszok elérték az osztrák határt és a kormány, meg a többi hivatalos közegek német utasításra Salzburg felé vették útjukat. Nem egy kolonnéban, hanem úgy húzódott mindenki Bécs felé, ahogy éppen tudott. És onnan tovább Salzburgba. A németek nem adtak katonai fedezetet és a frontról menekülő német katonák több esetben kirámolták a teherautókat, sőt el is vették azokat tulajdonosaiktól. A menekülés mégsem volt pánikszerű, különösen ott nem, ahol a fegyelmet mindvégig megőrző magyar csendőrök adták a kiséretet. A Szent Korona Atterseebe került Szőllősi Jenővel, aki az egyik ottani Landhaus pincéjében helyezte el három csendőr őrizete alatt. Amikor az amerikaiak elérték Atterseet, akkor Szőllősi a Koronát átadta a Mattseeben lakó Szálasi Ferencnek, kitől az amerikaiak vették azt birtokukba. A kormány zöme azonban eljutott Salzburgba (1945. április eleje), ahol a németek beosztottja, Haller, az Österreichisches Hofot utalta ki számukra.

A kormány tagjai nem a túlzsúfolt szállodában laktak, hanem a környező falvakban és onnan jártak be - vasúton, gyalog - a „minisztertanácsokra“. Amikor az amerikaiak bevonultak Salzburgba, eleinte minden nyugodtan folyt tovább.

Ebben az időben (már az amerikai megszállás alatt) tartotta a kormány az utolsó minisztertanácsot - illetve az azt megelőző úgynevezett koronatanácsot. A kormány felkérte az ugyancsak ott tartózkodó Weesenmayert: kérdezze meg kormányától, hogy a magyar kormány milyen álláspontot foglaljon el az amerikaiakkal szemben. Weesenmayer pár óra múlva meghozta a választ: a magyar kormány tagjai jelentkezzenek az amerikai hatóságoknál. Más megoldás nem lehet, mert a háborút elveszítettük. Most már nem ellenfelek, hanem legyőzöttek vagyunk. Weesenmayer beszéde végén a német birodalmi kormány és a német nép köszönetét tolmácsolta azért az utolsó pillanatig tartó harcért és szövetségi hűségért, amellyel a magyarság a háborút végigküzdötte. A megállapodásnak megfelelően az összes kormánytagok és főfunkcionáriusok jelentkeztek az amerikai hatóságoknál (Kivétel Baky és Endre), ahol regisztrálták őket. Szálasi Mattseeben, Imrédy, Jaross, Kunder Antal, Jurcsek Béla, Szakváry Emil Kitzbüchelben került amerikai fogságba. Egyáltalán nem felel meg Himler Mártonnak azon beszámolója, amelyben azt írja, hogy a „magyar háborús bűnösöket, mint a patkányokat kellett előszednünk jól előkészített búvóhelyeikről“.

Búvóhelyről senki nem gondoskodott, még kevésbé fordult elő, hogy a kormány birtokában levő két és fél vagon aranykincsből valaki is elvett volna vagy pénzt utaltatott volna ki magának a Spital am Phirnben levő Nemzeti Bank devizakészletéből, amelyet Temesváry László őrzött, s amely kincs fillér hiány nélkül jutott az amerikai hatóságok kezeihez. A pártnak és kormánynak semmiféle emigrációs alapja nem volt - s politikai naivságunkra vall, hogy ez még csak eszükbe sem jutott. A később megtartott népbírósági tárgyalások során a népügyészek a legnagyobb buzgalommal sem tudták senkire rábizonyítani, hogy közpénzeket vett volna el vagy azt csalárd módon felhasználta volna.

A hatalom átvétele rendkívüli körülmények között történt és Budapest ostromlott város volt és egy ostromlott városban más törvények uralkodnak, mint normális időkben. Voltak honvéd ruhába öltözött kommunista brigádok és voltak géppisztollyal felszerelt és nyilas karszalaggal ellátott zsidó munkaszolgálatos egységek. Aki akart, az fegyverhez jutott, és azt úgy használta, ahogyan érdeke megkívánta. A fiatalkorú bűnözők aszódi intézetéből az oroszok közeledtekor 500 fiatal bűnöző jött fel a fővárosba és jutott fegyverhez. A felső pártvezetés elveszítette az ellenőrzést a hirtelen felduzzadt párttömegek felett, és a fronton küzdő katonaság mögött az anarchia lett úrrá. Éppen úgy, mint 1871-ben a párizsi kommün idején. És mindezekért a felelősséget annak a kormánynak kellett és kell vállalnia a történelem előtt, amelynek egyedüli célja a kommunizmus megállítása volt.

A Szálasi kormány utolsó fejezete a budapesti népbíróságok előtt zajlott le...

(Hídfő Könyvtár, 1968. április hó)

(Kuruc.info)

Korábban írtuk: Nyilasfóbiások figyelmébe: Mi történt 1944. október 15-én?